szerző:
Vándor Éva
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

És a kérdést egy ütemmel továbbgondolva: szexelhet-e egy ember a polippal? Az internetes közösségi eszmecsere némileg félrement a Netflix dokumentumfilmjének a bemutatója után, pedig a Tanítóm, a polip ennél sokkal érdekesebb és sokkal fontosabb tanulságokat tartogat.

2020 egyik legzavarbaejtőbb produkciója a Netflixen látható Tanítóm, a polip (My Octopus Teacher) című dokumentumfilm/vallomás, pedig idén aztán sok minden kirántotta már a talajt a lábunk alól. Az egyik fénytörésben bizarrnak és nevetségesnek tűnik, a másikban mélynek és filozófikusnak. Ha a kettő között maradunk, akkor rá kell jönnünk, hogy ez a film valójában az életről, pontosabban a létezésről szól. És épp ez az, amit a hétköznapokban sokszor szinte lehetetlen megélni. A film készítőinek is alaposan ki kellett ragadniuk magukat az addigi valóságukból, hogy ezt megtapasztalják, így aztán meg sem álltak a tengerfenékig.

Craig Foster dél-afrikai dokumentumfilmes a kiégés és depresszió ellenszerét keresve tért vissza néhány évvel ezelőtt a gyerekkori boldogságának a helyszínére, a Fokváros melletti meglehetősen viharos és vad óceánpartra, hogy aztán nap mint nap lemerüljön a vízben található hínárerdőbe. A legkorábbi és legmeghatározóbb emlékei kötik ehhez a partszakaszhoz, amely nem mellesleg a bolygó egyik legcsodálatosabb ökoszisztémája.

És a terápia működni kezd, a hideg víz, a naponta ismétlődő merülés, a közvetlen kapcsolódás a természethez – és nyilván azokhoz a bizonyos gyerekkori emlékekhez, de ez már pszichológusi felségterület – lassan visszaadja az energiáját, Craig Foster elkezd ismét élni. És elkezd nyitottnak lenni a világra, azon belül is egy polipra.

És akkor itt tegyünk kis kitérőt a polip témában. Sokaknak nagy eséllyel elsősorban egy emlékezetes tengerparti vacsora formájában jön elő a polip emléke, ennél azonban sokkal több figyelmet érdemelnének. A polipok az úgynevezett fejlábúak osztályának tagjai, és az őket tanulmányozó kutatók szerint a legintelligensebb állatok közé tartoznak, sőt még azt sem túlzás kijelenteni, hogy személyiségük van. Magányosan élnek, de a világra kíváncsian tekintenek, problémamegoldásban pedig kifejezetten jók – nem olyan rég volt internetes szenzáció a polip, amely úgy szabadította ki magát egy befőttesüvegből, hogy lecsavarta a tetejét. Belülről.

©

Ha intelligenciáról van szó, akkor előszeretettel iktatjuk be magunkat a képbe, de az ember és a polip között meglehetősen nagy evolúciós szakadék tátong, a fejlődésünk több millió évvel ezelőtt más irányt vett, az utolsó közös ősünk például 600 millió évvel ezelőtt létezhetett. Ezért is lenyűgöző, hogy a polipok az emberekéhez hasonló szemeket fejlesztettek ki, mégpedig a mi evolúciós fejlődésünktől teljesen függetlenül. Hogy azért a történelmi távlatok is meglegyenek: a kutatók szerint a polipok voltak az első intelligens lények a Földön, 400 millió évvel ezelőtt jelentek meg, vagyis több mint 200 millió évvel az első emlősök előtt. És akkor még nem is említettük az olyan izgalmakat, hogy három szívük van és körülbelül tízezerrel több génnel rendelkeznek, mint mi, emberek.

The responses that we have received so far have been incredible and overwhelming... Thank you all for your kind...

Posted by Sea Change Project on Monday, 7 September 2020

A polipok iránti kíváncsiságot tehát nem nehéz feltüzelni, de a Tanítóm, a polip nem feltétlenül természetfilm, legalábbis nem az a műfaj, amelyet a Spektrumon vagy a NatGeón megszoktunk.

Craig Foster nem a tudományos ismeretterjesztés szándékával közelíti meg a polipot, nem kutatóként merül alá minden nap, bár a kíváncsiság kétségtelenül dolgozik benne, és kiderül az is, hogy ez kölcsönös: a polip is kíváncsi lesz erre a furcsa élőlényre.

A Tanítóm, a polip egy ismerkedés története, és bár végig fennáll az antropomorfizálás veszélye, vagyis a polipot hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokkal felruházni, megkockáztatjuk, hogy ez egy kapcsolat története is, vagy talán inkább egy kapcsolódásé. Látjuk, amint ember és polip között kiépül a bizalom, ahogy bekapcsol az érdeklődés, ahogy megszületik a fizikai kontaktus.

©

Ebben a furcsa világban, az élettől nyüzsgő, a saját szabályai szerint működő víz alatti hínárerdőben az ember egyszerre behatoló, területsértő, nem oda való – látjuk, ahogy Craig Fosternek is folyton ki kell szakadnia a poliptörténetből, hogy például levegőhöz jusson, hogy a saját életét élje –, de a film végére körvonalazódik a felismerés, hogy itt sokkal több az összefüggés, a kapcsolódás, az egymásra utaltság, mint azt a civilizációs szemüvegünk elsőre látni engedi.

A film címében nem véletlenül van ott a tanító: Foster hagyja, hogy az óceán leckéket adjon neki, és ebben a tanulási folyamatban a polip valóban egyfajta mentorként, tanítóként jelenik meg. Pedig nem csinál mást, mint a saját kis polipdolgaival foglalkozik, és a polipéletét éli – amely egyébként kifejezetten rövid, egy, legfeljebb két év, nem véletlenül jegyzi meg Foster a film egy adott pontján, hogy a találkozás pillanatai azért is voltak olyan különlegesek, mert az élet olyan rövid – és persze nemcsak a polipé, gondolhatjuk rögtön.

Meg persze azért, mert az élet úgy általában is olyan törékeny – hangzik a film másik fontos következtetése. És a polip életében kódolva van, hogy egyszer csak megtalálja a félelmetes pizsamás cápa (tényleg így nevezik a csíkjai miatt), és egy ilyen találkozónak meghatározott számú és jellegű kimenetele lehet. Nem spoilerezünk.

Hogy Craig Fostert lenyűgözi és megbabonázza a polip, az nem kérdés – csak úgy nem merül le az ember az év 365 napján a jéghideg óceánba, és nem kutat megszállottan minden, a polipokról fellelhető információ után a szárazföldön – mellesleg a tudásunk ezekről a csodálatos lényekről még így is elenyészőnek tűnik, mintha a polip túl okos lenne ahhoz, hogy elviselje a megfigyeléseket és kutatásokat.

©

„Csak rá tudtam gondolni – a vízben és a szárazföldön is” – mondja egy adott ponton a lenyűgöző felvételeket narráló Foster. Hogy ebben a szerelemprojektben több a szentimentalizmus, mint a tudományosság, azt is nehezen lehet vitatni, és a film készítője ezt a vitát nem is tartja fontosnak. Az már ennek a kapcsolódásnak a rendkívüliségét és a civilizációs korlátaink miatti nehezen értelmezhetőségét jelzi, hogy a film megjelenése után az interneten beindult az eszmecsere arról, hogy

akkor ez az ember szexelt a polippal???

Craig Foster, aki főszereplőként és kommentátorként meséli el a történetet, nem csinál ügyet abból, hogy ebben a sztoriban sok az érzelem, a sokaknak talán nehezen befogadható megszállottság, de sok a felismerés, a ráébredés, a megvilágosodás is. Igen, Foster kimondja: beleszerettem. De aztán hozzáteszi, hogy beleszeretett abba a vadságba is, amelyet ez a polip képviselt, és ez az érzelmi átalakulás őt magát is megváltoztatta, ahogy mondja, megtanult érzékenynek lenni másokra.

Igen, van fizikai kontaktus kettejük között – az egyik jelenet, ahol Foster ujja sok-sok merülés után végre összeér a polip egyik karjával a művészettörténetre érzékenyekben biztosan előhívja Michelangelo freskóját a Sixtus-kápolnában az isteni érintésről –, de ebbe azért nehéz többet belelátni, mint ami. Ha már mindenáron jelzőt akarunk ráaggatni, akkor ez a találkozás nem erotikus, hanem sokkal inkább spirituális. (És akkor itt hangsúlyozzuk, hogy a jelzők természetesen csak emberi szemszögből érvényesek, egy polip fejébe, lábába, fejlábába nem látunk bele.)

És közben egy terápiás folyamatba is bepillantást kapunk, amelynek során a depressziós dokumentumfilmes ugyanúgy megpróbálja meggyógyítani magát, mint ahogyan a polip visszanöveszti a cápa által leharapott karját. Az egyik lelki seb, a másik fizikai, az élőlények pedig márcsak olyanok, hogy képesek a gyógyulásra, akár emberek, akár polipok.

Craig Fosterben több szempontból sem múlt el nyomtalanul a polip tanítása, a merülések során szerzett felismerések az esetében tettekben is testet öltöttek, a polippal való sorsdöntő találkozása után létrehozta ugyanis a The Sea Change Project nevű szervezetet, amely a hínárerdő védelméért dolgozik.

És talán kijelenthető, hogy 2020-ban David Attenborough drámai tanúvallomása mellett Craig Foster dokumentumfilmje lehet a másik fontos figyelmeztetés arra, hogy bármit is hiszünk, valójában a természet részei vagyunk, és ha elpusztítjuk, akkor magunkat pusztítjuk el.

Sir David Attenborough könyörögve kér minket, hogy kapjuk össze magunkat

A leghíresebb természetfilmes még fekete-fehérben kezdte el megmutatni nekünk a világot, hogy hét évtizeddel később már ne a technológia korlátai miatt legyenek szürkék a képsorok, hanem azért, mert elszúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Sir David Attenborough egy horrorfilmbe oltott ultimátummal jelentkezik a legújabb, Netflixen látható produkcióban.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Tűz volt egy miskolci panelben, 80 embert kellett kimenekíteni

Tűz volt egy miskolci panelben, 80 embert kellett kimenekíteni

Minden eddiginél több teremre és tanárra lesz szükség az idei középiskolai felvételinél

Minden eddiginél több teremre és tanárra lesz szükség az idei középiskolai felvételinél

Megaberuházásokkal lendítené fel a török gazdaságot Erdogan

Megaberuházásokkal lendítené fel a török gazdaságot Erdogan