hvg.hu: Évszázadokat kellett rá várni, mire most először őslakos politikus lett az Egyesült Államok belügyminisztere. Deb Haaland történelmi beiktatása hogyan lehet több szimbolikus gesztusnál? 

Scott Manning Stevens: A belügyminiszter egyfajta gondnoka az Egyesült Államok erőforrásainak, és szerintem erre a feladatra nincs jobb egy őslakosnál. Haaland ugyanis őslakosként az emberi felelősség radikálisan más értelmezésével közelít majd a környezetünkhöz. Az egyik, ami biztosan közös az Egyesült Államokban élő több mint 500, szövetségileg elismert törzsben, az a radikálisan más kapcsolatuk a természettel. És itt a radikális alatt részben vallásost is értek. A Bibliában az áll: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Ez a pozíció, hogy az ember uralkodik a természet felett, teljesen ellentétes az amerikai őslakos felfogással. A természet számunkra nem egy „dolog”, amit birtoklunk, kizsákmányolunk, mint az euro-amerikai hagyományban. A mi kapcsolatunk a földdel kölcsönösen gondoskodó. Természetesen mi is használunk erőforrásokat, de a kultúránkban nagyon erős erkölcsi alap a fenntarthatóság, az is szempont, mi történik azután, hogy meghaltunk. A kongresszusban viszont ülnek olyanok, akik ezt nem így gondolják. Nem tudom, Deb Haaland milyen messzire jut majd, de ő képes meghallgatni másokat, diplomatikus, kompromisszumkész politikus, ha kell, ezek pedig a kormányzás hagyományos őslakos eszközei.

hvg.hu: Miben különbözik az őslakos döntéshozatal az európai gyökerű demokráciától, politikától?

S. M. S.: Én az Akwesasne Mohawk nemzet tagja vagyok, mi a konszenzust keressük, nem a „többség dönt” elve érvényesül. Addig kell dolgozni a megoldáson, míg ki nem alakul valami, amiben mind egyetértünk. Ha a fenntarthatóságot vesszük, a Mohawk kultúra egyik vezérlő elve a hétgenerációs gondolkodás. Azaz, ha egy nagy horderejű döntés előtt állunk, akkor aktívan el kell képzelnünk, milyen hatásai lesznek ennek hét generációval később. Dicsérnek majd, hogy milyen előrelátók voltunk, vagy átkoznak, hogy nem törődtünk a jövő nemzedékeivel? Örülnék, ha erre a mostani szövetségi kongresszusnak is lenne fogékonysága.

hvg.hu: A Mohawk döntéshozatalban a nőknek is kiemelt szerepük van. Mesélne a klánanyákról? 

S. M. S.: A Mohawk nemzet az anyaági származást tartja számon: alapból én is az édesanyám klánjához tartozom. Az én anyám rezervátumában négy fő klán van: a medve – ez a mienk –, a farkas, a teknősbéka és a szalonka. Ha Mohawk nőt veszek feleségül, csak másik klánból választhatok, és a házassággal az ő klánjába kerülök. A klánok választják a klánanyákat, és ők a közösségek hagyományos vezetői, ez a szerepük egy életre szól. A klánanyák jelölik ki azt a férfit, aki a törzsfő lesz. Ezek a nők egészen kicsi koruktól figyelik a fiúkat, hogy milyen emberek, később milyen apák. Bántanak másokat, sunyik, vagy segítőkészek, becsületesek? Akit kiválasztanak, mondhat nemet, de ez ritka, mert a feladat a felelősségvállalásról szól, nem hatalomról, és eleve olyat választanak, aki alkalmas rá. Hogy miért férfi főnökök vannak? Minden, ami az otthoni és a közösségi élettel, a tulajdonnal, a földdel kapcsolatos, az a nők, a klánanyák hatásköre. A külvilággal való kapcsolat a főnököké, mert ez régen elsősorban a háborút jelentette. Igaz, háborúba is akkor mehettünk, ha a nők megszavazták, hiszen amikor a férfiak fiatalok, folyton háborúznának. A klánanyák el is távolíthatnak egy főnököt, de a főnök nem távolíthat el egy klánanyát.

Olyan ez, mint a sakk, a királynő a legerősebb és neki van a legtöbb lépése.

hvg.hu: Az amerikai indián kultúrák különbözőségei ellenére közös bennük az is, hogy nagyon sok rezervátumban küzdenek elemi szociális problémákkal. A dél-dakotai Pine Ridge Indián Rezervátum például az Egyesült Államok egyik, ha nem a legszegényebb régiója, ahol a 2010-es években szabályos öngyilkossági hullám söpört végig a kamaszok körében. A koronavírus pedig arányaiban kétszer annyi halálos áldozatot szed az amerikai őslakosok, mint a fehér amerikaiak között. Deb Haaland belügyminisztersége hozhat ezen a téren előrelépést?

S. M. S.: A jelenlegi körülményeket évtizedek, sőt évszázadok kormányzati döntései hozták létre, és a szegénységhez közvetlenül kötődik az extrém magas munkanélküliség. Hogy ennek a gyökerét megértsük, elég elővenni az Egyesült Államok térképét, és megnézni, hol hozták létre a rezervátumokat. Ezek tervezetten elszigeteltek, távol a munkalehetőségektől.

Ráadásul a közösségben sokan félnek, hogy elvész a kultúránk, ha a fiatalok elmennek dolgozni a városokba. Nem arról van szó, hogy szeretnénk a rezervátumot, de ez az életünk valósága. A rezervátum az utolsó föld, ami a mienk, meg akarjuk tartani. De mit mondasz a fiataloknak a jövőjükről, ha azt akarod, hogy maradjanak, de azt is, hogy legyen munkájuk? Közben rengetegen azt hiszik, élükön a republikánusokkal, hogy minden indián milliomos lett a kaszinókból. Vannak olyan törzsek, amelyeknek tényleg lett nagy bevétele ebből, de a legtöbb indiánra ez egyszerűen nem igaz. Miért nincs tele Pine Ridge milliomosokkal? Tennél kaszinót a dél-dakotai pusztaságba? hvg.hu: Ha már tévhitek, mennyire van tisztában egy átlag amerikai az őslakosok valóságával, jelenével?

S. M. S.: Az egyik sokkoló dolog az amerikai oktatással és társadalommal kapcsolatban, az a masszív – és azt kell, hogy mondjam, szándékos – tudatlanság az őslakos ügyekben. Olyan, mintha ez Amerika piszkos titka lenne, és rejtve is akarnák tartani a hihetetlen igazságtalanságot, kegyetlenséget, a népirtást. Az olyan rózsaszín sztorik, mint a Disney-barát Pocahontas vagy a hálaadás, megférnek a mesternarratíva mellett, hogy ez a lehetőségek földje, a vallás- és szólásszabadságé. De közben itt ez a nagy színlelés, hogy mi, őslakosok ott voltunk a kezdeteknél, aztán eltűntünk. Létezik erre egy szófordulat is, az „eltűnő indián” (Vanishing Indian). És az „eltűnő” elég zavarba ejtő választás itt. Mert ki az okozója? Azt szoktam mondani a diákjaimnak, a kérdés, amit fel kell tenni, hogy

ki tüntette el az indiánokat?

hvg.hu: Semmit nem tanulnak erről a gyerekek az iskolában?

S. M. S.: Minden államban más a gyakorlat, de átlagosan a negyedik osztály, körülbelül 9-10 éves kor után a gyerekek nem tanulnak többet az őslakosokról. Talán a „Könnyek útjáról” tanítanak valahol (amikor a dél-keleti törzseket erőltetett menetben a Mississippi folyótól nyugatra elterülő területekre hajtották, és ezrek haltak meg út közben - a szerk.), de azt nem tudják, hogy ezt 1830-ban megelőzte az Indián Eltávolítási Törvény. Az átlagpolgár számára ismeretlenek az asszimilációs céllal létrehozott bentlakásos iskolák, ahova erővel vitték a gyerekeket, és amelyek kulturálisan és társadalmilag a legnagyobb pusztítást végezték.

Ezek igazi kis koncentrációs táborok voltak, a leghírhedtebb a pennsylvaniai Carlisle volt közülük. Meg szoktam kérdezni a diákjaimat, vajon miért van az összes ilyen iskola mellett temető? Elmész az iskolába a gyerekért, és megkérdezed, ó, megnézhetném a temetőt? A fehér amerikaiak körülbelül 90 százaléka nem tud erről. Ez olyan, mintha egy német nem tudna a holokausztról. És aztán arra dühös, aki elmondja neki, hogy ilyen történt! A kollégáimmal ezért is írtunk egy könyvet tanároknak, amelyben végigvettük az amerikai történelem korszakait, és hogy ezek hogyan érintették az indiánokat.

Több mint kétszáz gyerek maradványait találták meg Kanadában egy egykori bentlakásos iskolánál

A katolikus egyház által fenntartott létesítményben őslakosok gyerekei éltek. A gyerekek elhunytát az iskola nem dokumentálta.

hvg.hu: Ezen a ponton muszáj megkérdeznem, mit gondol az amerikai bevándorlás-ellenességről?

S. M. S.: Amikor republikánusokat arról hallok beszélni, hogy mennyire ellenzik a bevándorlást, arra gondolok, hogy ott az a nyilvánvaló paradoxon, hogy ők maguk bevándorlók fiai és lányai, amit valamiért nem fognak fel. A fehérek egy része nagyon fél attól, hogy kisebbségbe kerül a saját országában. Csakhogy ez nem az ő országuk, mi váltunk kisebbséggé a saját országunkban! Egyébként életemben az egyik legperverzebb politikai plakátot Milánóban láttam. A Lombard Ligáé volt, rajta egy amerikai őslakos főnök tolldísszel. A szöveg: „Nem tudták megregulázni a bevándorlást, és most rezervátumokban élnek.”

hvg.hu: Az identitásunk fontos része a kulturális örökségünk, ezt ma mennyire nehéz vagy könnyű megtartaniuk?

S. M. S.: Ez lassan-lassan változik. Épp nemrég beszéltem édesanyámmal arról, hogy az ő fiatalkorában a legtöbb Mohawk a rezervátumában katolikus volt. Most van olyan 300 Mohawk diákom a Syracuse Egyetemen, és azt hiszem, mind a tradicionális Longhouse vallást követik. Egyikük megkérdezte órán, hogy mi a húsvét, én meg azt gondoltam, oké, ez érdekes. Amikor elmeséltem a hívő keresztényanyámnak, teljesen sokkolta. Nekünk szerencsénk volt, mert viszonylag sokan vagyunk, és ahhoz képest, hogy az elsők között ért el minket az európai gyarmatosítás, meglepően ép maradt a kultúránk, fennmaradt a nyelvünk, tudjuk, miben hittünk, sok a tanárunk, az orvosunk.

Az egyetemen is számít, hogy nem csak két-három őslakos diák van, akikre a többiek mutogatnak. 300 diák már egy közösség. Fontos, hogy lakhatnak egy kollégiumban, kell az őslakos diákközpont a kampuszon, illetve ami a Syracuse Egyetemet sikeressé tette, hogy közel a rezervátum, haza tudnak menni meglátogatni a szüleiket vagy a törzsi szertartásokra. Így nincs az az érzésük, hogy nem tartoznak ide.

hvg.hu: Ön most Magyarországon kutat, de nem ez az első alkalom, hogy itt jár. Miért éppen Magyarország?  

S. M. S.: Hétéves koromban a szüleimnek nem volt sok könyve, de előfizettek egy sorozatra, havonta érkezett egy-egy füzet a világ népeiről. Amikor megérkezett a magyarokról szóló, azonnal tudtam, hogy ez az! Nem tudom, miért. Itt nem olyan drámai a táj, furcsa és szomorú a történelem, egy nép, amely mindig rosszul választ, mintha a vérében lenne. És mégis. A bátyámmal közös szobában ki volt rakva egy magyar zászló és egy térkép, egy kazettáról próbáltam magyarul tanulni - persze nem sikerült. A rezervátum mellett, ahol a nagyszüleim éltek, magyarok laktak, akik lovakat tartottak. Elvittek hozzájuk, hogy te szereted a magyarokat, menj és beszélj velük. Nekik meg tetszett, hogy miközben a magyar gyerekek indiánosdit játszottak, ott volt ez a fura kis indián fiú, aki magyarosdit játszott. Ez a rajongás meg is maradt, jártam már többször itt, és amikor elnyertem a Fulbright-ösztöndíjat, nem volt kérdés, hova jövök.

hvg.hu: És mit kutat?

S. M. S.: Számomra az egyik érdekes pont, hogy Magyarországon több néprajzi gyűjtemény van, mint a legtöbb országban. Ehhez hozzájön, hogy például egy amerikai múzeumban a normatív néző fehér, ám semmi sincs kiállítva a fehér amerikaiakról, csupán más népekről, az is úgy, hogy azokat a népeket egzotikusnak, primitívnek mutatják be. Ezzel szemben a magyar etnográfiai múzeumokban szinte minden a magyarokról szól: élet a Tiszán, a pusztán, a Dunántúlon, Erdélyben… Lenyűgöz ez a figyelem a mikrokülönbségekre, főleg, ahogy ez megjelenik a magyar mikroidentitásban is. Karcagon voltam és valaki azt magyarázta egy másik emberről, hogy úgy viselkedik, mint egy kun, és büszke is volt a kun emlékművükre. Visszakérdeztem, hogy ez mit jelent neked? Hogy jelenik meg az életedben? A másik, ami érdekel, hogy az őslakos kultúrában nekünk nagyon fontos az a koncepció, hogy mi arról a földről valók vagyunk. Ehhez képest a magyar történelem elég egyértelmű abban, hogy a magyarok ide máshonnan jöttek. Előtte nagy volt a jövés-menés a Kárpát-medencében, de amikor a hét törzs megérkezett, onnantól senki nem mondja, hogy vissza kéne menni Ázsiába, ti nem tartoztok ide. Eltelt ezer év, és semmi. Tetszik ennek a feszültségnek a hiánya.

hvg.hu: Mondjuk ezer év után nem is maradt senki az előttünk itt élő népek közül, akiknek a szemébe kéne nézni.

S. M. S.: Egyszer írtam valamit a monoetnikus államról Facebookon, és valaki kommentelt, hogy persze, monoetnikus a kard által. Visszakérdeztem, hogy nem mind az? Eddig bárhol jártam, minden ország történetében volt valami szörnyűség. Zsidók, romák üldözése…

De mindenki arra emlékszik, amikor ő volt az áldozat, amikor őt pusztították, arra nem, amikor ő volt a gyilkos.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: