„Egyik első gyerekkori emlékem az, hogy a Szolnok melletti kistelepülésen, Rákóczifalván, miközben vágom a fát, kapálom a kukoricát, szedem a dinnyét vagy a meggyet, azon gondolkodom, hogy

valóban, ennyi lesz az életem?

Láttam a tévében különböző műsorokat felfedezésekről, űrkutatásról, rákkutatásról. Már tizenévesen tudtam, hogy én ebből a kis falusi közegből úgy tudok kitörni, ha szorgalmasan tanulok. Az volt az álmom, hogy mérnök leszek, és én is felfedezek valamit, amivel az emberiséget szolgálom” – vág bele Thuróczy Bertalan, amikor leülünk egy márciusi délután beszélgetni. Épp a munkahelyéről jött, és edzés előtt még volt egy kis ideje. Élete legfontosabb hobbija – és mint látni fogjuk a szó szoros értelmében – éltető tevékenysége ugyanis a hosszútávfutás.

A rákóczifalvai általános iskolába járt, ahol a komoly gyerekkori elszánása miatt nem volt gondja a tanulással, különösképp a matematikát és a fizikát szerettették meg vele a tanárai. Nem volt kérdés a továbbtanulás sem: az egyik szolnoki gimnáziumban készülhetett tovább a gyerekként maga elé kitűzött mérnöki pályára.

„Ezekben az iskolákban a tanárok nem csak a tananyagot tanították meg nekem, hanem próbáltak az életre is nevelni. A gimis testnevelőtanárom javaslatára kezdtem el például futni. Tudtam, hogy húzós lesz, ami a tanulmányok terén vár engem a Műszaki Egyetemen. Testi-lelki felkészülésnek éreztem erre a futást” – mondja. Akkor még nem is tudta, de valahogy érezte azt is, hogy ez a sport egészen más, sokkal komolyabb akadályok legyűrésére is felkészíti.

Mintha jelezte volna a szervezetem, hogy egy hatalmas harcra kell felkészülnöm, amit nem szabad majd feladnom.

Bekerült a Műegyetem villamosmérnöki karára, matematikát, fizikát, programozást, mérnöki tudományokat tanult, de nem sokáig élhette az egyetemisták megszokott életét. Másodévesen, a tanév elején jobboldali hererákkal diagnosztizálták.

„Voltak ennek előzményei. Éreztem hasi kisugárzó fájdalmat, ki lehetett tapintani a csomót. Interneten utánanéztem: a tünetek egyértelműek voltak. De nem szerettem volna otthagyni az egyetemet, be akartam fejezni a második félévemet, aztán – gondoltam –, úgyis jön a nyár, gyorsan átesek a műtéten, és szeptemberben újra mehetek vissza tanulni. Életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy halogattam az orvoshoz fordulást. Ha időben elmentem volna, valószínűleg egy műtéttel megúszhattam volna az egészet, hiszen ez az elsősorban fiatal férfiakat támadó betegség gyógyítható. Így viszont a műtét után hónapokkal kiderült, hogy már a nyirokrendszeremen keresztül áttétekkel támad a rák.”

Az orvos egy CT-vizsgálat után közölte az „ítéletet”: azonnal el kell kezdeni a kemoterápiás kezelést. Ez egy pénteki nap volt, hétfőre elő is volt készítve az ágy az Onkológiai Intézetben. „Az első gondolatom még akkor sem az volt, hogy vállalom a kezelést. Mondtam a kezelőorvosnak, hogy még ezt a félévemet megcsinálom, majd utána jöhet a kezelés, mert gyerekkori álmom, hogy mérnök lehessek. Ő viszont azt mondta, hogy ha nem vállalom most, akkor a mérnöki diplomát már lehet, hogy soha nem fogom tudni átvenni, mert akár egy éven belül meghalhatok. Ekkor sírva aláírtam a beleegyező nyilatkozatot.”

De azért azt megbeszélte az orvossal, hogy saját felelősségre néha kijár majd az egyetemre a kezelési időszakban. A minap megjelent Futni, Hinni, Élni című könyvében számos példát leír, hogyan ment a kemoterápiáról – esetenként hányáscsillapítóval felszerelkezve – zárthelyi dolgozatot írni, vizsgázni, laborgyakorlatokon részt venni. Volt olyan is, amikor egy kisebb műtét után, frissen összevart hasfallal, egy hajnali vonattal ment fel Szolnokról vizsgázni Pestre.

A legtöbb hallgatótársa mit sem tudott a betegségéről, kicsit furcsállották, hogy miért van állandóan sapkában, miért fut ki időnként az előadásokról, laborokról, dolgozatokról, de nem gondoltak arra, hogy ilyen súlyos betegséggel küzd. Nagyon megható volt viszont, és ezt a kötetben is kiemeli, hogy a kollégiumi szobatársai, amikor elvesztette a kezelések miatt a haját, szolidaritásból mindannyian kopaszra borotváltatták a fejüket.

A haja elvesztésnek élménye meghatározó volt számára. Amikor először tapasztalta – valahol a Móricz Zsigmond körtérnél –, hogy vészesen hullik a haja, azonnal betért az első fodrászüzletbe, hogy nullás géppel borotválják meg. A fodrászfiú először nem is értette, miért akar megszabadulni a látszólag kifogástalan, modern frizurájától. „Fogadásból?” – kérdezte. „Igen, fogadtam, a Halállal és ő nyert” – de már akkor tudta,

a halál csak a csatát nyerte meg, a háborút én fogom.

A kórházban, miközben csöpögött bele a kemo, bújta a tankönyveket és a laptopot – készült a vizsgákra, dolgozatokra. Szüleinek mindig mondta, hogy ne is menjenek látogatni, mert tanulnia kell. „Belegondoltam, hogy talán annál, hogy valaki rákos, még rosszabb, ha valakinek a gyereke rákos. Minden szenvedést átvállalna tőle. Én ezért inkább próbáltam azt mutatni nekik, hogy minden rendben, készülök a vizsgákra, nem akartam komoly lelki megterhelést jelenteni nekik, próbáltam tartani bennük a lelket” – emlékszik vissza. A tanulás számára is jó volt, hiszen így elterelte a figyelmét a terápiáról.

Ahhoz, hogy képes legyen megküzdeni ezzel a betegséggel úgy, hogy közben még az egyetemi tanulmányait is sikeresen letudja, nagyon sokat segítette Bertalant – vagy ahogy sportkörökben mindenki ismeri: Bercit – a futás. Mint hangsúlyozza, ez nem csak fizikailag erősítette meg, hanem elsősorban lelkileg készítette fel a küzdésre.

A futás a legjobb analógiája az életnek. Amennyit beleteszünk, annyit tudunk kivenni belőle. Ha egy célversenyre készülök, igazából nem arra a konkrét versenyre készülök, hanem az élet által elém állított akadályok leküzdésére.

A kezelésem megkezdése után napra pontosan három évvel például maratont futottam. Tudtam, hogy az elmúlt években megcsináltam mindennap az edzésem, hogy le tudjam futni ezt a maratont, még a kemoterápiás kezelés után is. Az életben pedig gyerekkoromtól megtettem minden nap azt, ami ahhoz szükséges, hogy mérnök lehessek. Ez lehetett egy matekházi megírása, vagy később egy zárthelyi megírása betegen, hányással küszködve is. A futásban ugyanezt a mentalitást leltem meg.”

A könyvben hosszasan ír a futás pozitív hatásairól. Számos fejezetben mindezt egyfajta orvosi-ismeretterjesztői szándékkal, máshol pedig kifejezetten motivációs céllal. „A betegségtől elvonatkoztatva egy életszemléletet próbálok meg átadni azáltal, hogy leírom, én az elmúlt 20 éveben miket tettem annak érdekében, hogy egy falusi kis parasztlegényből most orvosbiológiai mérnökként dolgozhassak, vagy épp a saját ötletemen alapuló orvostechnikai eszközt fejleszthessem.” Nemrég egy orvosi egyetemista mondta neki, hogy miután megismerte a történetét, onnantól ő úgy megy vizsgázni, hogy hálás azért, hogy neki az a legnagyobb problémája, hogy sokat kell tanulnia.

Végül is Bertalan, megnyerve egy szó szerint élet-halál harcot, sikeresen teljesítette a tanulmányait is. Ám a megpróbáltatásai nem értek véget a betegségen aratott győzelemmel. Bár nem szívesen mesélt erről a találkozásunkkor, de a kötetben leírja azt a próbát, ami elé ezután állította az élet.

„Pont aznap, amikor kiderült, hogy sikereresen meggyógyultam, minden értékem ezt mutatja, megtudtam, hogy a testvéremnél egy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak. A kötetben leírom az ő történetét, amelyből a mai napig erőt merítek a folytatáshoz. Ezt a felfoghatatlan újabb csapást, azt hittem nem tudom már feldolgozni. de ebben is a futás segített. A könyvem nem is elsősorban az én történetem miatt íródott, hanem testvérem miatt. Ezzel is szeretnék valami értelmet adni annak, ami vele történt” – mondja elcsukló hangon.

Bertalan a betegségében személyes motivációt talált arra is, hogy felhasználva a mérnöki tudását, már a Schönherz-kollégiumban egy speciális eszközt kezdjen el tervezni. A kemoterápia hatására sokaknál – így nála is – kialakul egy nagyon kellemetlen perifériás keringési rendellenesség, az úgynevezett Raynaud-szindróma. Ennek felismerésére és megelőzésére dolgozott ki egy szenzorokkal felszerelt kesztyűt, amely fűtéssel és mesterséges intelligenciával előre jelzi a perifériás összehúzódást. Ha időben be tud avatkozni, akkor meg tudja akadályozni magát a jelenséget, ami egyébként hosszú távon az ujjak fekélyesedését okozhatja, sőt akár azok amputációjához is vezethet.

A villamosmérnöki alapképzés után Bertalan a BME és a SOTE közös orvos-mérnöki mesterképzését is elvégezte, melynek utolsó évében már saját fejlesztésén dolgozhatott egy kisebb mérnöki és orvosi csapattal. Az orvosszakértő ebben a projektben Bozsányi Szabolcs, aki a könyv orvosszakmai lektorálását is végezte.

„Mindenben a kihívást kerestem kiskorom óta. Amikor meggyet szedtem, nekem kellett a legtöbbet szednem. Amikor fát vágtam, úgy vágtam, mint egy robot. Tudtam, ha felkerülök egyetemre, akkor ott is bármi lesz, meg kell csinálnom, de a kemoterápiát is kihívásnak éltem meg, egy önmagam elleni rivalizálásnak.”

Most, hogy elérte gyerekkori célját, és mérnökként dolgozhat olyan dolgokon, amelyekkel más embereknek is segíthet, akár hátra is dőlhetne. De természetesen újabb célokat tűzött ki maga elé.

Egyrészt – mint mondja – szeretne nagy családot, sok gyereket, hogy ezzel is bizonyítsa önmaga és mások előtt is, hogy ilyen betegség után is teljes értékű, boldog életet élhet. Másrészt a hosszútávfutásban is újabb kihívást keres. Most egy erős hobbi-kategóriának írja le a félmaraton-teljesítményét, 1 óra 20 perc körül futja le a 21 kilométert. Szeretné ezt a szintet – és ebben kisebb orvosi és sport team segíti – 70 perc körülire leszorítani.

„Öt éve még az ágyból alig tudtam kikelni a kezelés miatt. Szeretném bebizonyítani magamnak, hogy kemoterápia után is képes erre a szervezetem. Ezzel is pozitív jövőképet állítva a sorstársaknak – lássák, mennyire vissza lehet térni az életbe.

Minden egyes futással értük is futok, nem csak magam miatt.

Ennél azért több is igaz: minden egyes futással igyekszem feldolgozni a testvéremmel történteket, az ő erejéből merítkezve, segíteni szeretnék embertársaimon és önmagamon. A futások alatt az ő biztatását és közelségét élem át, így ez számomra egyben a lelki gyógyulást is jelenti.”

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: