„Jogában áll hozzám folyamodni a minisztereim döntéseivel kapcsolatban, de semmilyen módon nem akadályozhatja azok végrehajtását.”
Ekképpen adott Napóleon Bonaparte császár (és Itália királya) eligazítást politikai mozgásteréről húgának, Élisának, amikor 1809-ben megtette toscanai nagyhercegnőnek. A megfogalmazás pontosan tükrözi, milyen szerepet szánt rokonainak a francia uralkodó, aki hét testvére közül – egy kivételével – mindegyiket valamelyik európai trónra helyezte (vagy házastársa révén juttatta uralomra).
A (látszat)hatalommal járó kiváltságokból épp az az öccse, a nála hat évvel ifjabb Lucien nem kért, aki kulcsszerepet játszott a Napóleont hatalomra segítő államcsínyben. Azon az 1799. november 9-ei (a forradalmi naptár szerint: brumaire 18-ai) éjszakán Lucien a törvényhozó hatalom, az Ötszázak Tanácsa elnökeként váratlanul beengedte a katonákat a tábornok ellen már lázadozó képviselők közé, és ezzel eldőlt, hogy a bátyja állhat első konzulként (valójában: diktátorként) az állam élére. A később belügyminiszterré kinevezett Lucien azonban mind a demokrácia-diktatúra, mind a házasodás kérdésében éles ellentétbe került uralkodó bátyjával.
Különösen bosszantó volt, hogy Lucien – első felesége halála után – egy bankár arisztokrata özvegyét vette el ahelyett, hogy a spanyol király lányának, a Bourbon-házból való Mária Lujzának kötötte volna be a fejét. Mivel a feleségétől többszöri felszólításra sem volt hajlandó elválni, a legjobb képességű Bonaparte fivér végleg kegyvesztett lett. Külföldön (Itáliában, majd angol száműzetésben) kellett élnie, és tizenkét, felnőttkort megért gyereke örökre kimaradt a dinasztikusnak szánt öröklési rendből. Nem véletlenül mondta Lucien Napóleonról:
„Tisztelem, becsülöm, csodálom mint államfőt, de már nem szeretem mint testvért.”
Az önmagát 1804-ben császárrá koronázó diktátor a házasságok tekintetében nem ismert tréfát. Jérome, a legifjabb Bonaparte a bátyja parancsára 1807-ben elvált első feleségétől, egy baltimore-i kereskedő lányától, hogy a sokkal „perspektivikusabb” Katalin Friderika württembergi királyi hercegnőt vezesse oltár elé. Engedelmességéért cserébe a császárnál 15 évvel fiatalabb testvér megkapta a frissen összetákolt Vesztfália királyi trónját, ráadásul még kényszerházassága is kifejezetten jól sikerült. Katalinnal boldogan éltek, az új feleség nagylelkűen szemet hunyt a hűtlenkedései felett, és a „vesztfáliai pulykának” gúnyolt asszonnyal akkor is kitartottak egymás mellett, amikor hatalmuk – Napóleonéval együtt – már elenyészett.
AFP / Photo12
A többiek is tették, amit a korzikai becsületkódex és a dinasztikus érdekek megkívántak: szolgálták a családot. Pauline és Caroline a bátyjuk egy-egy tábornokához mentek hozzá, majd az igencsak kikapós Pauline, első férje halála után, egy dúsgazdag római hercegnek, Camillo Borghesének nyújtotta a kezét a francia–itáliai kapcsolatok javításának reményében. Louis pedig „családon belül” házasodott: Napóleon első feleségének lányát, Hortense de Beauharnais-t vette el, és együtt kerültek pár évre a Holland Királyság trónjára. Hortense bátyja, Eugene (mindketten a császár fogadott gyermekei voltak) kötötte talán mind közül a legelőnyösebb frigyet a bajor uralkodó Wittelsbach-házból való Auguszta Amália királyi hercegnővel – ez lett politikai következményeiben és emberileg az egyik legsikeresebb házasság a családban.
Napóleon a magánéletében is a távlati célokat részesítette előnyben. Amikor 1809-re kiderült, hogy Eugene és Hortense édesanyja, a szép és népszerű Joséphine nem tud fiú utódot szülni neki, elvált tőle, és pillanatnyi szövetségesének, I. Ferenc osztrák császárnak és magyar királynak a lányát, Mária Lujzát vette el. A csataterekhez szokott kérő még keringőzni is megtanult, hogy előkelő származású arájának kevésbé legyen kellemetlen a „kis káplárhoz” mennie. A trónörökös ugyan megszületett, de az „osztrák nőt” – akárcsak pár évtizeddel korábban Marie Antoinette-et – sem a nép, sem az udvar nem kedvelte meg, ráadásul a Bonaparte család is ferde szemmel nézett rá.
Amennyire szolidárisak voltak a klán tagjai házasodási ügyekben, annyi bosszúságot okoztak császári fivérüknek az uralkodásukkal. Bár a franciák a kontinens minden meghódított országában progresszív reformokat vezettek be (jogegyenlőség, a klérus hatalmának visszaszorítása, a zsidók emancipációja, polgári adminisztráció), az „ejtőernyős” uralkodók személyisége nagyban meghatározta a kormányzást. Hiába szánták például a vesztfáliai királyságot a német fejedelemségek mintaállamának, a felelőtlen Jérome életvitele következtében „a király a kincstárát kiürítette, az alattvalóit elnyomta, a minisztereit kétségbe ejtette, a hitelességét tönkretette, az erőforrásait pedig előre felélte” – dohogott a már bukott császár Szent Ilona szigetén.
Napóleon relikviák. Örök nyomot hagyott
Sutterstock
Másképp csalódott az ingerlékeny, depresszív és a feleségére betegesen féltékeny Louis-ban, aki túl komolyan vette szerepét a Batáviai Köztársaságból monarchiává alakított Hollandiában. Nem elég, hogy a király őszintén érdeklődött új népe iránt, a Párizsban indokoltnak tartottnál jóval szélesebb körben (adminisztratív, törvénykezési, kulturális, közoktatási, vallási, egészségügyi téren) vezetett be reformokat. Az is növelte népszerűségét, hogy katasztrófahelyzetekben (áradás, robbanás) azonnal a helyszínre sietett, az áldozatokon nagylelkűen segített. A szakítást végül az váltotta ki, hogy nem volt hajlandó bevezetni az általános hadkötelezettséget és – főleg – érvényesíteni a britek megtörését célzó kontinentális blokádot.
„Nem tudom, vajon Franciaország vagy Anglia szövetségese-e”
– írta öccsének a kiábrándult császár nem sokkal azelőtt, hogy úgy döntött, közvetlen fennhatósága alá vonja a kis országot. Louis nem várta be a francia csapatokat, külföldre menekült.
Feszültségek mindegyik rokonnal támadtak – hol az egyre autokratikusabb császár követelése, hol az illető alkalmatlansága miatt. A leginkább súrlódásmentes viszonya Napóleonnak Eugene-nel volt, akit üstökösszerű katonai karrierje után tett meg itáliai alkirálynak (a királyi címet megtartotta magának). Történészek szerint ő, Joséphine fia volt a Bonaparte-ház legtehetségesebb politikusa és hadvezére. Nem véletlenül dicsérte így nevelőapja az 1813. októberi lipcsei csata idején: „Mindannyian követtünk el hibákat, egyedül Eugene nem hibázott.”
A családjától elhidegült Napóleont rokonai közül kevesen támogatták bukása után. A kacérságáról, szerelmi ügyeiről híres Pauline húga volt közülük az egyetlen, aki Elba szigetén meglátogatta, és bár korábban feszült volt a kapcsolatuk, a bajban felajánlotta nem kis értékű ékszereit az esetleges újrakezdéshez. Kiváló diplomáciai érzékű, de spanyol királyként csúnyán leszerepelt bátyja, Joseph pedig a waterlooi csatavesztés után állt mellé, és azt is felajánlotta, hogy magával menekíti az Egyesült Államokba, ám az excsászár nem ment vele. Pedig közel állt Napóleonhoz, ő volt az egyetlen testvére, akit jól ismert: a többiek kicsik voltak, vagy meg sem születtek, amikor ők ketten elhagyták Korzikát.
A napóleoni dinasztikus álmokat paradox módon legkevésbé a Bonaparte-vonal valósította meg. A „korzikai” egyetlen törvényes fia, II. Napóleon 1815-ben – négyéves korában – 15 napig „uralkodhatott”, míg unokaöccse (Louis és Hortense gyermeke) III. Napóleonként 1852–1870 között vegyes emlékű országlás végén vitte sírba a második császárságot. A „leváltott” első feleség, Joséphine viszont – elsősorban Eugene ügyesen házasodó, felnőttkort szintén megért hat gyermeke révén – a mai Belgium, Svédország, Dánia, Görögország, Norvégia, Luxemburg, Liechtenstein és Monaco királyi házainak alapjait teremtette meg. A császár egykori harcostársa, a Napóleon első jegyesével, Désirée Claryval összeházasodott Jean-Baptiste Bernadotte pedig a történelmi véletlenek nyomán Svédország legstabilabb uralkodóházának lett az alapítója.
| Korzikai örökség |
A csatatereken kivívott, mulandónak bizonyult „gloire” mellett meglepően tartósnak bizonyult Napóleon politikai, társadalmi és gazdasági öröksége. 1804 márciusában bevezetett polgárjogi törvénykönyve, a Code Civil alapjaiban megreformálta és egységesítette a jogrendszert. Bár a családban az apa és a férj, a gazdaságban a munkaadó, a társadalomban pedig a tulajdonosok és az állam vezető szerepét erősítette meg, bevezette a törvény előtti egyenlőséget, véglegesítette a kiváltságok eltörlését és a gazdasági szabadságot. 2281 cikkelyének fele ma is hatályban van. A Franciaországban a nemzeti egység kovászává vált törvénykönyv más európai országokban is hozzájárult a feudalizmus felszámolásához. Napóleon közigazgatási reformjai csaknem kétszáz évre meghatározták Franciaország kormányzati rendszerét. Erősítették a centralizációt, a választott testületeket háttérbe szorították az általa kinevezett nagy hatalmú tisztviselők (prefektusok, alprefektusok és polgármesterek). 1800-ban létrehozta Franciaország Bankját a pénzpiac ellenőrzésére, az 1803-ban bevezetett frank az első világháborúig megőrizte az értékét. A társadalmi ellentétek mérséklésére és a belső béke biztosítására Napóleon gesztusokat tett politikai ellenfeleinek: engedélyezte az emigránsok büntetlen hazatérését, nem rendeztek többé ünnepségeket a király kivégzésének évfordulóján, és a deportált baloldaliak is amnesztiát kaptak. Az általa kezdeményezett egyházügyi rendezés egészen a XX. század elejéig érvényben maradt. 1808-ban ugyancsak ő vezette be a modern érettségit, és alapította meg a máig legmagasabb állami kitüntetést, a Becsületrendet. |
