Nem mindenkinek tetszett, hogy a legjobb film Oscar-díját a Zöld könyv – Útmutató az élethez című alkotás kapta. Spike Lee nem is nagyon leplezte, hogy az elismerésre érdemesebbnek tartotta volna saját filmjét, a Csuklyások – BlacKkKlansmant vagy a Fekete Párducot, amellyel az Amerikai Filmakadémia először jutalmazhatott volna ebben a kategóriában szuperhőst. Vele együtt többen vélték úgy, hogy a Zöld könyv éppúgy romantikus megváltozásmítoszba csomagolja az afroamerikaiakkal szembeni rasszizmust, mint tette ezt Bruce Beresford 1989-es mozija, a Morgan Freeman és Jessica Tandy főszereplésével készült Miss Daisy sofőrje.
A fekete zongoristafenomén, Don Shirley családja pedig a forgatókönyvben talált kivetnivalókat, és nehezményezte, hogy az író, Nick Vallelonga nem volt kíváncsi a véleményükre. A legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscarral díjazott Vallelonga viszont azt mondta, Shirley nemcsak arra kérte, hogy a – 2013-ban bekövetkezett – halála után mesélje el a történetet, hanem arra is, hogy abban szigorúan az általa elmondottakra és Nick sofőrként felbérelt apja, Anthony Vallelonga beszámolójára támaszkodjon.
Green első könyve. Életbevágó segítség
Az afroamerikaiakat kiszolgáló helyeket listázó Zöld könyv fontos volt a feketék életében, akik az 1930-as évektől terjedő motorizációt kihasználva autóval akarták járni az országot. A rabszolgaságot ugyan eltörölte a röviddel az 1861–1865 közötti polgárháború után ratifikált XIII. alkotmánymódosítás, ám a feketék és a fehérek szegregációját jogszabályok írták elő. Az egy vásári színmű csetlő-botló fekete szereplőjéről elnevezett Jim Crow-törvények a déli államokban voltak a legszigorúbbak, de akadtak belőlük a polgárháborúban győztes, felvilágosultabb északiakban, és Kaliforniában is.
A déli államok sorában a buszpályaudvarokon a feketéknek pénztárakat és várótermeket különítettek el, és szegregáltak voltak a vonatok, az éttermek, a filmszínházak és a mellékhelyiségek is. Oklahomában még ugyanazt a telefonfülkét és pecázóhelyet sem használhatták a fehérek és a feketék, az utóbbiaknak pedig számos áruházban anélkül kellett megvenniük a ruhákat, hogy felpróbálták volna, nehogy „bepiszkítsák”. Ezrével voltak olyan, fehérek lakta települések – meglepetésre északon több, mint délen –, amelyeket az ott dolgozó vagy átutazó feketéknek napszálltakor büntetés terhe mellett el kellett hagyniuk. A barátságtalanabb helyeken táblát is kitettek: Nigger, ne várd meg a naplementét!
Victor hugo Green
Wikipedia
Ilyen körülmények között életbevágóan fontos volt, hogy a feketék eligazodjanak a biztonságukat fenyegető szabályok és szokások között. Ezt ismerte fel Victor Hugo Green, aki New York Harlem városrészében élt, és a Hudson folyó túlpartján, a New Jersey állambeli Hackensackban dolgozott postásként. Green 1892-ben született, és az afroamerikaiak azon generációját képviselte, amely adottnak vette szabadságát, de tisztában volt annak korlátaival. 1936-ban jelentette meg A néger autós zöld könyvét (The Negro Motorist Green Book), amelynek címe azt használta ki, hogy a családneve a zöld színt is jelenti. Mintául a zsidók által összeállított kiadványok szolgáltak azokról a helyekről, ahol nem látták szívesen őket.
Az első, vékonyka könyv New York városára és környékére korlátozódott, s felsorolta azokat a szálláshelyeket, benzinkutakat, éttermeket, szabókat, borbélyüzleteket, színházakat, mulatóhelyeket, autószerelő műhelyeket és kempingeket, ahol kiszolgálják a feketéket. Green a folyamatosan bővített kiadványt postástársai segítségével terítette, majd meg lehetett rendelni, és az 1940-es évektől a szponzorrá váló – és fekete franchise-partnereknek elsőként benzinkutakat bérbe adó – Esso üzemanyagtöltő állomásain is megvásárolható volt. Az eleinte 75 centért, majd 1,5 dollárért adott Zöld könyv kiadását Green hirdetésekből finanszírozta, ezekben nemcsak fekete üzletemberek reklámozták a vállalkozásaikat, de a szegregációt elvető fehérek is új kuncsaftokra találhattak a vagyonosodó és mind többet utazó afroamerikaiak körében.
A második világháború idején, 1942-től a kiadás szünetelt, a Zöld könyv 1947-ben jelent meg újra, s ugyanebben az évben Green a harlemi otthonában afroamerikaiakat kiszolgáló utazási irodát alapított. A példányszám elérte a 15 ezret, s 1952-ben A néger utazók zöld könyve (The Negro Travelers' Green Book) névre átkeresztelt kiadvány az akkori 48 szövetségi állam mellett – Alaszka és Hawaii 1959-ben kapta meg ezt a státust – már Kanada, Mexikó és néhány karibi ország feketék számára ajánlott helyeit is listázta.
A feketéket illedelmes viselkedésre, közösségük afféle jószolgálati nagyköveteként való fellépésre intő
Green az 1949-es verzióban megjósolta, hogy a közeljövőben eljön majd a nap, amikor ezt a sajátos útikönyvet már nem kell kiadni, de ezt ő nem érte meg.
Miután 1960-ban elhunyt, az üzletet a felesége vitte tovább, aki 1966-ban jelentette meg utoljára a következő évre dátumozott Zöld könyvet, amely okafogyottá vált. Az 1964-es polgárjogi törvény ugyanis megtiltotta a szegregáció minden fajtáját.
Nagy lendülettel folyt az 1960-as évek közepén a Dwight D. Eisenhower elnök által elindított szövetségi autópálya-építési program, s így az afroamerikai utazók elkerülhették az őket diszkrimináló településeket. Már nem kellett többnapi élelmet csomagolniuk arra az esetre, ha nem találnak vendéglőt, ahol ehetnek, s mobil WC-t vinni magukkal, mert nem léphetnek be az országúti illemhelyekre. Nem fenyegetett már az a veszély sem, hogy belehalhatnak, ha olyan vidéken éri őket baleset, ahol messze van a feketéket is ellátni hajlandó kórház vagy mentőautó. És fölöslegessé vált a sofőrsapka is, amit azért készítettek be a gépkocsiba, hogy egy feketékkel ellenséges településen azt „bizonyítsák”, ők voltaképpen egy fehér embernek szállítják le az autót.
A Smithsonian múzeumcsoport tévécsatornája február végén dokumentumfilmet mutatott be a Zöld könyvről, amely az amerikai történelem részévé vált, s Calvin Alexander Ramsay még egy gyerekkönyvet is írt róla. Az afroamerikaiak viszont még ma sem érzik úgy, hogy a fehérekhez hasonló szabadsággal kelhetnek útra. Azokra a statisztikákra mutogatnak, melyek szerint a lakosságban lévő arányuknál jóval gyakrabban állítják meg és kutatják át az autójukat, s rónak ki rájuk bírságot egy-egy rendőri ellenőrzésnél.
