szerző:
Földes Petra-Peer Krisztina
Tetszett a cikk?

HIÁNYOZTOK – jelenik meg az üzenet üresen kongó iskolák ablakában, miközben a valóságban egyenesen a családok nappalijába költöztünk. Hogyan lesz a virtuális jelenlét, a virtuális kapcsolattartás élhető és megerősítő minden érintett számára? Röviden úgy, ha megtanulunk egy kicsit gondolkodni egymás fejével, érezni egymás szívével. Pont, mint a valós kontaktuson alapuló kapcsolatban. Vélemény.

Koronavírus-világjárvány
Már meghaladja az ötmilliót a koronavírussal megfertőzöttek száma a világon, és több mint háromszázezren vesztették életüket a betegség miatt, a járvány gazdasági hatásai pedig felbecsülhetetlenek. A járvány terjedése már több országban lassul, több helyen elkezdték enyhíteni a korlátozásokat, Igyekszünk mindenről tájékoztatni olvasóinkat, tartson velünk, olvassa cikksorozatunkat.
Friss cikkek a témában

A „tantermen kívüli digitális munkarendnek” számos nem kívánt mellékhatását érezzük a bőrünkön – illetve még inkább az idegrendszerünkben. Akár tanárként, akár szülőként vagy diákként – arról már nem is beszélve, ha tanár-szülőként – veszünk részt a folyamatban, az eltelt három hétben rá kellett döbbenjünk, hogy semmi sem az, aminek látszik.

A nappalink átlényegült osztályteremmé, a levelezésünk oktatási nyilvántartássá, a vacsora stratégiai megbeszéléssé vagy informatikai, netán mentálhigiénés tanácsadássá. Szülőként a tanárszereppel küzdünk, tanárként pedig (a módszertani kihívásokon túl) a távolsággal, a kívül rekedtséggel – hiszen megszoktuk és arra szerződtünk, hogy jelenlévőként kísérjük a tanulási folyamatot.

És küzdünk a saját démonainkkal: szorongással és perfekcionizmussal, bénító megfelelési kényszerrel vagy épp a rugalmas alkalmazkodást akadályozó haraggal, lázadással (ki-ki a magáéval).

Mert krízishelyzetben gyakran a legrosszabb énünk veszi át az irányítást. Ez pedig krízishelyzet, és már azzal nagyon sokat segítünk magunknak és egymásnak, hogyha ezt belátjuk, kimondjuk.

Pont nem a pánikkeltés szándékával, épp ellenkezőleg. Azért, hogy értsük, mi történik velünk és kézbe tudjuk venni az irányítást. Visszaszerezni a kontrollt a nem feltétlen legjobb (akár perfekcionista, akár szorongó vagy lázadó) énünktől, hogy olyan éretten tudjunk működni, mint „békeidőben”.

Ne hagyjuk egymást egyedül!

A békeidőt pedig csak együtt tudjuk most megteremteni. Azzal, hogy kiemeljük a fejünket a tananyagból és újra észrevesszük egymást. Azzal, hogy meghalljuk, amit a másik mond. Azzal, hogy kérdezünk.

Mert attól, hogy távol vagyunk egymástól, a problémák nagyon is valóságosak, csak éppen számunkra nem elérhetők. Az online kapcsolattartás megengedi – sőt tálcán kínálja – a távolítás lehetőségét, ami most nem segít egyik félnek sem. Észre kell vennünk a másik nehézségeit ahhoz, hogy közösen eredményt tudjunk elérni. Most egy egész társadalmat érintő szorongás jelenik meg – a legkülönfélébb élethelyzetekben és a legkülönfélébb reakciókkal – az egyéni szinteken; mind releváns és mind valóságos.

Mert „világjárvány van, a gazdasági világválság a 2008-ashoz mérhető, és hosszú távú lesz, ismerőseink betegszenek és halnak meg, gyerekek tízezrei éheznek ma Magyarországon, a gyerekek ötöde nem tud hozzáférni az online oktatáshoz, és – be kell fotózni és elküldeni minden nap a házi feladatot. Értelmezhetetlen a ’házi feladat’ és az ’órai munka’. Technikailag, erkölcsileg és jogilag is” – foglalja össze valaki egy Facebook-posztban a gondolatait.

©

Ezért hát az, hogy ki hogyan érzi magát most, senkitől nem elvitatható. Az érzelmek pedig befolyásolják a teljesítményt, ami jelen esetben érinti az „órai munkát”, a „házi feladatot” és a szülő és pedagógus között zajló kommunikációt csakúgy, mint a tanári, távoktatói működés egészét.

Ami segíthet, az az, ha arra törekszünk, hogy minden érintett a saját közegében, a saját szerepében érezhesse magát komfortosan. Ha megmaradhatunk annak, akik vagyunk: diákok (vagyis gyerekek, fiatalok), szülők, pedagógusok, és a megváltozott helyzetben ennek az eredeti szerepnek keressük az adaptív megvalósítását.

Szabjuk a családra!

A családok sokfélék: van, ahol egy kisiskolás van, van, ahol három vagy több, van, ahol az iskolások mellett egy újszülött, esetleg egy (vagy több) óvodás felügyeletét is meg kell oldani, és van, ahol kamaszok, érettségire készülők tanulnak otthon. A szülők is sokfélék: diplomások és funkcionális analfabéták, aktívan dolgozók és éppen elbocsátottak, home office-ban tevékenykedők és háztartásbeliek, egyedül, párban, többgenerációs otthonokban élők.

Az iskolai feladatokat most nem személyre, hanem családokra kell szabnunk.

De hogyan lehet úgy differenciálni, ha nem tudjuk, hogy ki milyen élethelyzetbe került, mivel kell a hétköznapokban megküzdenie és milyen esetleges szorongások gyötrik? Amikor az iskolában vagyunk, ott is igyekszünk figyelembe venni a legalapvetőbb szükségleteket: ha éhes a gyerek, előbb egyen, és csak utána jöjjön a matekóra. Ez most sem lehet másképpen. Amikor olyan alapvető szükségletek, mint a fizikai és lelki biztonság, nem elérhetőek, hogyan várhatunk el teljesítményt? Kérdezzük meg a szülőket és a diákokat, hogyan érzik magukat, mi segít nekik és mi nehezíti most az életüket, és ennek tükrében mérlegeljünk: mi az, amit el kell várnunk és mi az, amit el tudunk engedni? Mondjuk el egyértelműen, hogy mit kérünk és mi az, amit csak lehetőségként kínálunk. Enélkül nem tudjuk a békét megteremteni.

Sokkal jobban járunk tehát, ha a dilemmáinkat nyílttá tesszük, ha közös megoldásokat keresünk, mint akik egy hajóban eveznek – mert ez a valóság –, még ha a kölcsönösen feltámadó érzelmek és indulatok néha el is fedik ezt, miközben mindenki a legnagyobb jószándékkal teszi a dolgát. Miután elhangzott a jelszó, hogy fel vagyunk készülve a digitális oktatásra, kötelességünknek érezzük, hogy megfeleljünk a világosan meg sem fogalmazott elvárásoknak. Vagyis a saját morális felelősségünkre fordítottunk le mindannyian – szülők és pedagógusok – egy rendszeranomáliát. Jó esetben egymással igyekszünk lojálisak lenni (ami asszertivitás nélkül rendkívül fárasztó és kiszolgáltatottá tesz a másik érdekeinek, vagyis hosszú távon a konfliktusok melegágya), rosszabb esetben egymásra mutogatunk.

Még rosszabb esetben pedig a bennünk zajló lojalitásválság kettős kommunikációhoz vezet: miközben az egyik kezünkkel elküldjük a végeláthatatlan feladatokat a Krétán, a másikkal egy megértő posztot helyezünk el a szülők FB csoportjában:


Ehelyett valóban el kellene döntenünk, hogy mit várunk ettől a félévtől, és azt nyíltan, tisztán és őszintén kommunikálni a szülők és a diákok felé. Az összekacsintás helyett legyen együttműködés, a szó valódi értelmében. Ezzel tudnánk csökkenteni a feszültséget és a békét megteremteni. Azt a feszültséget mindenképp, aminek a közvetlen oka az oktatás kihelyezése az otthonokba. A többire úgysincs ráhatásunk.

Mert az alapvető probléma nem velünk van, hanem az alapfeltevéssel. A digitális átállásra és a távoktatásra a magyar oktatási rendszer ugyanis nem volt felkészülve. Hiába tehát a küzdelem önmagunkkal, egymással és a lojalitásdilemmával, ezzel a rendszer diszfunkcióját nem fogjuk tudni orvosolni. A saját közegünkért – osztályunkért és családunkért – azonban tehetünk.

Kapcsolódások – ugyanaz másképp!

Az első hetek elsodorták a szereplőket, és kezdetben – a digitális platformok bűvöletében és pánikjában – nem vettük észre, hogy a folyamat abban a formában, ahogy elindult, könnyen maga alá temeti a kapcsolatokat. Most úgy tűnik, hogy a járvány sajnos biztosítja számunkra a szükséges időt, hogy egymáshoz visszataláljunk. Szükségünk van erre, hiszen könnyebb megküzdeni egy problémahelyzettel úgy, ha a bizalom kölcsönös, a kapcsolat élő és szimmetrikus. Ezt pedig most sok helyen újra kell építeni.

Mert az iskola és a családok-diákok közötti online kommunikáció sokszor meglehetősen egyoldalúan indult el, felfüggesztve a kölcsönös figyelem, a kíváncsiság, a kérdezés jogának evidenciáját. A tanároknál, intézményeknél volt a labda: nekik kellett eldönteniük és közölniük, hogy a továbbiakban mi hogyan lesz. Hogy milyen platformokat használnak, mikor milyen feladatokat küldenek, mit hogyan várnak vissza. A munkarend kialakítása (és valami értelmezhetetlen okból az eszeveszett gyorsaság) volt az egyes számú prioritás. Hogy a társas dimenzió felépítése sok helyen el- de legalábbis lemaradt, az nemcsak a sietséggel magyarázható, hanem azzal is, hogy kevés az ezzel kapcsolatos tapasztalatunk, s nem megfelelően működött a veszélyérzetünk... azt gondoltuk, hogy mindez megteremtődik magától, ha ugyanazt és ugyanúgy (?) folytatjuk online, amit a valóságban kényszerűen abbahagytunk.

 Megfelelési kényszer otthon is

Pedig az online kapcsolattartás egészen más beállítódást kíván, mint a személyes kontaktusok. Az új munkarend kereteit bemutató első e-mailek vagy Kréta-üzenetek a legnagyobb jószándék és a legbiztatóbb megfogalmazás mellett is hathattak egyes szülőkre diktátumként, egyszerűen azért, mert nem volt mód valós idejű válaszadásra, s még inkább visszakérdezésre. Így egy nagyon részletes és pozitív induló levél is válthatott ki pánikot, okozhatta a kiszolgáltatottság érzését a (főleg az alsó tagozatos gyerekeket nevelő) szülőknek. Pusztán azért, mert a harminc különböző háztartásba, családmodellbe, szülői szorongásba, egzisztenciális fenyegetettségbe vagy épp lelkesedésbe megérkező levél nem tudott, nem tudhatott harmincféleképpen személyes lenni, és nem tartalmaz(hat)ta a valós idejű reflektálás lehetőségét.

Sokan válaszlevél – kérdés, visszajelzés, segítségkérés – fogalmazása helyett pánikba estek, és ebből a szorongó lelkiállapotból vágtak neki az egész folyamatnak. Egy olyan folyamatnak, aminek a tartalma a szülők saját otthonának digitális tanodává, munkaeszközeik taneszközzé változtatása, s a saját szülői szerepük pedagógus szereppé transzformálása volt (ahogy egy apa fogalmazott: „A saját otthonomban érzem magamat megfelelési kényszerben”). Mindennek nem kellett volna így történnie, ha van idő a folyamat előkészítésére, beleértve a kommunikáció folyamatait is. Mert itt – a családi otthonok digitális munkarendbe vonásával – az első pillanattól megkérdőjelezhetetlen (kellett volna legyen) a kétoldalú kommunikáció kényszere.

Azóta volt idő, hogy mindkét oldalról megszabaduljunk az első pánikreakciók bénító hatásától és sok helyen létrejöjjön a kölcsönösségen alapuló, biztonságos, átlátható együttműködés. Még mindig nem késő kialakítani a megbeszélés, pontosítás, közös konzultáció rendszerét a szülőkkel és a gyerekekkel. Egy hétindító, hétzáró vagy adott probléma kapcsán szerveződő videomegbeszélés „tudja” a valós idejűséget, és közösségi támogatást nyújt a résztvevőknek, közösségi terepet a problémamegoldásnak – vagyis lehetővé teszi a valódi felelősségmegosztást a szülők/gyerekek és a pedagógusok között.

Bár a közösségi beszélgetést a videochaten újra kell tanulni. Mert a képernyőn látható arc messze nem vonzza annyira a tekintetünket, mint egy valós társas helyzet valódi személyei. Egy tárgyat látunk: a monitort, sok másik tárgy (lámpa, pohár, bútorok stb.) társaságában. Az, hogy egy ilyen helyzetben a képen látható személyre tudjuk fókuszálni a figyelmünket, nagy erőfeszítést igényel, amitől sokkal jobban elfáradunk, mint egy személyes beszélgetésen.

Érdemes tehát ezeket a közösségi megbeszéléseket (kezdetben mindenképpen) rövidre, jól fókuszáltra tervezni (a beszélgetést a téma tartja össze, és nem a személyek, akiknek a kisugárzása a fentiek miatt nem teszi meg azt a csodát, amit a személyes terekben). És mégis, egymás látása, egymás valóságos létezésének megtapasztalása pótolhatatlanná teszi ezeket a találkozásokat csakúgy, mint az osztályfőnök és az osztály, illetve az osztálytársak egymás közti beszélgetéseit. A bezártság légkörében egyre inkább a kapcsolat lesz a megélhető biztonság alapja, mint ebben – a tulajdonos engedélyével közölt – FB-párbeszédben:

Miben tudok még segíteni, mit vársz tőlem, mint szaktanártól? – Mint szaktanártól semmit, de mint ofőtől, ha ennek vége, egy nagy ölelést.

A szerzők: dr. Földes Petra tanár, mentálhigiénikus, Peer Krisztina klinikai gyermek szakpszichológus, szociálpedagógus

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Ballai Vince Itthon

Befullad a távoktatás ott, ahol a hó végén eladják az okostelefont

Sok a feladat, a tanárok más-más platformot preferálnak, a lógós diákok még lógósabbak, az oktatókra több munka hárul. A távoktatás még a jól ellátott fővárosi iskolákban sem zökkenőmentes. Ott pedig, ahol a hó vége felé eladják az okostelefont, hatványozottak a problémák. Sok helyen képtelenség lesz végigvinni a tanévet, pláne úgy, hogy minden ötödik diák kimaradhat az online oktatásból.

Balla István Kult

Viharos gyorsasággal álltak fel a digitális operatív törzsek az iskolákban

A legtöbb helyen izgalmas kihívásként tekintenek a tanárok a közoktatás digitális térbe helyezésére, napok óta az innovációs lehetőségeken gondolkodnak a tantestületek. Mindenképp egy nagy oktatási és szociális kísérletről van szó, aminek azért megvannak a veszélyei is: a leszakadó rétegek hátrányai várhatóan még inkább nőnek.

Megérkezett a felfrissített Mini Countryman

Megérkezett a felfrissített Mini Countryman

Lakner: Hatalmat nem veszít a kormány a rendkívüli felhatalmazás visszaadásával

Lakner: Hatalmat nem veszít a kormány a rendkívüli felhatalmazás visszaadásával

Néhány nap alatt duplájára nőtt a hosszú hétvégére szállást foglalók száma

Néhány nap alatt duplájára nőtt a hosszú hétvégére szállást foglalók száma