Sztojka Edina ápolónő, az év hétköznapi roma hőse mélyről indult, de most úgy látja, hogy érdemes volt küzdenie a mindennapokkal. HVG-portré.
| Sztojka Edina ápolónő |
„Hét testvérem között én sohasem kaptam meg azt a figyelmet, amire vágytam” – vall a nehéz gyerekkoráról a 36 éves ápolónő, aki elnyerte a Roma Sajtóközpont Aranypánt-díját, így ő lett az év hétköznapi roma hőse. Hatéves volt, amikor a szülei elváltak, ő ápolónő édesanyjával maradt Gyulán, míg zenész édesapja az egyik közeli faluba költözött. „Mindketten az új családjuknak éltek.” Elképzelte hát magának az idilli családot: „Ahogy a tévében láttam, de ehhez semennyire sem hasonlított az, ahogy mi éltünk.” Nem járhatott különórákra, pedig nagyon szeretett volna táncolni. Ha rövidebbre vágták a haját, az óvónő azt mondta „biztos bogár ment bele”; és sosem hívták születésnapi buliba. Jól tanult, de „állandóan lázadtam, és figyelem helyett csak büntetést kaptam”. Nyolcéves korában – miután a kórházban találkozott egy vele is kedves nővérrel – már tudta, hogy egyszer ő is nővér lesz, fehér ruhában. De 16 évesen abbahagyta az egészségügyi szakközépiskolát, mert terhes lett. A kezdetben idillinek tűnő család néhány év után felbomlott, huszonévesen egyedül maradt a fiával. Napszámot, takarítást vállalt, albérletről albérletre jártak. A gyereke mindent megkapott, de „magamnak kabátra sem futotta”. 21 évesen állított be a megyei kórház hospice osztályára azzal, hogy szeretne segíteni. A főnővértől kapott rá esélyt. Munka és gyereknevelés mellett előbb önköltségen OKJ-s tanfolyamon ápolási asszisztens lett, majd befejezte a középiskolát. Az érettségi után, rögtön felvették a Szent István Egyetem ápolói szakára, ahol 2016-ban diplomát szerzett. Már saját lakásában él 21 éves, rendőr fiával, aki hamarosan önálló életet kezd. Azt a kérdést pedig értelmezni sem tudja, hogy mit csinál szabadidejében. „Nekem nincs szabadidőm, úgy érzem, sosem állhatok le.” |
HVG: Egész életében a figyelemre vágyott, amit most az Aranypánt-díjjal meg is kapott. Érez elégtételt?
Sztojka Edina: Nem elégtételt érzek, hanem annak visszaigazolását látom, hogy jól csináltam, amikor küzdöttem a mindennapokkal. És nagyon nagy felelősséget érzek, azokért is, akiknek nincs lehetőségük, hogy kitörjenek a nyomorúságos helyzetükből.
HVG: Mi volt nehezebb: 16 évesen gyermeket vállalni, vagy romának lenni?
Sz. E.: Romának lenni nehezebb. Sokszor éreztették velem, hogy kevesebb vagyok. Még mindig megesik, hogy bizalmatlanságot váltok ki azzal, ha odamegyek valakihez. Nem látják a diplomámat, csak azt, hogy roma vagyok. Annak ellenére, hogy ez egyfajta bélyeg, büszke vagyok, hogy romának születtem. A gyerekem sohasem nehézség volt, hanem a hajtóerő. 16 évesen is pontosan úgy neveltem, ahogy most is tenném.
HVG: Min múlt, hogy sikerült kitörnie?
Sz. E.: A gyerekemnek köszönhetem. A romáknak az is fontos, hogy felfigyeljenek rájuk a nem romák. Ahogy rám is a főnővér, aki esélyt adott, hogy bizonyítsak. A negatív sztereotípiák ellenére nagyon sok roma él tisztességes életet, de ők is csak külső segítséggel tudnak bekerülni munkahelyre. A nővérem is szerzett tanítói diplomát, de azóta sem sikerült tanítói állást kapnia, csak takarítónak vették volna fel. Nem szégyen a takarítás sem, de ennél azért többet tanult. Ha valakivel azt éreztetik, hogy ő senki, egy idő után hajlamos ezt el is hinni magáról, és úgy is fog viselkedni.
HVG: Az előítéletek alapjaként rendszerint valamilyen rossz tapasztalatra hivatkoznak.
Sz. E.: A nevem miatt összehoztak még a Kozma-gyilkossággal is. De nem tudok minden romát megvédeni. Az emberek ész nélkül általánosítanak. Nem lehet minden kudarcot az előítéleteikre sem fogni, mert, ha áttörtük annak a falát, már rajtunk múlik, hogy el tudjuk-e fogadtatni magunkat.
HVG: Most készül stratégia arról, hogyan lehetne felzárkóztatni a reménytelennek látszó mélyszegénységben élő romákat. Lenne hozzá ötlete?
Sz. E.: Oktatás nélkül nincs esély a kitörésre. Ha én kétszáz fős kis faluban születtem volna, ahol csak 60 kilométerre van iskola, akkor nem biztos, hogy eljutok az egyetemig. Laktam romatelepen: ott vettünk házat a gyermekem apjával. Azt éreztem, onnan sokkal nehezebb elérni, hogy nővér legyek és hogy rendes embert neveljek a fiamból. Ellopták például a gyerekem kutyáját, és csak pénzért adták vissza. A városban annyival könnyebb, hogy a környezet formálja az embert. Az emberre ragad a hülyeség, de a normális dolog is. Megtanultam beilleszkedni. A romáknak is fel kell venniük a többség normáit, például hogy az ember nem tolakszik előre a postán.
HVG: És otthon milyen?
A szívem mélyén roma vagyok, úgy élünk, mint az olaszok. Főzünk, eszünk, hangoskodunk. Romák között is nagyon jól érzem magam. Ha most ők ülnének itt, simán átvenném a stílusukat. De most tudom, hogy viselkedni kell. Ha eljövök otthonról, akkor viselkedem, megtanultam. Lehet, hogy az alkalmazkodás a siker kulcsa? De a magyar társadalomnak is sokkal megértőbbnek kellene lennie a romákkal szemben. Kölcsönösség nélkül nem megy.
Sz. E.:
HVG: A fia döntötte el, hogy rendőr lesz?
Sz. E.: Persze, dehogy akartam, hogy rendőr legyen! Nagyon féltettem, a széltől is óvtam. Ha rajtam múlna, egy irodában csücsülne. Mindig egyenes volt és korrekt, kicsinek sem beszélt mellé. Ezt beleneveltem azzal, hogy mindig elmagyaráztam, mit miért nem szabad. Egyszer hazahozott az oviból egy kisautót, elmondtam neki, hogy mit fognak most szólni, el fog fogyni a játék az oviból. Szegénykém, sírva akarta még aznap este visszavinni. Ő megtanulta, hogyan lehet alkalmazkodva élni ebben a világban. Azzal, hogy rendőr lett, megmutatta, hogy romák között is van becsületesség. Tetszik, hogy meghazudtoljuk azokat az embereket, akik a sztereotípiákat mantrázzák.
HVG: Miért haldoklókkal dolgozik? Ezzel mit bizonyít?
Sz. E.: Ezen az osztályon nem számít a bőrszín, és sokaknak tudok segíteni. Magamon is, mert én is nagyon féltem a haláltól, és attól, hogy elveszítem a szeretteimet. A hospice megtanított arra, hogy minőségben éljem a napjaimat. Egy-egy sárga csekken például már nem fogom felhúzni magam. Megpróbálom a kis dolgokat is kiélvezni.
HVG: A fia révbe ért, látszólag ön is. Van ötlete, hogyan tovább?
Sz. E.: Nagyon furcsa érzés, hogy 36 évesen elértem azt, amit akartam. Én is felteszem magamnak a kérdést, hogy hogyan tovább. A hospice osztálynak van egy alapítványa, és felkértek, hogy legyek tagja a kuratóriumnak. Az osztály daganatos betegein és azok hozzátartozóin szeretnék segíteni az alapítványon keresztül. Szeretnék eljutni minél több hátrányos helyzetű roma gyerekhez és szülőhöz is, hogy segítsek nekik utat találni.
HVG: Mit mondana nekik?
Sz. E.: Sokan kérik tőlem a receptjét annak, hogyan lehet kitörni. Azt mondtam nekik, hogy a gyerekeknek példamutatás kell. Azt kell látniuk, hogy a szüleik elmennek dolgozni, és az így szerzett pénzből meg tudják venni azt, amit szeretnek. Az én fiam velem együtt jött a napszámba, hogy megvehesse az iPhone-t, amire vágyott. Megdolgozott érte, megkapta.
PÁLMAI ERIKA
Nem várom, hogy Magyar Péter a liberális demokrácia helyreállításának bajnoka lesz, de attól sem félek, hogy Orbán Viktor után újra diktatúrába rántja az országot – mondja Kis János filozófus, a rendszerváltó ellenzék vezető alakja. Szerinte most az a kérdés, hogy megpuccsolhatja-e a 2026-os választásokat a Fidesz vezetője.
Szívbillentyű-megnagyobbodása volt Ujhelyi Istvánnak, így műtőasztalra kellett feküdnie.
Ellenzéki össztűz zúdult a Parlamentben a miniszterelnökre.
Szentkirályi Alexandra csomagtartós túszejtésekről álmodozik, Orbán Viktor pedig már egyenesen azt állítja, hogy a gyerekeink fognak meghalni az ukránok miatt.
