Urbán Tamás: Előfordult, hogy én bukkantam rá egy gyilkosra
Azt mondja, végleg letette a fényképezőgépet, mert 75 évesen már nem neki valók a mélyriportok. Márpedig ő azokhoz ért igazán: beleássa magát egy témába, beépül, vissza-visszajár, akár évekig ugyanazzal foglalkozik. Ez az alaposság kezd kikopni a világunkból, az pedig, hogy fotóalanyát a tárgyainak begyűjtésén keresztül is dokumentálja, szinte egyedülálló. Urbán Tamás fotográfussal a Capa Központban még a járvány előtt megnyílt kiállítása alkalmával beszélgettünk. A tárlat továbbra is megtekinthető online.
Ha Urbán Tamás nem lett volna, a szocializmusban a társadalom perifériáján élő emberekről jóval kevesebbet tudnánk ma. Fotói a csöves vagy a punk szubkultúráról, a szipusokról, fiatalkorú elítéltekről nagyon fontos kordokumentumoknak számítanak. Életművének egy jelentős részét a köznek ajánlotta, amikor a képei néhány éve felkerültek a Fortepanra. A Capa Központban nyílt kiállításon – melyet online itt tudnak megnézni – munkásságának egy komplex és különálló fejezetét is megismerhetjük.
Urbán hat éven át követte egy tetőtől talpig kitetovált férfi, Deák Ferenc – becenevén Pillangó – életét, aki 40 évéből majdnem húszat a rácsok mögött töltött. A fotóriporter a Szegedi Fegyház és Börtönben találkozott vele, majd dokumentálta Pillangó szabadulását és a társadalomba visszailleszkedés éveit is. Az extrém külsejű férfi viszonylag hamar a pesti underground egyik ikonikus figurája lett, miközben a fotós kérésére naplót írt és rendszeresen rajzolt. Ezeket Urbán Tamás begyűjtötte, most pedig – három évtizeddel később – Pillangó egykori személyes tárgyaival együtt (a börtönben használt edényektől kezdve az általa fejlesztett rejszológépen át a konyhakéséig) a kiállítás rendelkezésére bocsátotta.
hvg.hu: Pillangó 1989-es szabadulása után nem hivatalosan ön lett a férfi pártfogója, aminek következtében egészen különös és bensőséges viszony alakult ki. Napi szinten tartották a kapcsolatot?
Urbán Tamás: Ez hangsúlyozottan csak egy idézőjelbe tett „pártfogás” volt, mert a hivatalos pártfogó – mondanom sem kell, egy nyugdíjas pártmunkás – tulajdonképpen semmit nem csinált, csak fölvette a kis pénzt, ami ezért járt, úgyhogy valójában én foglalkoztam Ferivel. Pillangó, az én kérésemre, minden nap szorgalmasan teleírt néhány A4-es fehér lapot az élettörténetével. Mindeközben pedig tudtam őt fotózni. Az írásait el akartam tenni, mert azokat kordokumentumoknak tartottam. Eredetileg az Úri utcában, a Budai Várnegyedben lakott, és az nagyon érdekelt, hogy mégis miként lehet onnan ennyire mélyre süllyedni.
Volt egy időszak, amikor naponta találkoztunk, aztán elmentem Hamburgba a Stern magazinnak dolgozni, és akkor egy hónapban már csak egyszer jöttem haza. De addigra Feri feltalálta magát, igaz, kicsit több balhéba is keveredett. Megítélésem szerint a legtöbb esetben nem is tudta, hogy rossz dolgot csinál, sokszor csak belevitték a bajba.
hvg.hu: A szegedi Csillag elítéltjeiről készített riportot, amikor találkozott vele. Miért volt Pillangó más, mint a többiek?
U. T.: Abban az időben nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akiknek szerencsétlenül alakult a sorsuk, ebben az értelemben Pillangó is csak egy volt a lecsúszottak közül. Viszont ő mégis egy igazi egyéniség volt, mert verseket írt, rejtvényeket szerkesztett, látszott rajta, hogy egy értelmes ember.
hvg.hu Mi volt az első bűne, amit elkövetett?
U. T.: Úgy tudom, hogy egy a 14. életévét még be nem töltött kislánnyal fajtalankodott, ami persze, az ő elmondása szerint nem is volt fajtalankodás. Tudni kell, hogy Feri nem az a típus volt, aki, ha találkozott valakivel, rögtön azzal kezdte volna, hogy “szevasz, Deák Ferenc vagyok, és te hány éves vagy”. Mikor viszont a bátyja ezt megtudta, rögtön megkereste a lánynak a szüleit, és javasolta nekik, hogy jelentsék fel a Ferit. Így tudta a bátyja kisemmizni őt az Úri utcai lakásból.
A rendőrök elfogták, bevitték a bíróságra, mire a Feri kinyitotta a bilincset. Amikor úgy érezte, hogy nyerhet egy kis egérutat, akkor fogta magát, és sutty, leszaladt a lépcsőn. Eltűnt. Csak néhány nap múlva kapták el. Aztán volt olyan is, hogy nem ízlett neki a kaja a börtönben, és többedmagával fellázadt. Ezek mind rontottak az ő helyzetén, mert a fogolyzendülés mellé felszámolták neki a szökést is, ami legalább plusz két évet jelentett. Így rakódtak szépen egymásra a büntetései. A végére az életének a felét rácsok mögött töltötte.
hvg.hu: A Felesleges Pillangó című kiállítás egy részében nem is fotókat, hanem tárgyakat láthatunk, amelyeket egykoron Pillangó tartott magánál a cellájában. Úgy tudom, más riportok készítésénél is gyűjtött relikviákat, például a határnyitáskor elhozott magával egy keresztfát a határzárból.
U. T.: Emlékszem, hogy milyen dögnehéz volt! Még mindig megvan az a keresztfa, mert az tényleg egy eredeti dokumentum. Van nekünk egy nyaralónk Mogyoródon, és a barátaim építettek mellé egy külön házat, ahol a keresztfát, a többi tárgyamat, meg a filmjeimet tárolhatom. Ez az épület egy kincseskamra, ott van az én archívumom. Annak a háznak van két ajtaja, amelyek ugyancsak relikviák. Amikor elhoztam Márianosztráról az utolsó küblit – mielőtt a vízöblítéses WC-t bevezették volna a börtönben -– elhozattam onnan két börtönajtót is. Több mint egy mázsa egy ilyen ajtó, annak idején rabszállítóval hozták föl nekem a Dessewffy utcába, ahol az Ifjúsági Magazin szerkesztősége volt. Elöl-hátul lezárták az utcát, ugyanis rabok cipelték az ajtókat.
hvg.hu: Említette korábban, hogy egy időben annyi ilyen tárgyat halmozott fel, hogy a Daciája csomagtartójában tudta csak tárolni azokat. Ez a kocsi volt a saját börtönmúzeuma. Miért érdekelte ennyire az elítéltek világa?
U. T.: Nem érdekelt jobban, mint bármi más. Ha én valahol egy riportot csináltam, akkor igyekeztem minél mélyebbre ásni magam a témába. A 60-70-80-as években, amikor a havonta megjelenő Ifjúsági Magazinnál dolgoztam, sokkal több időnk volt összerakni egy anyagot. És, ha én valamire ráálltam – legyen az a gruftik vagy a punkok szubkultúrája – akkor mindent, ami ahhoz tartozott, gyűjtöttem, ezáltal jobban megismertem az adott világot. Volt, hogy akár egy évet is foglalkozhattam egy témával.
Ez egy álommunka volt, ezért is vagyok nagyon megelégedve az életemmel. Azt csináltam, amit akartam, és volt is rá időm elég.
hvg.hu. Hogy tudott közel kerülni a riportalanyaihoz? Mi volt a munkamódszere?
U. T.: A fő módszerem tényleg az volt, hogy én soha nem mentem oda senkihez, hogy lefényképezhetem-e az illetőt, mert a legtöbbször az lett volna rá a válasz, hogy nem. Inkább mindig kivártam, míg az emberek maguk jöttek oda hozzám, hogy fényképezzem őket. A Csillagban is addig járkáltam le-föl az üzemrészen, amíg a rabok már maguktól álltak sorba egy képért. De ezt ki kellett várni. Emlékszem, az engem kísérő börtönőr már gutaütést kapott, hogy csak mentünk és mentünk, és én nem csináltam egy árva képet sem. Kérdezgetett, hogy de hát nem fotózom, mire én folyton azt feleltem, hogy majd később fogok...
hvg.hu: Hol húzták meg a határt az Ifjúsági Magazinnál? Mi volt az a téma, amivel még lehetett foglalkozni, és mi volt az, amit már cenzúráztak?
U. T.: Tulajdonképpen nagy szabadságunk volt, mert mindenről hozhattunk anyagot, például a drogosokról is. De én csináltam meg az első anyagot az abortuszról is 1972 környékén. Pedig ezek amúgy tabutémáknak számítottak.
hvg.hu: De voltak olyan fotóriportjai, amelyek azért rögtön nem jelenhettek meg, hanem hónapokat, sőt néha éveket kellett várni a publikálásukra, nem?
U. T.: Az első anyagomat az Aszódi Javítóintézetről csináltam az Ifjúsági Magazinba. Akkoriban már az is nagy szó volt, hogy oda egyáltalán bejuthatott az ember. Azzal kérezkedtem be, hogy vizsgamunkát csinálok. El is készültek a képek, meg is csináltam életem első fotókiállítását ott, Aszódon. A megnyitón természetesen ott volt az akkori Művelődési Minisztérium egy illetékese is, illetve a tanárom, Keleti Éva. Végül utóbbi véletlenül elszólta magát, és azt mondta, hogy olyan jó ez az anyag, hogy Budapesten is be kéne mutatni. Na most tudni kell, hogy akkoriban se börtönből, se intézetből nem jelenhettek meg anyagok, így aztán a minisztérium embere rögtön közbe is avatkozott. Azt mondta: „Elnézést kérek, de helyesbítenem kell: ez az anyag innen, ebből az intézetből soha nem mehet ki”. Úgyhogy szépen leszedtük a 40x60 centis képeimet, amelyeket levitték a pincébe, és ott betették őket egy zongora alá. Negyven év múlva, a mostani aszódi pedagógusok találták meg ezeket, és szóltak nekem, hogy Tamás megvannak a képeid!
Az aszódi eset után nagyon vigyáztam arra, hogy mindig találjak a megnyitóra egy olyan embert, akiről tudtam, hogy úgyse fogja előtte megnézni a kiállítást. Jött valaki a KISZ KB-től, szépen felolvasta a drogos anyagom kiállításának előre megírt megnyitószövegét, majd csak ezután szembesült a kiállítás anyagával, de akkor már késő volt. Már nem lehetett betiltani.
hvg.hu: A rendszerváltás után készült egy hosszú riportsorozata a mentők munkájáról is. Mesélne erről az időszakról?
U. T.: Ez 1994 és 2000 között volt, és nagyon szerettem azt az anyagot csinálni, mert nagyon tisztelem a mentőket. Volt egy Land Roverem, azzal jártam a riasztások helyszíneire. Ismert akkoriban az összes rendőr és mentő, ismert mindenki, nem kellett bemutatkoznom, mikor odaértem egy helyszínre fotózni, nem kellett magyarázkodnom, rögtön tudtam dolgozni. Megbíztak bennem, tudták, hogy én nem adok ki olyan anyagot, ami nem helyes. Újságírók viszont rendszeresen panaszkodtak rám, hogy miként lehet az, hogy én mindig mindenhova bemehetek, az ő munkatársuk meg nem.
Általában a Népligetben parkoltam, a kocsiban aludtam, ott vártam a riasztást. Volt egy külön hívószámom is, amit én választottam magamnak, az 501-es könnyen megjegyezhető számnak bizonyult. Ezen riasztottak az esetekhez a mentők, rendőrök. Még most is előfordul, hogy bemegyek a Markó utcába, és néha csak annyit mondanak, hogy “jé, itt az 501-es!"
hvg.hu: Egy korábbi interjúban említette, hogy előfordult olyan is, amikor hamarabb ért a helyszínre, mint a mentő, és ha szükség volt rá, akkor akár ön is megkezdte az elsősegélynyújtást. Amit csinált, az egy etikai dilemmára is rávilágít. Háborús képeknél éri időnként kritika a fotóriportereket, hogy dokumentálták a látottakat ahelyett, hogy beavatkoztak volna, és segítettek volna a szenvedő áldozaton.
U. T.: Nekem első az emberélet, és csak utána jön a munka. Egyszer négy gyerek halt meg füstmérgezésben Csepelen. Éppen ott voltam a közelben, kimentem én is a helyszínre. A kisgyerekeket betették a mentőkocsikba, és ott lélegeztették őket. Mivel nem volt elég mentő, én is beszálltam az egyik kocsiba és lélegeztettem. A Koncz Gyuri a Kurírtól pedig lefényképezett ahogy ott dolgozom. Ez a kép volt másnap a címlapjuk.
Számomra viszont természetes volt, hogy először segítek, és csak utána fotózom,
de aznap már nem tudtam egy képet sem csinálni. Másnap pedig már csak az Igazságügyi Orvostani Intézetbe mehettem be, ott fényképeztem le a négy gyerek élettelen testét. Később ezért a képért, melynek Halálfolyosó volt a címe, megkaptam az Év Fotója elismerést.
hvg.hu: Ha az egyik munkájából lehetne regényt írni, melyik lenne az?
U. T.: Nagyon sok ilyen van, estig itt ülhetnénk. De azért mondok egyet. Egyszer előfordult, hogy én bukkantam rá egy gyilkosra. Délelőtt volt egy helyszínelés a Ferenc téren a IX. kerületben. Miután az lezajlott, és mindenki hazament, tettem még egy kört arra, úgyis éjszaka dolgoztam. Odamentem, és egyszer csak odajött hozzám egy fiatalember, és elkezdett magával húzni, hogy mondana nekem valamit a bokor mögött. Ez egy hosszú történet, de a lényeg az, hogy arra azért vigyáztam, hogy ne keveredjek bajba, nem mentem be vele a bokor mögé, viszont kértem rendőri erősítést. Később bementünk a fiú a lakásába, és hörgést hallottam. Találtam egy batyut, egy csomagot, abból jött a hang. Mikor szétnyitottuk, akkor derült ki, hogy ez a fickó megölte az apját, szétverte a fejét, és az ő halálhörgését hallottuk.
hvg.hu: El nem tudom képzelni, hogy bírta ezt a munkát ideggel és gyomorral éveken át.
U. T.: Hat éven át fotóztam bűneseteket és baleseteket, és ez bőven elég volt. Nem lehetett tovább csinálni, mert depressziós lettem, hirtelen semmi sem érdekelt. Azóta is szednem kell depresszió ellen gyógyszert, mert kiújulhat bármikor.
hvg.hu: Egy ideje már nem dolgozik. Egy fotós le tudja egyáltalán tenni végleg a fényképezőgépet?
U. T.: Határozottan állíthatom, hogy le.
hvg.hu: Ha nem is csinál nagy riportokat, de olyan azért csak előfordul, hogy megy az utcán, meglát valamit, és lencsevégre kapja, nem?
U. T.: Az a Benkő Imre, aki megy az utcán, meglát valamit, és jó képet csinál. Én nem ilyen vagyok. Csak úgy tudok dolgozni, hogy az adott témát alaposan megismerem, többször visszamegyek a helyszínre, mélyebbre ások. Ezt pedig már nem csinálom.
hvg.hu: Ha újra dolgozhatna, most mi érdekelné a világban?
U. T.: Annyira más már a világ, nem tudom, hogy most mit csinálnék, mivel foglalkoznék szívesen. 75 éves vagyok, nagyon jó volt az a 15-20 év, amíg fotóztam, de most már nem érdekelnek ilyen dolgok.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
