Renée Zellweger egy olyan színésznő megformálásáért kapott Oscar-díjat vasárnap éjjel, aki maga – noha a szakma és a közönség szerint is megérdemelte volna – soha nem volt díjazott. Judy Garland azonban Oscar-szobor nélkül is Hollywoodot testesítette meg, és a szó szoros és átvitt értelmében is az életét áldozta a szórakoztatóiparért. Ezért is lehetett ennyire erős filmet készíteni a viharos életének utolsó évéről. Renée Zellweger egyértelművé is tette, hogy a legjobb színésznőnek járó díj Garlandé is. „Miss Garland, te ott vagy azok között a hősök között, akik egyesítenek és meghatároznak minket. Ez kétségkívül a tiéd is” – mondta az elismerésről. 

A Judy életrajzi dráma, és az akadémia mindig is vonzódott az életrajzi ihletésű filmekhez, ha díjazásról volt szó. Ezt az életet azonban épp a hollywoodi filmipar gyúrta tragikusan rövidre – Garland 1969-ben, 47 éves korában halt meg gyógyszer-túladagolásban. A filmben a tragikus sorsának ezek az epizódja visszatekintésként jelennek meg, és Zellweger annyira jól alakítja a démonokkal küzdő, élete végén vergődő színésznőt, (aki ekkor már túl van a legnagyobb alakításain a Csillag születiktől a Találkozunk St. Louis-ban című filmig, öt férjen, három gyereken, és néhány abortuszon, amit a filmstúdió kényszerített rá), hogy nem is tulajdonítunk ezeknek a múltbeli felvillanásoknak sok jelentőséget.

Renée Zellweger a Judy című filmben

Vertigo Média

Csakhogy Judy Garland traumái, amelyek most olyan szívszorítóan mutatnak a vásznon Zellweger Oscar-díjas alakításának köszönhetően, annak a hivatásnak, pontosabban az annak teret és keretet adó rendszernek a melléktermékei voltak, amelyet imádott. Hollywood ugyanis sokkal többet elvett Judy Garlandtól, mint amennyit adott neki. És nem ő volt az egyetlen, aki ekkora árat fizetett. 

Visszaélés mint működési elv

Hollywoodban a nőkre úgy leselkednek a veszélyek, mint egy aknamezőn, egy színésznő debütálásától kezdve a hattyúdaláig

– foglalta össze a filmipar egyik legközismertebb titkát Carrie Rickey filmkritikus és történész. Ennek a megállapításnak az elmúlt időszakban Harvey Weinstein lett a megtestesítője. Az ő hatalomra, manipulációra és erőszakra épülő rendszerén el lehetett ugyan borzadni, de meglepődni aligha.

Egyre több olyan történettel szembesülünk ugyanis, akár a közel-, akár a régmúltból, amelyből felsejlik egy olyan rendszer, amelyben a hatalommal bíró, iparágat irányító vezetők szinte törvényszerűen kizsákmányolták a filmiparba betörni készülő nőket. Azokat a színésznőket, akiket szupersztárnak, dívának, a filmtörténet megkerülhetetlen alakjainak ismertünk meg, alaposan megtaposták a stúdióvezetők, miközben nekik profin kellett mosolyogniuk a kamera előtt. 

Louis B. Mayer

Wikipedia

Harvey Weinstein visszaélésekre épülő vezetési stílusa és az azt bátorító közeg valójában egészen mélyen beleivódott Hollywood működésébe. Jóval Weinstein előtt ugyanis már ott volt például Louis B. Mayer, a Metro-Goldwyn-Mayer alapítója, akinek minden rendelkezésére állt a visszaélésekhez: volt hatalma, lehetősége, eszköze, és persze készen állt bosszút állni, ha az áldozatai nem fogadtak szót, hiszen egy tollvonással képes volt karriereket tönkretenni. Vagy embereket, ahogy azt most a Judyban látjuk. Judy Garland történetén keresztül egy olyan működési elvet ismerünk meg, amelyben a filmipar konkrétan bedarálta a nőket, miközben sztárt csinált belőlük. 

Az álomgyár rémálma 

A Harvey Weinstein-ügynek az volt az egyik legérthetetlenebb aspektusa, hogy a környezete miként tűrte évtizedeken át a producer visszaéléseit. A választ ott találjuk a film hőskorában: a leghatalmasabbak akkor is a zsenialitás nevében tartották kontroll alatt a munkatársaikat, akik így az áldozataik is lettek. Mayer az egyik legsikeresebb filmstúdió alapítója volt, az MGM egy kisebb birodalom volt, amely egy álomvilágot szőtt az amerikaiaknak. Ennek az álomvilágnak az egyik legikonikusabb terméke volt az Óz, a nagy varázsló. Judy Garland tizenévesen évesen nemcsak a reflektorok, hanem az őt körülvevő férfiak célkeresztjében is találta magát.

Garland tizenöt éven át dolgozott az MGM kötelékében, még gyerek volt, amikor leszerződtették, 13 évesen a hangja azonnal meggyőzte Mayert, aki rögtön leigazolta. Ez hatalmas áttörés volt, Hollywood azonban nagyon gyorsan elkezdte megtörni a fiatal lányt. Mintha élsportoló lenne, folyamatosan mérték a súlyát és éheztették – az élete végéig testképzavarral küzdött. Túl kövérnek tartották, ezért leves-cigaretta-kávé diétára fogták – csak sejteni lehet, milyen károkat okozott ez egy még mindig fejlődő szervezetnek.

De az MGM-nek köszönheti az élete végéig tartó drogfüggőségét is, a stúdió ugyanis sokszor napi 18 órát dolgoztatta. Ezért (meg persze azért, hogy sovány maradjon), amfetamint adtak neki, hogy bírja, majd altatókkal nyugtatták le éjszakára. Felgyorsították, majd lelassították, mintha csak egy gép lenne. De nem tudták annyira gépnek tekinteni, hogy ne lássák meg benne a szexuális tárgyat is.

A hallgatás és elhallgattatás kultúrájának köszönhetően Judy Garland áldozatisága talán örökre titokban maradt volna. Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető, hogy ma legalább valami tudásunk van arról, hogy mit tettek vele Hollywood hatalmasai. Az életrajzíró Gerald Clarke mintegy húsz évvel ezelőtt kutatott egy Garlandról szóló könyvhöz, amikor rábukkant egy újságcikkre, amelyből kiderült, hogy a színésznő egy memoáron dolgozik. A memoár sosem jelent meg, a Columbia Egyetem könyvtárában viszont ott porosodott egy befejezetlen, mindössze 68 oldalas önéletrajz, amelyből kiderült, hogy Judy Garlandot visszatérően és rendszeresen zaklatta Louis B. Mayer, a Metro-Goldwyn-Mayer legendás producere és alapítója.

Az egész az Óz, a nagy varázsló forgatása alatt kezdődött. Judy Garland 16 éves volt. A zaklatás éveken át tartott, míg Garland felnőtt lett, és elég bátor ahhoz, hogy kimondja: „Mr. Mayer, hagyja abba!” Mayer erre elsírta magát. Garland a ki nem adott memoárjában azt írta: „Lenyűgöző, hogy ezek a nagy férfiak, akiket egész életükben olyan sok kifinomult nő vett körül, képesek voltak úgy viselkedni, mint az idióták.”

IMDb

„Ne gondolják azt, hogy nem próbálták meg mind” – írta a Garland. Louis B. Mayer visszatérően azzal a gesztussal dicsérte meg a hangját, hogy a bal mellére tette a kezét, hiszen Garland a szívéből énekel. „Gyakran jutott eszembe, milyen szerencsés vagyok, hogy nem egy másik testrészemmel énekeltem” – írta. A memoárjából az is kiderül, hogy a stúdió egy másik, meg nem nevezett vezetője is zaklatta, és konkrétan megfenyegette, hogy tönkreteszi a karrierjét. 

Nagyjából tíz évvel ezelőtt – és tíz évvel azután, hogy megjelent Clarke Get Happy: The Life of Judy Garland című könyve – már felvetődött egy Garlandról szóló film ötlete, amelyben Anne Hathaway alakította volna a főszerepet, de végül nem valósult meg. 

A történetben a szomorúan ironikus csavar, hogy annak a filmnek Harvey Weinstein lett volna a producere. 

A Me Too mozgalom csak az elmúlt években rázta meg igazán Hollywoodot, de Garland élete fontos szemponttal egészíti ki mindezt: a szórakoztatóiparban a nőket érő visszaélések Hollywood születésétől kezdve ott voltak, a rendszerben kódolva volt, hogy nemcsak egy 16 éves lány, de egy felnőtt nő sem érezheti magát biztonságban. Olyan nagy nevek is zaklatások áldozatai lettek, mint Marilyn Monroe, Tippi Hedren vagy Shirley Temple – az utóbbi mindössze 12 éves volt, amikor az MGM egyik producere elővette a nemi szervét előtte. Tippi Hedren ötven éven át nem beszélt arról, hogy zaklatta Alfred Hitchcock, a Weinstein-ügy kirobbanása után, 2016-ban idézte fel először a vele történteket. 

Talán az ő sokáig elhallgatott és elhallgattatott történeteik is új megvilágításba helyezhetik azt, hogy mivel járt és jár hollywoodi sztárnak lenni. Még úgy is, hogy erre most történetesen egy Oscar-díj hívja fel a figyelmet.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: