szerző:
Tetszett a cikk?

Az időskori demenciáról különös perspektívából beszél Florian Zeller rendező és forgatókönyvíró: Az apa című, kétszeresen Oscar-díjas filmben egy, a nyolcvanas éveiben járó férfi darabokra hulló memóriájával és zavart tudatával követjük mi, nézők is a történteket. A főszereplőt alakító Anthony Hopkins pedig nagy alakítással és némi humorérzékkel enged bepillantást az apa elméjébe. A film egyszerre dráma, pszichothriller és felállított diagnózis.

A francia drámaíró Florian Zeller Le Père című színdarabját 2012-ben állították színpadra. Zeller a saját nagymamájával kapcsolatos emlékeit dolgozta bele a drámába, miután maga is megtapasztalta, hogy milyen, amikor egy családtag elveszíti a kapcsolatát a külvilággal, és így a szeretteivel is. Zeller 15 éves volt, amikor az őt felnevelő nagymamán megjelentek a romló memória és a kognitív hanyatlás egyéb tünetei.

A személyes élményekből táplálkozó Le Père elképesztő nemzetközi sikert aratott; bemutatták Londonban, a Broadwayn, Szingapúrban és Sydney-ben is (itthon Valló Péter rendezésében tavaly szeptemberben tűzte műsorra a Vígszínház), és miután az elmúlt évtized egyik legünnepeltebb kortárs drámájáról van szó, várható volt, hogy előbb vagy utóbb valaki filmet is csinál belőle. Ez a valaki éppen Florian Zeller lett, aki Christopher Hamptonnal, az előadás angol fordítójával együtt faragott forgatókönyvet a drámából. Hampton közreműködésének kulcsszerepe volt abban, hogy az elsőfilmes Florian Zeller meg tudta környékezni a színészóriás Anthony Hopkinst, mivel Hampton korábban két filmben is (Babaház, A jó apa) együtt dolgozott a walesi színésszel.

©

Az apa egy klausztrofób élményt nyújtó, a pszichothriller műfaji eszközeivel dolgozó filmdráma. Fokozódó szorongás és félelemérzet, az egész filmet belengő bizalmatlanság atmoszférája, váratlan és ijesztő hanghatások, a főhős gondolatainak, realitásfelfogásának torzulásai viszik előre a cselekményt. A díszlet, a vágás, a megírt párbeszédek – a befejezetlen mondatok épp úgy, mint a mellékszereplők szándékosan homályban tartott, ki nem mondott, mégis sejthető gondolatai – és Hopkins játéka mind egy irányba mutatnak:

azt a célt szolgálják, hogy mi, nézők totálisan összezavarodjunk.

A film egészen egyedi látásmódot kínál a demencia szélsőséges tüneteivel küzdő ember állapotának megértéséhez. Nem egy másik szereplő helyzetéből figyeljük meg az egyre rosszabb állapotba kerülő Anthonyt, és azt, ahogy semmivé foszlik körülötte minden, amihez képest addig meg tudta határozni saját magát, hanem a férfi elméjében tomboló káosznak lehetünk szemtanúi. A film pontosan ugyanazt a talajvesztettséget, rémületet, a külvilághoz tartozó fogódzkodók utáni kétségbeesett kapkodást idézi elő bennünk, mint amiket az apa átélhet. Az ő szemével látjuk, ahogy a világ koordinátarendszere szétesik, sem az őt körülvevő tér, sem a róla gondoskodó személyek, sem az idő nem megbízható támaszpontok többé a tájékozódáshoz. És ahogy ő próbál rendszert teremteni a rendszertelenségben, úgy próbálunk mi is rájönni a film saját törvényeire.

Szerencsére nincs könnyű dolgunk, a Mulholland Drive-ból inspirálódó Zeller alaposan megdolgoztatja az agytekervényeinket azzal, hogy például felborítja az idő linearitását. Néha azt hisszük, hogy a történések csupán egy-két napot ölelnek fel, máskor viszont az a benyomásuk, hogy a valóságban akár hetek is eltelhettek. Ismétlődések, követhetetlen napszakok, nehezen megfejthető cselekményi sorrend hoznak minket zavarba. Az egyetlen viszonyítási pont talán a szereplők ruhája: ezekből következtethetünk arra, hogy az, amit látunk, még ugyanazon a napon, vagy már egy másikon történik.

©

Az időn kívül a tér is folyamatos torzulásban van. Szinte végig egy felső-középosztálybeli, polgári lakás enteriőrjét látjuk, amelyről eleinte azt hisszük, hogy az apa lakása, később kiderül, hogy a lányáé, Anne-é (Olivia Colman), majd jóval később már abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán ezen a helyszínen játszódott-e végig a cselekmény. Mind ez idő alatt pedig a lakás apró részleteiben változások következnek be: először csak a csempe színe módosul, aztán eltűnik egy festmény a falról, és így tovább.

Hogy teljes legyen az azonosulás az apával, a körülötte megjelenő emberek, a közeli családtagok arca is deformálódik. Az egyik pillanatban még Olivia Colman alakítja Anthony lányát, a másikban már Olivia Williams. Különös férfiak (Rufus Sewell, Mark Gatiss) tűnnek fel a lakásban, akik a lehető legnagyobb természetességgel helyezik magukat kényelembe a fotelben, a kanapén, a vacsoraasztalnál, mintha csak évek óta ott laknának, Anthony számára azonban ezek az alakok idegen betolakodók.

Ebben az izgalmas kuszaságban próbáljuk megfejteni a rejtvényt, azaz rekonstruálni a történteket és a valóságot, amellyel Anthony végérvényesen kezdi elveszíteni a kapcsolatát. Azon kapjuk magunkat, hogy megfeszített idegszálakkal igyekszünk feltárni, hol is vagyunk, mikor vagyunk, mi a felbukkanó emberek közötti reláció, és ki kicsoda valójában.

©

A misztérium persze, nem működne jól a nagyszerű színészi játék nélkül – Anthony Hopkins alakítása Oscar-díjat ért a hétvégén (a másik díjat a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában kapta a film). A demencia nem konkrét betegség, hanem gyűjtőfogalom, és a filmbeli apa figurája ennek megfelelően változatos tüneteket produkál. Anthony Hopkins játéka széles skálán mozog, a karakterének viselkedése hektikus, kiszámíthatatlan. Hol kétségbeesik, hol durván goromba a lányával szemben, hol gyanakszik és irracionális összeesküvés-elméleteket gyárt („valamit forral ellenem” – mondja Anne-ről), hol szinte saját magát parodizálja, és komikus gesztusokkal, sztepptánccal vagy épp önfeledt bohóckodással szórakoztatja a körülötte lévőket, meg persze, minket is. Anthony Hopkins egyik pillanatban egy elbűvölő öregúr, a másikban gonosz, retteg, esetlen – nem lennénk meglepve, ha egyes jelenetekben improvizált volna.

Megkapó alakítást nyújt azonban Olivia Colman is, aki a film legfontosabb mellékszereplőjét játssza. Ahogy a fentebb említett ruhák, úgy Anne karaktere is abban segít minket, hogy, rövid időkre kizökkenve Anthony realitásából, be tudjuk lőni a valóság határait.

Sokunknak ismerős lehet Anne helyzete, aki a magánéletének rovására, önfeláldozással és rengeteg extra energia beleölésével próbál a beteg apjáról gondoskodni, majd szakemberi segítséget szerzeni neki.

©

Colman arcán ott van minden dilemma, nehéz érzelem, ami ezzel a szituációval együtt jár. Dolgozik benne az áldozatkészség, az állhatatosság, az apja iránt érzett szeretet és fájdalom, de egy megromlott házasság feszültsége, az apa sorozatos megalázó gesztusainak elviselése és a menekülés elhatalmasodó vágya is. Colman karakterének köszönhetően a film nemcsak a demens emberrel szemben tesz minket empatikussá, hanem bepillantást enged a beteggel egy légtérben élők, a törődés érzelmi és logisztikai kihívásaiba is.

A film fordított irányú logikával dolgozik. Míg a végére nekünk sikerül valamelyest egymás mellé illesztenünk a puzzle-darabkákat és megfejtenünk a külvilág viszonyrendszerét, addig Anthony mentális állapota visszakerül egy emlékek előtti, tabula rasa állapotba, már magáról sem tudja eldönteni, hogy kicsoda. Olyan, mintha egy kör zárulna be: a végpont itt kísértetiesen hasonlít egy kezdeti, még magzati pillanathoz. És éppen emiatt Az apa nemcsak felállítja filmes eszközökkel a szellemi hanyatlás diagnózisát, de a megöregedésről is szinte költői leírást ad. Az öregség magányosságáról, az egyre érthetetlenebbé váló világ távolodásáról (és benne a mi szerepünk elhalványulásáról), a magunkba fordulásról, az élet végén a kiindulási ponthoz való visszatérésről is szól.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!