50 év után is a gonosz metaforája Charles Manson, akinek parancsára 9 embert öltek meg

„Sok ember számára, akit Los Angelesben ismertem, a hatvanas éveknek váratlanul vége szakadt 1969. augusztus 9-én, abban a pillanatban, amikor a gyilkosságok híre futótűzként elterjedt a városban.

A paranoia beigazolódott”

– írta esszékötetében Joan Didion, a korszak egyik szépirodalmi krónikása. A paranoia az volt, hogy az 1967-es Szerelem nyarával indult hippikorszak óhatatlanul rossz véget ér. A szexuális és kulturális felszabadultság eufóriája mögött ott lappangott a félelem, amit az eszkalálódó vietnámi háború, a konzervatív társadalmi beidegződéseket szintén támadó polgárjogi küzdelmek fokoztak, és a Holdra szállás kivételessége is csak ideig-óráig ellensúlyozott. A felfordulás érzését erősítette és megrendítette Amerika biztonságérzetét, hogy 1968-ban – öt évvel az után, hogy John F. Kennedy elnököt lelőtték – Martin Luther Kinggel, majd Robert Kennedyvel is merénylő végzett.

A sugárzóan szép, ígéretes karrier előtt álló, utolsó hónapos terhes Sharon Tate és társai brutális meggyilkolása pánikot keltett a hollywoodi elitben. Nemcsak az elkövetés részletei és a bejárati ajtóra vérrel írt üzenet – Pigs (Disznók) – miatt, hanem mert ők is éppen olyan, a város fölötti kanyonok mélyén rejtőző villákban éltek, mint a lemészárolt áldozatok. Frank Sinatra és Steve McQueen is testőröket fogadott, megugrott a kereslet a nyugalmazott rendőrök, biztonsági emberek és őrkutyák iránt, kamerákat és riasztórendszereket szereltek fel. Mindenki visszavonult a megerősített falak mögé.

AFP / Robyn Beck

A Los Angeles-i rendőröknek fogalmuk sem volt, kik lehetnek a tettesek, és külön bűncselekményként kezelték a következő éjszaka elkövetett vérengzést, Leno és Rosemary LaBianca meggyilkolását.

A kép csak novemberben állt össze, amikor a más ügy miatt letartóztatott Susan Atkins eldicsekedett egyik cellatársának, hogy megölte Sharon Tate-et. Az információ a nyomozók tudomására jutott, akik akkorra már a hasonlóságokra alapozva – őrült késelés, vérrel mázolt feliratok – összekötötték a két ügyet. Atkinstől könnyen eljutottak a nem sokkal korábban autólopás gyanújával őrizetbe vett Charles Mansonhoz, s kiadták az elfogatóparancsot az elszökött Tex Watson, Patricia Krenwinkel és Leslie Van Houten ellen.

A nyomozás, majd a csaknem kilenc hónapig tartó tárgyalás alatt kirajzolódott az a rémkép, ami a hippikorszakot gyanakodva szemlélők fejében már rég kialakult, és ily módon beigazolódott. Ebben mit sem számított, hogy Manson nemcsak gyilkos erejű, de hamis prófétának is bizonyult.

A legutóbbi börtönbüntetéséből 1967-ben szabadult Manson San Franciscóba ment, ott is a beatmozgalomból kinőtt hippivilág epicentrumába, a Haight-Ashbury negyedbe. Bár alacsony termetű volt, gitárjátékával, szuggesztív személyiségével és striciként kicsiszolt módszereivel maga köré gyűjtött olyan fiatal lányokat, akik a családjukból kiszakadva-elmenekülve a szabadságot keresték, de egyúttal egy olyan gurut is, akire felnézhetnek, akit követhetnek. A hatvanas évek Kaliforniájában számos ilyen hipnotikus személyiség akadt. Egyvalami közös volt bennük: vállalhatatlan eszközökkel láncolták magukhoz s használták ki a megsebzett nőket.

AFP / DPA / Barbara Munker

Manson a Bibliából, a futólag megismert szcientológiából, önsegítő könyvekből és feltupírozott hétköznapi bölcsességekből kavarta ki térítői mondanivalóját. Kialakult az őt követő Család, amelynek egy időben száz tagja is lehetett; a mag körülbelül harminc emberből, jellemzően fiatal nőkből állt. A tanúvallomásokból kiderült, hogy a legbelső kör Jézus megtestesüléseként tekintett rá. Manson erre rá is játszott, és közben Családjának nőtagjait az LSD fűtötte orgiákon nemcsak arra vette rá, hogy őt kielégítsék – napi hét szeretkezést tartott követendőnek –, hanem hogy bárki mást is, akinek átadja őket.

Ezzel a módszerrel férkőzött Dennis Wilsonnak, a Beach Boys dobosának bizalmába, s Manson és a Család magja 1968 nyarát a dúsgazdag zenész Los Angeles-i villájában bulizta végig. Manson azt gondolta, Wilson segítségével rocksztár lehet, s úgy tűnt, reményeket táplálhat. Neil Young például tehetségesnek nevezte, Bob Dylanhez hasonlította, még ha furcsának is tartotta. Wilson azonban megunta, hogy új barátai kihasználják, producere, Terry Melcher – a klasszikus Hollywood egyik dívájának, Doris Daynek a fia – pedig lemezszerződésre alkalmatlannak minősítette Mansont. Őt az is feldühítette, hogy a Beach Boys átvette, átírta és a neve említése nélkül megjelentette egyik szerzeményét.

Az egyre paranoiásabbá váló Mansonra különleges hatást gyakorolt a Beatles 1968 novemberében megjelent Fehér Albuma. Annak is a Helter Skelter című száma, amelynek ihletője, a szerző, Paul McCartney számára egy vidámparki attrakció volt, ám Mansonnak más üzenetet hordozott: egy faji háborúét, amelyben az általa gyűlölt feketék összecsapnak a fehérekkel. A végén pedig a kataklizmát az adja, hogy a barlangba rejtőzve túlélő Család átveszi a hatalmat. A forradalmi hevületet erősítette benne a Revolution 1 és a Revolution 9, az angol arisztokráciát kifigurázó, George Harrison jegyezte Piggies pedig az elitellenességét fokozta a végsőkig.

A Fehér Album inspirálta üzenetként értelmezték a két gyilkosság helyszínén a vérrel mázolt kifejezéseket, a disznó szó használatát, valamint magát a Helter Skeltert. A mészárlásokra három magyarázat is született, de egyiket sem sikerült teljesen igazolni.

• Az egyik szerint Manson a rocksztári álmai szertefoszlásáért akart bosszút állni Melcheren, aki Polanskiék előtt bérelte a villát, ahová a Család kommandóját küldte. Ennek ellentmond, hogy korábban maga is becsöngetett oda, és látta, hogy mások laknak benne.
• A másik verzió, hogy a faji háború kirobbanását meggyorsítandó követték el a két mészárlást; a disznó szó használatának és a brutalitásnak e megfejtés szerint az volt a szerepe, hogy a Fekete Párducok nevű militáns szervezet tűnjön elkövetőnek.
• A harmadik változat szerint a korábban pénzszerzési szándékkal gyilkoló, és letartóztatott barátjukról, Bobby Beausoleilről – aki áldozata vérével azt írta a falra: Political piggy – akarták elterelni a gyanút hasonló emberölések elkövetésével. A LaBianca házaspár mindhárom változatban – és az elkövetők vallomása szerint is – találomra kiválasztott áldozat volt.

Roman Polanski és Sharon Tate Londonban az esküvőjükön. Amerika lett a vesztük

AFP / STR

A tárgyaláson tovább sokkolták Amerikát Manson és követői. Manson indításként egy X-et vésett a homlokára, mondván, kiikszelte magát a társadalomból – a jelet a börtönben horogkeresztre egészítette ki –, és Atkins, Krenwinkel és Van Houten is követte a példáját. Ők szalagokkal a hajukban jelentek meg a tárgyalás utolsó napján, és dalolva fogadták a halálos ítéletet. Manson megpróbált rátámadni a bíróra, és azt vágta hallgatósága – és egész Amerika – szemébe, hogy a követői az ő gyerekeik, ők nevelték, s csak azt tanította meg nekik, hogy álljanak ki magukért.

Amerika máig beleborzong Manson démoni tekintetébe, noha a férfi soha senkit nem ölt meg, csak a követőit utasította erre. Nem is tud szabadulni tőle, ott van a poprelikviákban, a Brian Warner művészneveként ismert – Amerika szépségét és szörnyetegét egyesíteni hivatott – Marilyn Mansonban, a Tate- és a LaBianca-gyilkosság, valamint a tárgyalás helyszíneit megmutató túrákban (bár a Cielo Drive-on álló villát 1994-ben lebontották), és a Guns N' Roses által feldolgozott, Look at Your Game, Girl című Manson-számban. Mert ahogy a per vezető ügyésze, Vincent Bugliosi – aki Helter Skelter címen sikerkönyvet írt az ügyről – a 25. évfordulón fogalmazott:

„A Manson név a gonosz metaforájává vált, és az emberi természetnek van egy olyan része, amelyet lenyűgöz a tiszta, megtestesült gonosz.”