Harminc éve egy ország hitte, hogy mikróban rotyog a jövő. Odaégett.
Harminc évvel a rendszerváltás után ideje számba venni az álmainkat. Lett a boltban Milka? Lett. Repülő autó? Holdkomp? Nem lett. Készülhet kacsasült mikróban? Nos, ezt az ábrándot észrevétlenül elengedtük.
Pedig a nyolcvanas években a mikrósütők azt az ígéretet villantották fel, amit a sci-fik háztartástani utópiái régóta hordoztak, vagyis hogy a fejlett társadalomban a nő sem főzőcskézik, hanem űrhajózik vagy botanizál, és ha éhes a család, akkor odamegy egy géphez, ami tíz perc múlva kiköpi az ízletes menüt. Szakácskönyvek jelentek meg azzal a premisszával, hogy mikróban szinte minden elkészíthető; a radikálisabbak szerint pedig még jobb is lesz.
Ezek a receptek az első, dédelgetett mikrósütőkkel érkeztek meg százezernyi háztartásba, aztán elsüllyedtek a kor többi divatjával, az agykontrollal és az aerobik-kazettákkal. Pedig olyan szépen hangzott.
Két könyvből két receptet vettünk elő újult reményekkel, hátha csak hányavetiségből hagytuk magunk mögött egykori gasztrokultúránkat. A Tanácsok és receptek MIKROHULLÁMÚ sütőkhöz című gyűjtemény rendkívül optimistán üdvözli a légvédelemből a konyhába érkező csúcstechnológiát, az ínycsiklandozó ötletek közül talán a legmeghökkentőbb a fondü. Ennek ugyebár a körülményesség és a lassúság szinte elválaszthatatlan része, eleve arról szól a fondüzés, hogy a kvaterkázó társaság gyűrűjében készül a fogás a spiritusz pislákoló lángján. Ma, az úgynevezett gasztroforradalom után szinte felfoghatatlan gondolat, hogy rottyantsuk össze mikróban a hozzávalókat, és ezt tegyük az asztalra. Arról már nem is beszélve, hogy ezután virslikarikákat mártogassunk bele – mert ezt ajánlja a szöveg.
A kísérlet látványos eredménnyel zárul: mikróban természetesen nem lehet fondüt készíteni, pláne nem úgy, ahogy a recept ajánlja, vagyis végig lefedve forralni a sajtot a borral, ugyanis pangani fog benne az alkohol, és sehol sem fér hozzá az oxigén. Az eredmény talán a legundorítóbb kulimász, amit életemben elkészítettem, pedig valaha főztem löncshúsból is, és próbáltam már darált húst élesztővel keleszteni. De azért könyvet nem írtam róla. A mikrós fondü olyan közmondásba illő kudarc, amely felér a szarból épített vár csúcsáig. A szaga mindenképpen.
Visszafogottabban tárgyalja az új idők új gőzeit a Sütés-főzés mikrohullámon című kötet, amelyből az őszibarackos kacsa készült. Különös, borzongató érzés ismét felrajzolni a kort, amikor értelmes ötletnek számított egy jó kacsamellet a radarhullámokra bízni. A kacsa ma sem mindennapos alapanyag, harminc éve még inkább ünnepi étel volt. Nem öntjük fel tablettás borral, nem adunk mellé zacskós rizst, és végképp sem a mikróban fogjuk zombivá röntgenezni. Hogy aztán szintén mikrohullámmal kezelt barackkonzervvel tálaljuk. És a konzerv itt nem pótlék, nem szükségmegoldás arra az esetre, ha nincs barack: a recept szerves része a cukros felöntőlé, amely a borral és a liszttel olyan iszapot képez, amitől sírva szalad az ember a legközelebbi kínai büféig. És ezzel kéne összekenni szegény állatot, amely holtában is szégyelli magát. Totális őrület; ma már olyannak tűnik, mintha fogadásból csinálnánk, mert húztunk egy ilyen hülye kártyát, hogy mikróban kacsapecsenye.
De ez volt a kor, amikor esküvőket rendeztek McDonaldsokban, és Vágási Feri már készülődött, hogy beszálljon az internetbe.
Ami új, az jó – így indultunk. Téves, vidám, könnyed reményekkel. Ha nem is barackos kacsák, de fortyogó melegszendvicsek moziját nézte százezernyi gyerek a lyukacsos rácson át, várva a csengettyűre. Mintha a szabad, dús, gazdag jövendőt hozná a Mikulás. És ettük a villannyal sonkára olvasztott sajtot mohón és boldogan, elégedetten; és csináltunk benne krumplihajót, és nem számoltunk utána, hogy ennyi melóval és idővel akár valami normális kaját is össze lehetne ütni. Kalapács volt a kezünkben, a jövőt kovácsoltuk vele, és szögnek néztünk mindent. Éreztük az összefüggést a mágikus hullámok és a kifelé csörömpölő szovjetek között. Igazat ír az újság, mehetünk tüntetni, és molekuláris rezgésekkel csinálunk vacsorát. Jött az új világ, és örömmel fogadtuk.
A legenda elszelelt. Idén talán senki más nem próbált fondüt meg barackos kacsát csinálni mikróban, és ez – mint a mellékelt mozgókép mutatja – nem is ajánlott.
Másik százezrek és milliók más legendákat suttognak. Arról, hogy a mikró kiöli az életerőt, átprogramozza a molekulákat, és torzítja az agyhullámokat, mindezt egy összeesküvés keretében. Mintha ki sem mentek volna a szovjetek. Mintha itt sem lettek volna. A túlfűtött remények átadták helyüket a féktelen paranoiának. Azok a remények évtizedek haladásából nőttek, és nyomtalanul hanyatlottak vissza évezredek megszokott, unalmas babonái közé. Túlzás volt megváltásnak hinni, és könnyen cáfolható – nicsak, itt porlik szét megint, bűzben cáfolódva. Mennyivel ütésállóbb az ördöngősség vádja!
Ugyanolyan naivak maradtunk, csak depresszívebbek a fantáziáink.
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Ez azért furcsa, mert másfél éve még ő kérte ezt. A magyar miniszteri biztos jelezte, hogy szó sem lehet a tárgyalások felfüggesztéséről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Az Átlátszó által indított per tárgyalására mást küldött maga helyett a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.
