hvg.hu: Majdnem tizenkét hónappal ezelőtt a Kövér László kire veri ki című videójával indította el YouTube-csatornáját. Előtte mozgóképszakon végzett, illetve politológiából szerzett diplomát, de dolgozott biciklisfutárként és a Momentum elnökségi tagjaként is. Fél év után elköszönt a pártpolitikától, majd videósként dolgozott a Simicska féle, 2018-ban lekapcsolt Magyar Nemzetnél. Hogy kötött ki a youtuberkedésnél?

Pottyondy Edina: Egy frusztrált, céltalan, remény- és munkanélküli, kizsigerelt asszony voltam GYES-en, így két pelenkázás és három éjszakai virrasztás között volt pár hónapom kitalálni, hogy mit csináljak a következő negyven évben. Azt tudtam, hogy nem akarok újra nyolc órán keresztül ülni egy irodában, ahol totál értelmetlen dolgokat csinálok. Annyira komolyan elgondolkodtam például az asztalos szakmán, hogy az iskolát is felhívtam. Valójában még most is el tudom képzelni, hogy ha idősebb leszek, belevágok a bútorasztalosságba, mert gyönyörű szakma, bár továbbra is komoly visszatartó erő, hogy aki fűrésszel dolgozik, az gyakran levagdossa az ujjait. Egyelőre tehát maradtam a másik ötletemnél, a stand upnál, de továbbra is ott lebegett előttem a probléma, hogy hogyan lesz egy GYES-en levő kismamából Dumaszínház-fellépő. Két lehetőséget láttam: vagy leveleket írogatok és mániákusan rászállok valakire, mint Rupert Pupkin A komédia királyában, vagy elkezdek videózni, és olyan tartalmat hozok létre, amire a Dumaszínház és a közönség is felfigyel. Most már elárulhatom, még megvannak a Litkai Gergelynek írt, merész polaroidokkal felturbózott leveleim, de végül az önérzet győzött. Így lett ebből videókészítés.

hvg.hu: A csatorna tehát egy lépés volt a stand-up comedy karrier felé, de mi szülte a közlésvágyat? Düh? Misszió? Politikai kiábrándultság?

P. E.: A csatornám egy olyan platform, ahol elmondhatom a benyomásaimat, ahol reagálhatok a világ történéseire, kiélhetem a dühömet, felvállalhatok missziókat, politizálhatok, kiábrándulhatok, bevonódhatok. Olyan közéleti szerepet akartam, ahol önazonos lehetek. Nem szeretnék megmondást csinálni, de mindent elbohóckodni sem, és nem akarok belehülyülni a világ eseményeibe, pláne nem a politikába. Egy harmincas nő vagyok, aki szeret véleményt formálni, viccelődni, aki néha megrökönyödik, néha felháborodik.

Nem akarom magam véresen komolyan venni, de azt azért szeretném, hogy egy picit vegyenek komolyan. Pont fordítva, mint amikor politizáltam, mert akkor nagyon komolyan vettem magam, csak engem nem vett senki komolyan.

A videózás óriási szabadságélmény, hiszen bizonyos kereteken belül azt mondok, amit akarok: nincsenek külső kényszerek, küldöttgyűlések, idióta főnökök, akiknek meg kell felelni, nem kell hipokriták kegyeit keresni, akik a nemlétező erkölcsüket akarják számonkérni másokon. Kényelmes helyzet, hogy a lelkiismeretemen (és anyámon) kívül nem tartozom másnak magyarázattal.

Túry Gergely

hvg.hu: Az első videója váratlanul felrobbant a YouTube-on: a visszajelzések alapján hogy látta, mindenki számára egyértelmű volt, hogy a pókerarccal Kövér Lászlóról suttogó Pottyondy Edina valójában ironizál?

P. E.: Bennem fel sem merült, hogy nem egyértelmű. De negyven videó után pont ugyanitt tartunk. Az emberek egy része nem hajlandó vagy nem képes arra az intellektuális erőfeszítésre, ami a tartalmaim feldolgozásához sajnos elengedhetetlen. Diskurzust, megoldási javaslatokat, pozitív üzeneteket, kimunkált szakmai érveket, árnyaltabb megközelítést követelnek rajtam, amiből nekem úgy tűnik, hogy kurva szar arcok, még magát a műfajt sem értik. És a tök hülyék magabiztosságával hülyézik a világot. Nekik készülnek a fingós viccek.

Ugyan ki másnak jutna eszébe árnyalt megközelítést, szakpolitikai javaslatokat számonkérni a Monty Pythonon vagy a Family Guy-on?

Szintén ezeknek az embereknek szeretném elmondani, hogy nem, ez nem azt jelenti, hogy olyan szórakoztató vagyok, mint a Family Guy vagy a Monty Python, hanem csak annyit, hogy a magyar válogatotton számon lehet kérni, hogy miért nem olyan jók, mint a brazilok, de azt nevetséges megkövetelni tőlük, hogy írjanak olyan minőségű publikációkat, mint a Tudományos Akadémia tagjai. Nyilván nem tudnának olyanokat írni, de nem is ez a dolguk. Az Élet és Irodalomban televíziós műbírálatban foglalkoztak velem. Abból az olvasóközegből visszajött hozzám olyan kritika is, hogy „hát, ha ez egy politikai állásfoglalás, akkor nagyon kevés, de ha nem az, akkor vicces”. Nem akartam elhinni. Hogy gondolhatta bárki is, hogy a Kövér Lászlóról szóló videóban én komolyan veszem magam?

hvg.hu: Hogyan definiálná magát? Youtuberként? Influenszerként, kreátorként?

P. E.: Én egy harminckét éves anya vagyok, akiben lakozik egy liberális, budapesti démon meg egy konzervatív, vidéki ördög. Ezek viaskodnak bennem, ezerféle elcseszettséggel, traumával, meg egy csomó jó élménnyel kiegészülve. Súlyosbító körülmény, hogy mindezt magyarként és nőként hordom ki. Egy barátom azt mondta a videóimról, hogy „ez ilyen belpesti humor, vidéki parasztlány-előadásban”, és én ezzel a szereppel tökéletesen ki vagyok békülve. A felsoroltakból youtuber vagyok, viszont influenszer semmi esetre sem. És nem csak azért, mert nincsenek szponzoraim, hanem mert nem is célom lélegző hirdetőtáblává válni.

hvg.hu: Számos dolgot csinált, mielőtt youtuber lett. Jelenleg mit könyvel el sikerként? Egy bizonyos követőszámot? Vagy azt, ha célt érnek az üzenetei?

P. E.: Nagyon sokáig célkereső ember voltam. Kerestem a nagy feladatot, a nagy küldetést. Most azt érzem sikernek, hogy egyáltalán csinálom a videózást, mert ez már a munkám, és nem pusztán kedvtelés. A legnagyobb részét persze örömmel csinálom, de sokszor rohadt nehéz hétről hétre ihletet, kreativitást gyűjteni, vagy éppen feldolgozni azt a rengeteg szeretet és gyűlöletet, amit az adott videó után kapok.

Azért is kemény nekem ez a folyamatos jelenlét, mert szélsőségesen kudarckerülő vagyok, és nyomasztó belegondolni, hogy ez egy hosszútávfutás, ahol minden lépésnél kificamodhat a bokám. Vagy mondjuk kiderül, hogy rossz irányba futok. Vagy félreértettem az egészet, és ez mindig is egy autóverseny volt, és senki nem érti, hogy az a bolond nő miért nem takarodik már le a pályáról.

Néha azt érzem, hogy egyszerűbb lenne nem kockáztatni, abbahagyni. Magamon, de a környezetemben lévő harmincasokon is azt látom, hogy tehetségesek, sok minden inspirálja őket, de várjuk a tutit. Amikor nagyobb szenvedés, nagyobb befektetett energia nélkül jönnek a pozitív visszajelzések, a pénz, a stabil karrier. Én is erre vártam sokáig: hogy biztosan lesz majd egy út, ami az enyém, és a siker majd magától beesik az ablakon. De ilyen nincs. Ennek a felismerése megadta azt a lökést, hogy ha valamiben örömömet lelem, akkor azt érdemes elkezdeni, és nem azon kell pánikolni, mi van, ha azt nem fogják szeretni.

hvg.hu: Közéleti csatornáján a politika a leggyakoribb téma, de készített már videókat a péniszfotókról, a hobbicukrászokról, a házasság hetéről és a strandstresszről is. Mi alapján választ témát? Vannak tabuk?

P. E.: Tabu nincs, de nem a téma a fontos, hanem a látásmód, ami abból következik, hogyan érzékelem a világot, abból, hogy ki vagyok én. Ha valakinek érdekes, hogy ez a harmincas se nem vidéki, se nem budapesti csaj mit gondol a világról, akkor annak bármilyen téma jöhet. Politikatudomány szakot végeztem, a közélet közel áll a szívemhez, meg is van róla a véleményem, de nem akarok monogám kapcsolatot a politikával. Néha jó vele randizni, de nem szeretnék elköteleződni.

Túry Gergely

Én sem akarom állandóan az életemben látni, és jó lenne, ha ő sem pofátlankodna be a mindennapjainkba, a hálószobánkba, a pénztárcánkba ilyen gyakorisággal. Törekszem arra, hogy legyenek valóban fajsúlyos, komoly témák is, anyaságról, ünnepekről, tortákról, vibrátorokról és filmekről szóló videók. De sokszor vegyítem, mert a politika meg a kultúra ezen a platformon szépen együtt tud működni. Sajnos nem ez az általános tapasztalatunk. Például, jó lenne, ha a politikában több kultúra lenne. A kultúrában viszont kevesebb politika.

hvg.hu: Egyszer már kilépett egy pártból, a kommentelői viszont gyakran azt írják: induljon akármilyen választáson, ők önre szavaznak. Megfordult a fejében, hogy valaha is visszamenjen politikusnak?

P. E.: Ne vállaljon köztisztséget az, aki a kommentelőkre hallgat. Pontosítok, ha a kommentelőkre hallgatnék, akkor csak a hatodik dolog az „Ede for president!”, amit megelőz, hogy csomóan megsunáznának, mások agyonvernének, megint mások annak örülnének, ha végigfolytam volna apám lábán. Ezeket az igényeket nem szeretném kielégíteni, ami talán nem beteges önzés. Szóval nincs olyan irányú tervem, hogy visszamenjek politikusnak. A pártpolitizálást annak idején nagyon megutáltam, nem tudok ilyen keretek között működni.

Lehet, hogy én voltam a béna, de azt éreztem, hogy folyamatosan cenzúráznom kell magam, nem mondhatom azt, amit gondolok, mert ha á-t mondok, a párt egyik fele esik nekem, ha b-t a másik fele, ha meg azt, amit őszintén gondolok, akkor kizárnak, és senki sem játszik velem többet.

Ha viszont ezekben a vitára, sokszínűségre és új politikiai kultúrára építő közösségekben mélyen kussolsz, megalkuszol és sunyulsz, akkor remek képviselői helyek várhatnak rád. A pártélet dinamikáját az állandó belső politizálás, a helyezkedés, a lobbizás adja, szerintem ezért is van, hogy a pártok gyakran nem tudnak semmi érvényeset mondani a világról. Ez az öncenzúra a választóknak és a párttársaknak való megfelelésből fakad. Engem ez nem motivált, hanem leblokkolt. Politikusként nem a saját gondolataidért vagy felelős, hanem az egész pártért és a vezető szereplők megélhetéséért.

Túry Gergely

hvg.hu: A videóiban a vissza-visszatérő Kövér László mellett szó esett már például Kósa Lajosról, Bayer Zsoltról, de Kasza Tiborról, Berki Krisztiánról, Pachmann Péterről és Eszenyi Enikőről is. Beleállt a celebanyákba és a gyerekeikkel pózoló hírességekbe is – hosszan folytathatnánk a sort. Reagált bárki a videóiban felvetett kritikákra?

P. E.: Fenyő Iván volt az egyetlen, aki visszajelzett és nagyon jófej módon tudott röhögni magán, értette az adott szituáció komikumát. De persze visszajelzés és reakció a kormánypárti sajtó éber figyelme is. Például a karácsonyi videóm után, mint egy csapat túlérzékeny libernyák megjelent a Vadhajtások és a Pesti Tévé törzsközönsége. Ezek a mimózalelkű kormánypárti vadállatok, akiket nyilván a keresztény szeretet jegyében küldtek, annyi átkot és fenyegetést szórtak rám, hogy még a Sátán is belesápadna, ha létezne. Az a helyzet, hogy a jobb és baloldali politikai korrektség egyre nagyobb nyomás alatt tartja a humort, a karikatúrát, a viccet. Tömegek nem értik, hogy ha egy karikatúrában hatalmas egy fül, disznószerű egy orr, vagy éppen nevetségesen pici a test, az nem azt jelenti, hogy rossz a rajz, és nem azt jelenti, hogy a karikatúra készítője gyűlöli azt az embert. Pusztán bizonyos tulajdonságokat, akár az abszurdig, a biológia és fizikai törvényszerűségek határán túl felnagyít, hogy láthatóvá tegye.

hvg.hu: Nem kímélik a kommentelői sem. Egyenes, szókimondó stílusát egyesek túlságosan nyersnek, közönségesnek, irritálónak tartják. Olvassa ezeket a megjegyzéseket?

P. E.: Nagyon megnyugtató, ha valakinek a stílusommal van problémája. Ha például Orbán Viktorra gondolok, engem is zavar a pökhendi, irritáló stílusa, de őszintén szólva ez a legkisebb bajom vele. Ön szerint szókimondó vagyok, más szerint trágár és pökhendi, ezek szubjektív dolgok. Viszont ténykérdés, hogy nem loptam megyéket, de még uzsipénzt se vettem ki a közösből. Ha majd ott tart a magyar közélet, hogy legalább a nyilvánvaló tolvajokat kidobja magából, akkor beszélhetünk a stílusomról. Addig csak az a válaszom, hogy túl puha ahhoz képest, hogy mi folyik az országban.

Túry Gergely

A kommentelő-youtuber viszony egy furcsa szeretve gyűlölködés. De azért nem egy bonyolult mélylélektani jelenség ez, ha jót írnak, az jólesik, ha rosszat, az rosszul. Igyekszem ritkán olvasni a kommenteket, néha tényleg vannak ember alattiak. Azok tudnak annyira rossz közérzetet okozni, hogy jobb elkerülni őket. Az elején, ha valaki túltolta, személyeskedett vagy a családomat piszkálta, azt letiltottam, de most már nem nyúlok hozzájuk, hadd szóljon. De nem csak ezért próbálok nem olvasni kommenteket, hanem azért is, mert kialakít egy elvárás-megfelelés-viszonyrendszert. Pont azt, ami elől menekültem.

hvg.hu: A magánéletéről soha nem beszél, az erre vonatkozó kérdéseket az interjúkban rendre elüti, ugyanakkor egy pár másodperces kereséssel kideríthető, hogy kivel él, és az erre vonatkozó kommenteket is meghagyja a videói alatt. Volt időszak, hogy ezeket is törölte?

P. E: Dehogy, nem akarom tagadni a valóságot. Nem arról van szó, hogy titkolnám, kivel élek, szimplán csak nem akarok bulvárt csinálni belőle. Ha kitörölném ezeket a kommenteket, rögtön érkezne nyolc másik a helyükre. Nem szeretném kiszolgálni azt az igényt, hogy folyamatosan beszámoljak a magánéletemről. Ha az elején valaki erre nem figyel, könnyen csapdába esik. Egy ideig könnyű kenyérnek tűnhet valaki férjének vagy feleségének lenni, de utána hiába kéri bárki, hogy rá, az általa előállított produktumra figyeljenek: rohadtul le fogják szarni, hogy mit mond, hogyan mondja, mert örökké csak annak az XY-nak a hozzátartozója lesz.

hvg.hu: Ha jól értem, amint kinyithatnak a színházak, jó eséllyel megfordul majd a Dumaszínházban. A csatornával mennyi időre tervez?

P. E.: A csatornán nemrég gyűlt össze a százezer követő, amit mérföldkőnek tekintek. És már elkönyveltem a veszteség rovatban hétezret, aki leiratkozott. Lassan olyan vagyok, mint egy tábornok a háborúban, pakolom a különböző rublikákba az emberhegyeket. Furcsa belegondolni, hogy mind érző lények, akik haza akarnak menni és teljes életet élni a videóim után. De sajnos a poszttraumás stressz szindrómát nem kerülhetik el. Gondolkodom azon, hogyan lehetne továbblépni. Friss szereplő vagyok, kevés rutinnal, kevés tapasztalattal, de örömmel kísérletezek, szeretnék megpróbálni új dolgokat, új formátumokat. Beszélgetéseket, riportokat, paródiákat, hogy egy kicsit kimozduljak ebből a beszélőfejes vloggerkedésből.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: