Nem azért sírok, mert menstruálok, vagy ilyesmi. Csak hát, hihetetlen, hogy egy menstruációról szóló film Oscart nyert

– idézte fel boldogan a jól ismert sztereotípiát a legjobb rövid dokumentumfilm Oscarját elnyerő Period. End of Sentence című film rendezője, Rayka Zehtabchi a köszönőbeszédében. Csakhogy míg sokan szitokszóként és sértésként használják az utalást arra a természetes folyamatra, amely az emberiség felének a testében hónapról hónapra végbemegy – ismerős lehet a na, mi van, menstruálsz? fordulat, és egyéb sztereotípiák –, addig a Period. a nők erejére koncentrál, és alig fél órában egy indiai kisvárosban élők közösség történetén keresztül egy egész társadalmi, kulturális problémát jár körül. (A film címe többszörös szójáték: a period angolul menstruációt és pontot – mármint írásjelet – is jelent, az end of sentence pedig egyszerre jelenti a mondat végét és az ítélet végét. Vagyis az üzenet valami olyasmi, hogy a menstruáció ne legyen büntetés.)

Persze ez a megközelítés is sok volt az amerikai filmakadémia néhány tagjának. A Hollywood Reporter kiszivárogtatta, hogy a testület egy meg nem nevezett férfi tagja elismerte ugyan, hogy a film jó, de a témát undorítónak találta, ezért nem is volt hajlandó rá szavazni, és szerinte ebben az akadémia többi férfi tagja is egyetért, taszítónak és kényelmetlennek találják a kérdést. Az egyetértés mégsem lehetett olyan nagy, a Period ugyanis behúzta a rövid dokumentumfilm díját. 

A film stábja a győzelem pillanatában

VALERIE MACON / AFP

Tény, hogy míg a hollywoodi filmek nem finomkodnak, ha vérről van szó (mint ahogy több más élettani folyamat és testnedv sem számít tabunak), mégis most először fordult elő, hogy egy Oscar-díjas alkotás a vért a menstruáció kontextusában mutatja be. Ne legyünk azért igazságtalanok, a menstruáció felbukkan a filmekben, de a legtöbbször vagy a hiánya miatt lesz fontos, hogy aztán egy vélt vagy valós teherbe esés adjon új fordulatot a történetnek, vagy alapanyaga annak az elhasznált és ma már tényleg unalmas poénnak, hogy a zavarban lévő férfirokon tampont próbál venni, mert a helyzet ezt kívánja. 

Kevesen merik azonban feltenni a kérdést, hogy honnan ez a zavar. A Period viszont pont innen indul.

Period. End of Sentence. Official Trailer from Rayka Zehtabchi on Vimeo.

Az indiai vidék nem kényezteti el a nőket, akik rögtön a film elején próbálnak megbirkózni azzal a kérdéssel, hogy a menstruációról és a nőiségről kialakult társadalmi, kulturális elképzelések miként befolyásolják az életüket. A hatás akkor lesz igazán elemi, amikor kiderül, hogy már a problémát nehezen tudják megfogalmazni, mert nincsenek rá szavaik, mert soha nem is próbálták kimondani. Szégyenkező félrenézésekből, kuncogásokból, félszavakból kell megérteni, hogy miről is van szó. A filmben megszólaló 40 éves nő teljesen zavarba jön, amikor megkérdezik tőle, mi a menstruáció. Egész életében azt gondolta ugyanis, hogy valami nincs rendben vele.

És bár a nők legalább tudják, hogy miről nem beszélnek, a filmben megszólaló férfiaknak még erről sincs fogalmuk, a filmesek kérdésére csak tippelgetnek, végül megegyeznek abban, hogy a menstruáció egy betegség, amely főként a nőket érinti. 

Netflix

Ennél azért erősebb társadalmi elképzelések is léteznek erről az élettani folyamatról: a nőket sok helyen túl tisztátalannak tartják ahhoz, hogy menstruáció idején emberek közé menjenek, kiközösítés vár rájuk, és sokszor minden hónapban a túlélésért kell megküzdeniük. A menstruáció egy ilyen közegben stigma lesz, amely elfojtja a nők érvényesülési, boldogulási lehetőségeit. Egy olyan országról beszélünk, ahol a legfelsőbb bíróságnak kellett tavaly szeptemberben kimondania, hogy a termékeny korban lévő nők nem tisztátalanok, és ezért nem lehet kitiltani őket a templomokból.

Az Oscar-díjas dokumentumfilm egy Újdelhi közelében található faluba, Hapurba visz el, ahol a nők csendes forradalmat indítottak a menstruációs stigma ellen. Amikor a világ fejlett részén egy lány menstruál, a tünetektől függően talán egy napra kimarad az iskolából. Ezen a környéken azonban talán már soha nem is ül vissza az iskolapadba. És ez nagyrészt arra vezethető vissza, hogy nem állnak a rendelkezésükre a megfelelő higiéniai termékek. Az oktatás és a tisztasági betét között így szorosabb az összefüggés, mint gondolnánk. 

Felmérések szerint Indiában a nők mindössze 12 százaléka használ betétet. A többiek improvizálnak: régi rongyokat, fűrészport, leveleket, hamut használnak. És ezt is nagy titokban. A textilt például minden használat után alaposan ki kell mosniuk és meg kellene szárítaniuk, de mivel a szégyen miatt csak ritkán és titokban teszik, szinte garantáltan begyűjtenek egy bakteriális fertőzést. Indiában a lányok 23 százaléka kiesik az oktatási rendszerből, amikor menstruálni kezd, a női betegségek 70 százaléka mögött pedig a nem megfelelő menstruációs higiénia áll.

Ez a felismerés sokkolta Arunachalam Murugananthamot, a férfit, aki csak a feleségének akart jót, de egy egész forradalmat elindított a menstruációs higiénia terén, és az ő találmánya központi szerepet kap az Oscar-díjas dokumentumfilmben is. Muruganantham négy és fél évet áldozott arra, hogy létrehozzon egy gépet, amellyel olcsón, fenntartható módon és egyszerűen lehet tisztasági betéteket előállítani. A négy lépésből álló folyamatban egy darálóhoz hasonló gép először apró darabokra tépi a cellulózt, egy másik gép téglalap alakú formákba rendezi, az így előálló betéteket aztán textilbe tekerik, lezárják és fertőtlenítik. Ahogy a dokumentumfilmből is kiderül, a gépek kezelését mindössze egy óra alatt meg lehet tanulni. Muruganantham nemcsak betétekkel, hanem munkával is el akarta látni a nőket, az általa kitalált módszer így rendszerré állt össze. Egyfajta mikrogazdaság jön létre, amelyben a nők képesek eltartani magukat, miközben egy olyan terméket állítanak elő, amely megkönnyíti az életüket, és lehetőségeket nyit meg előttük.

Ebbe a rendszerbe csatlakozott be néhány kaliforniai diák, szülő és tanár. Közösségi finanszírozással ők gyűjtötték össze a pénzt a betétkészítő gépre és a dokumentumfilmre is, az ügyet így nemcsak helyben támogatták, hanem a filmnek köszönhetően megsokszorozták a téma hatósugarát.

Netflix

Ez az egyszerű gép és a rajta előállított termék nemcsak fizikailag, hanem gazdaságilag és érzelmileg is felszabadítja a nőket, teret enged annak az erőnek, amely eddig is bennük volt, csak épp nem tudták megélni, hasznosítani, mert a társadalmi-kulturális környezetük – nevezzük patriarchátusnak, a film is ezt teszi – nem engedte. Nők szerte a világon a menopauzáig átlagosan nagyjából 3500 napot töltenek el azzal, hogy észrevehetetlenné tegyék a vérzésüket és a görcseiket. És ezzel magukat és az életüket is észrevehetetlenné teszik.

Ez a narratíva viszont a film 26 perce alatt átalakul: a szégyent és a titkolózást felváltja a tudás és a büszkeség. És egy új, a passzivitást felváltó identitás. Nem véletlenül dicsekszik el a film végén az egyik nő azzal, hogy a keresett pénzéből vett egy öltönyt a bátyjának, hiszen alapjáraton a férfiak vesznek ajándékot a nőknek – nekik van pénzük, nekik van autonómiájuk.

A legerősebb teremtmény a földön nem az elefánt, nem a tigris, hanem a lány

– mondja a film végén Murugananthem. Majd a helyi iskola vezetője megerősíti mindazt az információt, ami a képsorokból talán már átszivárog: hogy a nők alkotják minden társadalom alapját. „Sokkal erősebbek, de ezt nem ismerik fel, nem tudják mennyi erejük van, és mire képesek” – mondja.

A film végére pedig kialakulhat bennünk a meggyőződés, hogy ezek a nők mennyire tökösek. Nincs rá jobb szavunk.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: