Németh Róbert: Nem kell mindig kaviár

Persze kimehetek sétálni, futni egyet este, el a közértbe, hétvégén kirándulni a gyerekekkel félreeső zöldekbe, ahol meg tud valósulni az úgynevezett szociális távolságtartás, de esszenciálisan, vagy hogy is mondják, a nap végén azért mégis csak egyfajta bezártság ez, szobafogság, vagy mi, mint amikor anyám és apám azt mondták, hogy menjek be a szobámba, és azon az estén már ne jöjjek ki, mert, na arra pont nem emlékszem, hogy miért, talán meg kellene kérdezni tőlük, hogy mit követettem el, persze azt most nem tehetem meg, mert el vagyunk zárva, most éppen ők jobban szobafogságban, mint én, ők szobafogságabban, szóval legfeljebb telefonon, vagy cseten, vagy skype-on, vagy valamelyik ilyen izén tudnám megkérdezni – de szerintem már ők sem emlékeznek erre, nyilván valami innentől visszanézve lényegtelen dolog lehetett, valami szokásos visszapofázás vagy hasonló –, hogy mit követtem el, amiért betessékeltek a szobámba, és kijelentették, hogy ma nem nézhetem meg a Nem kell mindig kaviárt, ami amúgy azért volt különösen komoly kiszúrás (természetesen a kibaszás szót akartam ide szúrni, de hát mégis csak a szüleim, szóval: kiszúrás), mert ez az epizód nem csak egy rész volt a sok közül, hanem a Nem kell mindig kaviár (NSZK-sorozat! menőség!) utolsó része, amikor a mesterkém, Thomas Lieven, magyar hangja Végvári Tamás, elvarrja a szálakat, csúcsra járnak az izgalmak, most nézem, 1982. március 9., de azt továbbra sem tudom, mit csináltam ezen a napon, esetleg az előzőn, március 8-án, úgy is, mint nemzetközi nőnap, csak azt tudom, hogy bent ültem a gyerekszobában, és azt gondoltam, hogy összeomlik a világ, minden értelmetlenné válik, egy egész narratíva dől most össze – persze akkor még nem tudtam, hogy van ez az a szó, mármint a narratíva, ahogyan azt sem, hogy harmincnyolc évvel később majd ez a nap jut eszembe erről a másik harmincról, ami felhozza ezt az egyet, mint valami metaforát erre az egészre –, hogy kimaradok pont a lényegből, kupola nélkül marad a gondosan felpakolgatott építmény (igaz, ezt sem pont így mondtam akkor), és minden bizonnyal a szülői önkényről is gondoltam egyet, s mást, de most éppen az sem jut eszembe, és talán nem is fog már, hogy éppen akkor és ott mit éreztem azzal kapcsolatban, hogy bent vagyok, és nem mehetek akkor és oda, ahova és amikor szeretnék, jut eszembe, legalább ennyire ironikus a Horváth Győző üzemeltette fotóblog, a We Can’t Go Out címe is, ami amúgy, békeidőben – na, ez is mennyire röhejes már, hogy ezek szerint azt, ami most van háborús időnek fordítja az agyam, pedig hát lófaszt, hol vagyunk mi attól, sehol –, szóval, hogy akkor, amikor az élet a megszokott medrében folyik, csordogál, fodrozódik, akkor ez a blog egyébként a Kisüzem nevű kocsma és vidéke életét dokumentálja, ami, mármint a kocsma, mint olyan, hát minimum az ultimátus kimenés valahová, a nem-egyedül-levés, sőt kifejezetten annak a gyógyszere, maga az együttlét, az elkeveredés, a szociális távolság ellentéte, legyen mondjuk szociális közelség, egymás szájában, arcában, mindenki képzelje ide azt a kifejezést, ami azt írja le, hogy tömegesen létezünk alkalmilag ugyanabban a térben, ahogyan most egyébként átrendeződtek a tereink, meg a viszonyaink a jól ismert tereinkhez, a jól ismert tereinkben folytatott jól ismert tevékenységeinkhez képest, meg egyáltalán, az, ahogy vagyunk bennük, például, hogy itt ülök tizennégy óra ötvenötkor kedden egy szál alsógatyában és pólóban, lehet, hogy egy kicsit (de persze csak diszkréten) büdösen, mert még nem mentem el fürdeni, viszont már másodszor raktam oda a kotyogóst, plusz az exponenciálisan növekedő házimunkák, különös tekintettel a mosogatásra és az egyéb konyhai tevékenységre, persze nem abban az összefüggésben, hogy ne a hűtőszekrényt keressük fel stresszoldásra (idézet vége), mondjuk felkeressük azt is, gazdagon, hanem hogy az alapvető létfenntartás, valamint a karanténkörülmények között felhorgadt alanyi gasztronómia, tízmillió pék országa, vetném itt közbe, illetve az annak nyomán keletkezett ilyen-olyan romok, úgy is mint mosatlan, közben meg a multitasking, melynek keretében éppen most tudtam meg, hogy hova és miből rakja a fészkét a vörösbegy, hát „falevéllel letakart kicsi, földbe kapart talajmélyedésbe, bokor tövébe és faodvakba” „vékony növényi szálakból és falevelekből”, és ha nem tudnám – nem tudom -, „tavasszal mindenfelé hallhatjuk a hímek mélabús énekét”, je suis vörösbegy, mondhatnám ezen a ponton.