De miért nem lett világszenzáció ebből a társasjátékból?
Megjelent az egyik legmenőbb, milliónyi rajongóval rendelkező kiadó új játéka, de valamiért nagy csend övezi. Pedig a Pendulum képes valami egészen újat mutatni, és ettől olyan izgalmassá válik, hogy még a hibáit is könnyen elfelejtjük.
Ha a világ egyik legmenőbb kiadójának megjelenik a vadonatúj társasjátéka, az ember azt hinné, annak azért nagy visszhangja lesz. Amikor a játékos piac nagy nevei a Stonemaier Gamesnél kiadták a Fesztáv című, madármegfigyelőkről szóló játékot, közleményben kényszerültek magyarázkodni, amiért úgy elkapkodták az összeset egy pillanat alatt, hogy még az előjegyzéseket sem tudták mind kiszolgálni. Pedig egy társasjátékos körökben finoman szólva sem megszokott témáról és egy teljesen ismeretlen, debütáló tervezőről volt szó, ráadásul egy nőről a férfiak által uralt piacon.
Korábban pedig, amikor az azóta kultikussá vált Scythe című, egy alternatív, sci-fibe oltott első világháborús játékra gyűjtöttek a Kickstarteren, a várt összeg ötvenszeresét, félmilliárd forintnak megfelelő összeget dobtak össze csak azok a játékosok, akik már előre bizalmat szavaztak a projektnek. Ehhez képest a nemrég – magyarul is – megjelent Pendulumról lényegében senki nem beszél, de meglepő az is, hogy míg a Scythe gyakorlatilag a megjelenésével egyszerre be is került a százezer társasjátékot rangsoroló BoardGameGeek top 10-es listájába, a Fesztáv pedig a top 50-be, a Pendulum jelenleg egy egész csöppet le van maradva: a 2814. helyen áll a rangsorban. Ami valahol érthető, valahol viszont érthetetlen.
Szeretném, ha a homokóra megállítana
Érthetetlen, hiszen a játék egy olyan izgalmas és remekül kitalált mechanizmusra épül, ami kifejezetten újszerű. Igen: újszerű egy olyan piacon, amelyen százezer társasjáték érhető el, és naponta jelennek meg újabb és újabb játékok. És ugyan e miatt a mechanizmus miatt érthető is a szenzáció elmaradása: a Pendulum tényleg nem való mindenkinek. Sőt: még azok közül a gémerek közül sem való mindenkinek, akiknek amúgy kábé minden társasjáték való szokott lenni.
A Pendulum ugyanis egy valós időben játszódó játék, de egész máshogyan, mint a többi homokórára vagy stopperre épülő társas: itt nem arra való a homokóra, hogy egyszerűen meghatározza, mennyi időnk van végrehajtani, amit kell, a pörgő homokkal egy ütemben emelkedjen bennünk az adrenalin, és kész. Ennél sokkal ötletesebb az egész: itt három, különböző gyorsaságú homokóra pereg a játéktábla három különálló részén, és ha akciót hajtunk végre valamelyik részen, akkor az adott időre ott is ragadunk. Márpedig a győzelemhez mindhárom táblarészen kell akciózni, a játék alatt tehát fejben folyamatosan alakítanunk kell a stratégiánkat: mikor hova lépjünk, hogy meg is szerezzük, amit meg kell, de közben ne üljünk percekig anélkül, hogy használni tudnánk a bábuinkat.
És ez teszi különlegessé a Pendulumot: ez a fajta játékmenet nemigen hasonlítható semmilyen más társaséhoz.
A három homokóra közül az egyik kifejezetten gyors, így az folyton pörög, ott folyton cserélődnek a játékosok, a másik kettő viszont egy fordulóban csak háromszor-négyszer fordul át, ráadásul egy teljes akcióhoz három fordulás kell: először, hogy odahelyezhessem a bábut, másodszor, hogy végrehajthassam az akciót, és harmadszor, hogy utána áthelyezhessem máshová. És eközben a rendelkezésre álló helyek is végesek, tehát az sem megoldás, hogy mindig csak az utolsó pillanatban próbálom meg áttenni a bábut valahová, mert addigra jó eséllyel már nem lesz hely neki.
És mindez választ ad arra is, miért nem való mindenkinek a játék. Bár senki sem szereti az „analízis-paralízist”, amikor egy játékos miatt a többiek a falat kaparva unatkoznak, mert az illető a saját körében fejben megpróbálja végigjátszani az összes lehetséges lépést, és tény, hogy a Pendulumban ez szó szerint lehetetlen. Gyakorlatilag 45 másodpercnél sosem hosszabb idő alatt kell átgondolni mindent, miközben egyébként egy viszonylag összetett stratégiai játékról van szó, amelyben ráadásul elég sokfelé kell figyelni, ráadásul nemhogy nincs interakció a játékosok között, de még arra se feltétlenül van idő, hogy egyáltalán észrevegyük, ha a másik elront valamit.
Én értem, miért tépheti ettől a haját valaki, csak én nem tartozom közéjük: szerintem ez a mechanizmus olyan felüdülés, ami miatt az embernek rendszeresen kedve van levenni a polcról, csak azért, hogy végre valami egész mással játsszon. Vagyis kedve lenne, ha a játékostársai nem a hajtépős tábort erősítenék, hovatartozásukat az „én ezzel soha többé nem vagyok hajlandó játszani” felkiáltással is nyomatékosítva.
Rock az óra körül
A háttértörténet szerint az Időtlen Király birodalmában megállt az óra (az óra ingájáról a játék neve), mi pedig azok az emberek vagy más lények vagyunk, akik közül az egyik, ha bizonyítja rátermettségét, átveheti a trónt, hogy az óra újra beinduljon. Ennek érdekében pedig össze kell gyűjteni kellő haderőt, befolyást és népszerűséget, de még ez sem elég, mert aki nem tett le legalább egy legendás teljesítményt az asztalra, eleve nem nyerhet.
Mint a jó játékokban általában, itt sincs egyféle győztes stratégia, sokféleképp lehet pontokat gyűjteni, ráadásul mindegyik módhoz összetett struktúrában kell gondolkodni – ennek ad plusz izgalmat, ha mindezt időre kell csinálni. Közben az egész királyos, órás, ingás és befolyásgyűjtős háttértörténetből valójában abszolút semmi nem érződik játék közben. A jó társasokban általában a sztori alakítja a mechanizmust, mint például a királylepkék vándorlásáról szóló Mariposasban – a Fesztáv tervezőjének új játékában –, amelyben a játékosoknak is olyan utat kell bejárniuk, mint amilyet a lepkék is bejárnak a valóságban. Ezzel szemben állnak azok a játékok, amelyekben teljesen lecserélhető vagy akár el is felejthető a háttértörténet, mert valójában semmit sem változtatnak a mechanizmuson, úgyis csak annyi a lényeg, hogy az ember a szabálykönyvből megtanulja, két kékért jár egy piros, három pirosért meg két zöld, és kész, jobb nem is visszakérdezni, hogy miért.
És a Pendulum nagyon közel áll az utóbbihoz: bár minden bábú és jelölő úgy van elnevezve, hogy összeálljon a történet, de valójában lejátszható lenne úgy az egész játék, ha nem aranynak és hadsereg-erőforrásnak neveznénk a pöcköket, hanem azt mondanánk, két sárgáért tudom elkérni a négy pirosat, négy pirosért meg elvehetek egy kártyát, ami újabb sárgákat ad. (Igaz, mindez nagyrészt a Scythe-ra is igaz volt, az mégis kultjáték lett.) Ehhez persze kell némi rosszindulat, de
annyira lenyűgöző a mechanizmus precizitása és sokrétűsége, hogy az ember hajlamos félretenni minden rosszindulatát.
Ugyanakkor mindezzel függhet össze az a probléma, hogy a Pendulumnak olyan borzasztóan rossz a szabálykönyve, ami párját ritkítja. A 24 oldalas könyvben ugyanis a huszadik oldalon, egy odavetett félmondatban hangzik el először és utoljára, hogy egyáltalán mi a játék célja, addig – kis túlzással – pont azt magyarázza csak, hogy akkor hány sárga kell hány piroshoz. De hogy minek nekem a piros, miért gyűjtöm, amit gyűjtök, és egyáltalán mi a játék valós célja a sztoriban leírt elméleti izé (az inga beindítása, a királyság megszerzése, satöbbi) mellett, az teljes homályban marad.
És az első lejátszott parti után az ember hajlamos azt gondolni, naná, hogy Travis P. Jones tervező belefeledkezett a részletek taglalásába a nagy egész leírása helyett – hiszen láthatólag inkább a részletek érdekelték, nem a nagy egész. Szóval mindenképp érdemes egy szabálymagyarázó videót is megnézni a könyv mellett, anélkül az ember elveszettnek érezheti magát, mint magyar politikus a jótékonysági esten.
Viszont az mégiscsak sokat elmond a játékról, hogy még ezek a hendikepek sem zavaróak, és még ezek ellenére is újra meg újra levenné az ember a polcról, mert ahogy gyakorlottabbá válik, egyre jobban lehet a stratégiára koncentrálni, ráadásul a haladó játékmód még több lehetőséget és izgalmas nehezítést ad. Az egyetlen igazán komoly probléma vele, hogy rajtam kívül senki másnak nem tetszik.
Apropó, nem akar velem játszani valaki?
Kiknek ajánljuk? Azoknak a modernebb stratégiai társasokban viszonylag tapasztalt játékosoknak, akik nyitottak egy-egy meglepőbb mechanizmust is kipróbálni, még akkor is, ha az elsőre – és másodikra is – nehezen megszerethetőnek tűnik. Megéri beletenni az időt (egy játék nagyjából másfél óra).
Hányan játszhatják? Maximum öten. Van egyszemélyes verziója is külön szabályokkal, két vagy három fővel pedig minimális változtatással játszható, a kétszemélyes verzióban viszont nem igazán tud érvényesülni a homokórás mechanizmus különlegessége: ketten még a leggyorsabb homokóra is túl lassúnak tűnik.
Mennyibe kerül? 17 és 20 ezer forint között árulják.
Alapinfók a kiadó honlapján.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
A világ legjobb társasjátéka, és még négy másik a karácsonyfa alá
Bemutatunk öt nemrég megjelent társasjátékot, amelynek mi is örülnénk karácsonykor: az év legnagyobb szenzációja, egy gyönyörű játék Párizsról, egy vicces és szokatlan családi társas, egy rajzolgatós különlegesség és egy nagyon egyszerű, mégis nagyon jó ötlet. Ezekkel nehéz melléfogni.
Az állatvilág nagy rejtélyéből készített szokatlan társasjátékot a leghíresebb tervezőnő
Újabb társasjátékkal jelentkezett az a nő, aki 2019 legnagyobb szenzációját is megalkotta egy férfiak által uralt piacon. A tavalyi Fesztáv nem fantasy-lényekről és nagy csatákról szólt, hanem a madarakról; így már nem is meglepő, hogy az új játék, a Mariposas témája a lepkék különös vándorútja. Mert jó játékokat nem csak a megszokott témákban lehet készíteni.
