Az 1922-ben, Bach Marianne néven anyakönyvezett Vaney Marianne a német megszállás után rákényszerült, hogy az ő parancsukra alakult, köztük és a zsidók között közvetítő Zsidó Tanács önkénteseként részt vegyen a zsidó és nem zsidó házak nyilvántartásának elkészítésében. Ez a munka kiborította. Háromnegyed évszázad múltán is szenvedélyes haraggal beszél arról, milyen buzgalommal igyekezett a Zsidó Tanács minél előbb és minél inkább megfelelni a nácik követeléseinek. Még akkor is így érez, ha távol volt azoktól a reménytelen és keserves tárgyalásoktól, amelyeket a Zsidó Tanács a megszállókkal folytatott.

Megváltás volt számára, amikor 1944 júliusában, mentora segítségével, az elsők között csatlakozhatott Raoul Wallenberg budapesti svéd diplomata zsidómentő csapatához. Részvételével több tucat, deportálásra ítélt budapesti zsidót hoztak ki svéd menlevelekkel a téglagyári gyűjtőhelyről. Ő olvasta fel a védlevelet kapott szerencsések listáját. „Láttam, milyen iszonyatos körülmények között élnek ott az  emberek. Akik nem voltak rajta a listán, kétségbeesetten körém gyűltek, hogy tegyek valamit értük. És az volt a legnehezebb, hogy nemet kellett mondanom. Ez maradt meg bennem leginkább.”

A háború után, amint lehetett, kivándorolt álmai honába, Angliába. Két, nehézségekkel teli, keserves év után összehozta a sors egy ott tanuló svájci végzős joghallgatóval, Felix Vaneyvel, akihez 1949-ben férjhez ment, majd Svájcba költözött vele.

Bekerült egy jómódú, konzervatív családba; férje figyelmeztette, hogy ne szóljon a zsidóságáról, főleg ne a családját uraló anyósának. „Én ezt megértettem, én ehhez hozzászoktam.” Felix sikeres közéleti férfi volt, ezredes a svájci hadseregben, a Nemzetközi Vasúti Szállítási Társaság vezetője, sokféle közéleti cím és funkció birtokosa. A ház mindig tele volt hazai és külföldi előkelőségekkel, az asszonynak folyamatosan figyelnie kellett minden szavára. Szinte megfigyelés alatt állt. Új családjába és környezetébe jó magyar protestáns család leányaként vezették be. „Sohasem lehettem teljesen önmagam, sohasem fogadtak el teljesen. Mindig el kellett titkolnom valamit magamból.”

Felnevelt két gyermeket, akik sikeresek lettek, egyetemi diplomát szerzett, pszichológiát tanult, angol–német–francia tolmácsként dolgozott az Eastman Kodaknál, az általa kidolgozott nyelvoktatási módszerrel angolt tanított. A vegetáriánus konyha elkötelezett híve, mestere és oktatója lett. Az életén átvonuló identitászavart úgy másfél évtizeddel ezelőtt egy karizmatikus jezsuita pap, a judaisztika tudósa, Christian Rutishauser oldotta föl benne azzal, hogy a keresztény és a zsidó vallás egylényegű. Szűz Mária egy zsidó anya volt. „Egyetlen Isten van, és az mindenkié. Amikor Kínában egy buddhista templomban voltunk, gyertyát gyújtottunk ott is. Rendszeresen imádkozom magyarul, franciául, héberül. Az Isten így is érti, úgy is érti. Vannak, akik azt mondják, őrült vagyok, de nem érdekel.” Nyíltan és minden aspektusával 96 éves korában tárta föl az életét Márer Pál, a 85 éves, világhírű közgazdász, a CEU Business School egykori vezetője előtt, aki hamarosan megjelenteti a róla szóló terjedelmes tanulmányát. „Neurológus fiam fogalmazta meg pontosan, hogy látta: katarzis volt számomra, hogy 96 éves koromban teljesen nyíltan és szabadon beszélhettem életem minden fontos élményéről és érzéséről.”

Vaney Marianne életéről bővebben az e heti HVG-ban olvashat.