„A szerénység nem kifejezetten az én műfajom”
Hangyászt sétáltatott Párizs utcáin, karfiolokkal furikázott, és rajongott Hitlerért. A katalán Salvador Dalí a szürrealizmus meghatározó festője és nagy túlélője. Önimádó, pszichés zavarokkal küzdő pozőr, aki hosszú élete során mindvégig képes volt magára irányítani a figyelmet. Harminc éve halt meg, és azóta kicsit unalmasabb a világ.
Salvador Dalí párizsi hotelszobájába egy nap különös küldemény érkezett: egy tarotkártya. A sztárként befutott zsenihez ugyanis nem lehetett csak úgy bejutni, fel kellett ébreszteni a kíváncsiságát valami szokatlannal. „Az akasztott ember” pedig megtette a hatását: Dalí fogadta Alejandro Jodorowskyt. A chilei rendező nem kevesebbre vállalkozott a 70-es évek derekán, mint hogy filmre viszi Frank Herbert Dűnéjét. A szimbólumokkal teletömött, delíriumos látomásfilmjeivel kultikus hírnevet szerző Jodorowsky elképesztő stábot trombitált össze:
a Pink Floyd, Mick Jagger, Orson Welles, Udo Kier, Gloria Swanson és David Carradine is részt vett volna a projektben.
Már csak egy igazi uralkodóra volt szüksége.
Jodorowsky pontosan tudta, kit mivel győzhet meg. Az excentrikus és kifejezetten kapzsi Dalí gyenge pontja pedig a pénz volt. Így Jodorowsky felajánlotta neki minden idők legnagyobb színészi gázsiját: 150 ezer dollárt fizetett volna azért, hogy Dalí másfél órát a rendelkezésére álljon a forgatás során.
A Dűne-projekt végül kútba esett, a stúdió megrettent Jodorowsky grandiózus és eszement elképzeléseitől. Ők másik rendezőt akartak, a fenti sztárok viszont ragaszkodtak Jodorowskyhoz.
„Egyszer majd kénytelenek lesznek miattam az életművemmel foglalkozni”
Bár Dalít elsősorban a szürrealizmust betetőző festőként tartjuk számon, a 20. század talán legnagyobb művészmarketinges zsenije is volt. Hosszú évtizedeken keresztül pontosan tudta, hogyan használja a sajtót annak érdekében, hogy irányítsa és folyamatosan magán tartsa a figyelmet. Pózai túlmutattak nyílhegyként meredező bajuszán és a fotókon őrültként kidüllesztett szemein.
Nemcsak vallotta, hanem meg is élte, hogy egy művész életében minden cselekvés művészi kell, hogy legyen, így válik egész élete egy komplex műalkotássá.
A festés mellett írt és filmezett, szobrászkodott, performanszokat adott elő, ékszerkollekciót készített, operalibrettót írt és díszleteket tervezett. Mindezt pedig egészen lefegyverző öntudattal és önazonossággal menedzselte. Mint például az alábbi videóban, ahol a What’s My Line című tévéműsorban a bekötött szemű játékosoknak azt kell kibarkochbázniuk, hogy mi a meghívott vendég foglalkozása. Figyelje csak ezt a lenyűgöző meggyőződést, amivel Dalí rábólint a legváltozatosabb szakmákra. És a zavart, amivel a műsor házigazdája igyekszik pontosítani Dalí válaszait:
Volt, hogy egy előadása közben teljes mélytengeri búvárfelszerelést viselt, és majdnem megfulladt. Máskor egy karfiolokkal teli Rolls-Royce-szal ment egy hivatalos eseményre, mert épp beleszeretett a növény formájába. Hangyászt sétáltatott Párizs belvárosában, és volt egy saját ocelotja.
Amikor pedig fel kellett pörgetni egy könyve eladását, kórházi ágyat és egy agyhullámokat mérő berendezést vitetett egy manhattani könyvesboltba. Ott befeküdt az ágyba, magára kapcsoltatta a műszert, és annak eredményeit osztogatta azoknak, akik megvették a könyvét.
És ha a művészet nem volt elég, akkor nem rettent meg a legalpáribb tabudöntögetéstől sem: hosszasan elemezgette nyilvánosan saját maszturbálási szokásait, vagy hogy mennyire szerette gyerekként a ház legkülönbözőbb pontjain elvégezni a nagydolgát, teljesen kétségbe ejtve ezzel a szüleit.
„Nem drogozom, én magam vagyok a drog”
Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt gyanítjuk, excentrizmusa és a folyamatosan önmagát analizáló alkotói tevékenysége életmentő is lehetett számára. Dalínál ugyanis az élete során a legkülönbözőbb pszichés zavarokat diagnosztizáltak: skizofréniát, paranoiát, borderline személyiségzavart. Mikor feleségével, Galával találkozott, éppen depressziós volt, és belső feszültsége hisztérikus röhögőgörcsökben tört elő.
Mindehhez lehetett némi köze annak, hogy Dalí szülei meg voltak győződve arról, ő korábban meghalt testvére reinkarnációja – akit ráadásul ugyanúgy hívtak. Az első kis Salvador Dalí 22 hónaposan halt meg gyomorfertőzésben, és kilenc hónappal később, 1904-ben megszületett a mi Salvador Dalínk. Ötévesen a szülei elvitték bátyja sírjához, és elmagyarázták neki, hogy szerintük ők ketten ugyanaz a lélek. Ez óriási pszichés traumát jelenthetett a kisfiúnak, mert a halott gyerekre történő utalások később vissza-visszatértek a munkáin.
És ezzel nincs vége. Apja sokat verte, anyja pedig gyakran kislányruhába öltöztette, amit Dalí életrajzírói azzal magyaráznak, hogy valószínűleg lányt szeretett volna. Anyjával való ambivalens, nem egyszer agresszív viszonya plasztikusan megmutatkozott például az Időnként élvezettel köpök az anyám portréjára (Szent szív) című 1929-es képén – amiért egyébként az apja ki is tagadta. Persze nem ez volt Dalí egyetlen bűne, hiszen addigra veszedelmesen összegabalyodott a gyanús szürrealistákkal, ráadásul egy férjezett orosz nő is bűvkörébe vonta.
Jelena Ivanovna Gyakonova, azaz Gala igazi ragadozó femme fatale volt, már ha hihetünk a leírásoknak, és legalább annyira lett Dalí menedzsere és imidzsének támogatója, mint társa, múzsája és kvázi megmentője. A festő ugyanis meg volt róla győződve, hogy Gala gyógyította ki az őrületből. A nő nyitott házasságban élt Paul Éluard francia szürrealista költővel – korábban három évig laktak édeshármasban Max Ernst művésszel közös háztartásban –, de találkozása a nála tíz évvel fiatalabb és éppen Federico García Lorcával flörtölgető Dalíval számára is sorsfordítónak bizonyult.
Dalí nem volt egy férfias jelenség, és Gala sem az a kifejezett nőideál. Dalí viszont egész életében az androgün testekhez vonzódott, és a kemény arcú Galában is ezt vélte felfedezni.
Sőt, a dús idomú, nőies testektől Dalí például kifejezetten rettegett, pont úgy, ahogy a rovaroktól és a fekáliától is – ezek is képei visszatérő elemei, ahogy állítólagos impotenciája és szexuális zavarai.
„Az elefánt és a légy közt talán fennáll valami hasonlóság. De maguk és én köztem?”
Szülei egyik szerencsésebb húzása volt, hogy támogatták fiuk korán megmutatkozó művészi ambícióit: Dalí 8 évesen már be is rendezhette első műtermét a családi ház padlásán, apja pedig vásznat, festéket, ecsetet vett neki. Itt eleinte csupán tájképeket festett, majd hirtelen ötlettől vezérelve egy alkalommal egy cseresznyéket ábrázoló festményére valódi cseresznyeszárakat ragasztott.
Indulását aztán olyan óriások támogatták, mint a kubista Pablo Picasso, aki nemcsak bemutatta a kor művészi elitjének, de elment Dalí és rendező barátja, Luis Buñuel közös filmjei, az Andalúziai kutya és az Aranykor bemutatójára, továbbá finanszírozta Dalí első New York-i útját is. A rajongás ugyanakkor kissé egyoldalú volt, mert míg Dalí művészeti apjának nevezte Picassót és több mint 70 levelet küldött neki, Picasso csupán egyszer válaszolt – egy képeslapon. Szakításuk egyik oka, az elharapódzó alkotói rivalizálás mellett, valószínűleg az volt, hogy míg Picasso elítélte a Franco-rezsimet és száműzetésben élt, Dalí megkötötte a maga kompromisszumait, és félig-meddig támogatta is a tábornokot.
The Enigma of Hitler #dali #surrealism pic.twitter.com/LAsRW165hQ
— Salvador Dali (@artist_dali) 19 September 2018
Dalí bizarr vonzódása a diktátorokhoz amúgy egészen korán megnyilvánult, a szürrealistákat többek között azzal vadította el magától, hogy valóságos rokon lelket vélt felfedezni Hitlerben. Ez a harmincas években történt, amikor a szürrealistáknak, főképp szellemi vezetőjüknek, André Bretonnak egyébként is tele volt már a hócipője Dalí anyagiasságával. Breton, aki korábban szintén támogatta a festőt, ekkorra a neve anagrammájával Avida Dollarsként emlegette, és 1939-es Hitler rejtélye című festménye miatt végleg kidobta a szürrealisták csoportjából.
Hogy ez mennyire érdekelte Dalít? Ő addigra már meg volt győződve róla, hogy a szürrealisták megfojtották magukat és művészetüket a saját dogmáikkal és szabályaikkal. Ennyivel el is intézte a dolgot:
A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.
„Mikor én festek, a tenger tombol. Mások csak pancsolnak a fürdőkádban”
Ahogy mindenben, itt is az idő ítél, és a szürrealizmus tulajdonképpen Salvador Dalí munkásságával tetőzte be és élte túl önmagát. Akár egyenlőségjelet is tehetnénk a két név közé. A homok színeiben játszó tájak, elfolyó órák, tojások, ízelt, csontvázszerű lábakra emelt figurák, fiókos testek, péniszszerűen elnyúló, dudorodó testrészek… Az önelemzéséből, félelmeiből, rémálmaiból és speciálisan kifejlesztett, tudatfelszabadító művészi módszereiből táplálkozó szimbolizmusa jellegzetesen felismerhetővé teszi Dalí munkáit.
De a nevéhez kötődnek a szürrealizmus olyan jellegzetes tárgyai is, mint a homártelefon és a filmsztár Mae Westnek az ajkait formáló kanapé.
Buñuellel ketten készítették el a szürrealista film kiindulópontjának számító Andalúziai kutyát, ami teljesen egyértelművé tette, miért fordult hozzá például Alfred Hitchcock, mikor az Elbűvölve híres álomjelenetét forgatta. Még Walt Disney-vel is elkezdtek dolgozni egy animációs rövidfilmen a szerelemről és az idő labirintusáról, de a második világháború miatt a stúdiónak pénzügyi gondjai lettek, és elakadtak a projekttel. A rajzfilmet végül 2003-ban fejezték be, némi számítógépes animációval kiegészítve, de Dalí huszonkét festménye és 135 rajzolt történetvázlata alapján.
És emlékszik még? Majdnem az ismert világegyetem császára lett belőle.
Salvador Dalí 1989. január 23-án halt meg, miközben kedvenc operáját hallgatta – Wagnertől a Trisztán és Izoldát. Halálával egy évszázados zseni távozott, és kicsit szürkébb és unalmasabb lett a világ. De ő ezt tudta jól, hiszen már azelőtt megmondta:
Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
