Valószínűleg sok alkotó vágyik titkon olyan polihisztori életútra, mint amilyen Ausztrália legsikeresebb filmrendezőjének, Baz Luhrmannek jutott. Luhrmann eddigi pályafutása során súlyos mérföldköveket tett le a zenés és a nagy szerelmekről szóló közönségfilmek terepén, így a Rómeó és Júliát Leonardo DiCaprio és Claire Danes főszereplésével, A nagy Gatsbyt ugyancsak DiCaprióval vagy az Ausztráliát Nicole Kidmannel és Hugh Jackmannel a főszerepekben. Luhrmann emellett csinált már a bronxi R&B és diszkó szubkultúrában játszódó Netflix-sorozatot (The Get Down), rendezett operát (Puccini Bohéméletéből később Tony-díjas Broadway-adaptációt is készített), ő jegyzi a Chanel No. 5 parfümjéhez valaha készült legdrágább reklámot, és nem utolsó sorban zenei producerként, egy lemezkiadó tulajdonosaként is tevékenykedik.

Baz Luhrmann és Nicole Kidmann a Moulin Rouge! forgatásán

ARCHIVES DU 7EME ART / PHOTO12 VIA AFP

Az összes munkája közül azonban a legfényesebben a 2001-es cannes-i filmfesztiválon bemutatott Moulin Rouge! csillog, ezt tartják a legnagyobb hatású alkotásának. A film annak idején sok egyéb díj mellett hazavitt 3 Golden Globe-ot, 2 BAFTA-t, és nyolc Oscar-jelölésből kettőt díjra váltott (igaz, végül csak a mesés díszletet és a kosztümöket értékelte az amerikai filmakadémia). A Moulin Rouge! Baz Luhrmann sajátos esztétikájának és történetmesélői képességének esszenciája, minden benne van, amiért egy Luhrmann-filmet a világ egy része a rajongásig imádni tud, egy másik része pedig a haját tépi miatta.

Ám az idő, ez az eltelt két évtized inkább a rajongókat igazolja: ma már úgy vélekednek a varieté, a bohózat és a melodráma elemeit vegyítő alkotásról, mint amely megreformálta a hollywoodi filmmusicaleket, és később a Moulin Rouge! hagyományait követve született meg a Mamma Mia!, a Glee, de a Hamilton is.

A rendező célja éppen az volt, hogy poszt-modern musicalt csináljon, olyat, amellyel új életet lehel a kilencvenes évekre kifáradt műfajba. A kísérlet végül olyan jól sikerült, hogy a Moulin Rouge!-t később színpadra is állították, noha általában ez fordítva szokott történni: a musicalek keltetője rendszerint a Broadway, onnan kerülnek át a darabok a nagyvászonra.

Na, de mitől lesz poszt-modern egy, az 1899 és 1900 fordulóján, a párizsi „bohém forradalmárok” és Toulouse-Lautrec mámoros, nosztalgikus világában játszódó film? Leginkább a rendező bevállalóssága miatt. Luhrmann felismerte, hogy már csak úgy lehet behúzni egy musicalre a közönséget, ha az kellően harsány, egzotikus, vicces, érzelgős és drámai egyszerre, ha már annyira, túlcsordultan mainstream, hogy konkrétan kölcsönvett popslágerekre lehet benne olvadozni. A Moulin Rouge! bizonyos értelemben olyan, mint egy zenélő vidámpark, guilty pleasure, amelyre mozijegyet lehet váltani.

Mintha beabszintozva felülnénk egy vidámparki játékra.

Tele van felgyorsított, aztán hirtelen lelassított jelenetekkel, meseszerű gegekkel, karikatúrákkal, helyzetkomikummal, miközben – hogy a szívünket is megdobogtassa –, a végén szomorú, nehéz tragédiában, egy félig beteljesült szerelmi történetben ülepedik le az egész.

És Luhrmannek nemhogy nem sikerült a szokatlan formai eszközeivel elrontania a filmet, és vulgáris, olcsó, bazári attrakcióvá silányítania, hanem egyenesen filmklasszikussá nemesítette a Moulin Rouge!-t. A giccs nála – beleértve az egészen hajmeresztő ötletet, az éneklő teliholdat is –, nem véletlenszerű, hanem tudatos és koncepciózus, a szentimentalitás nemcsak hatásvadászat, hanem kifejezési forma is. Az egész film összhangban van saját magával, ezért jó.

ARCHIVES DU 7EME ART / PHOTO12 VIA AFP

Luhrmann a megfelelő helyekre nyúlt inspirációért. Merített az operából, a Bohéméletből (innen jönnek az archetipikus karakterek, a tragikus befejezés), Busbey Berkeley koreográfus-rendező munkásságából, aki a hollywoodi zenés filmek aranykorában grandiózus, álomszerű koreográfiákat és kaleidoszkóp-alakzatokat tervezett vászonra óriási tánckarokkal, és merített a bollywoodi filmekből is. Az ausztrál filmes maga idézte fel egy interjúban, hogy egy indiai utazása során világosodott meg, milyen jól tudják a bollywoodi filmek keverni a drámát a komikus elemekkel (ez egyébként Shakespeare-nek is elég jól megy), és az új musicaljéhez neki is épp erre a megközelítésre volt szüksége.

Megtalálta hozzá a tökéletes szereplőket is, akik által elhiteti velünk, hogy még magába a szerelembe is lehetünk szerelmesek. Nicole Kidman épp akkoriban fejezte be Stanley Kubrickkal a Tágra zárt szemeket, Ewan McGregor pedig a Star Wars: Baljós árnyak Obi-Wan Kenobijaként hódította a világot. A Moulin Rouge!-ban az eddigiekhez képest merőben más dolgokat kellett a két színésznek csinálnia, de mivel működött köztük a kémia, brillíroztak. Ráadásul kiderült, hogy a Jedi tud énekelni, Kidman meg nemcsak énekelni, de trapézon lengedezni is, és egyikőjük sem riad vissza egy kis bohóckodástól. Elmondásuk szerint sokat hülyéskedtek és improvizáltak a próbák alatt, és voltak ötleteik, amelyeket Luhrmann és Craig Pearce utólag bele is építettek a forgatókönyvbe. A forgatás során a stáb péntek és szombat esténként együtt bulizott, ilyenkor stílszerűen némi abszinttal csalogatták elő magukból a kreativitást.

Az egyetlen probléma a Moulin Rouge!-zsal, hogy már-már egy Disney-mese óvatosságával közelít egy igen érzékeny témához, a főszereplő prostituált helyzetéhez. Satine a Moulin Rouge csillaga, revütáncos, énekesnő és kurtizán, akit a különleges vendégeknek tartogat a mulató és bordélyház tulajdonosa, Harold Zidler (Jim Broadbent).

Satine kitörne a kiszolgáltatott helyzetéből, szeretne színésznő lenni, ám ahhoz, hogy a Moulin Rouge-ban az ő főszereplésével megvalósuljon az első valódi színdarab, szükség van egy vagyonos befektető, a Herceg (Richard Roxburgh) pénzére. Ezért a pénzért pedig elsősorban Satine-nak kell megdolgoznia, Zidler eladja őt az arisztokratának. A bonyodalom és Satine öntudatra ébredése akkor kezdődik, amikor a nő beleszeret egy nincstelen, ám annál tehetségesebb költőbe, Christianba. A szabadságától megfosztott, az alvilági élet mocsarában átvitt és fizikai értelemben is fuldokló nő (hisz tüdőbeteg) fölött férfiak rendelkeznek, lelkileg és fizikailag is erőszakot hajtanak rajta végre, de ennek az ábrázolása szinte zavaróan stilizált (többet takar el, mint amennyit megmutat), ami egy színpadi musicalnél még talán rendben van, egy filmnél kevésbé.

ARCHIVES DU 7EME ART / PHOTO12 VIA AFP

Mindent kompenzál azonban a zeneválasztás. A Moulin Rouge!-t jukebox musicalnek is szokás nevezni, hiszen a legnagyobb találmánya a filmnek, hogy nem saját szerzeményekkel dolgozik, hanem bejáratott slágerekkel, de úgy, hogy egyszer sem követ el szentségtörést. Mindenféle szégyenérzet nélkül és a legnagyobb természetességgel keveri be a kánkán táncosok alá a Nirvanát vagy a Fatboy Slimet, és nem elvesz, hanem hozzáad a Police Roxanne-jához akkor, amikor azt tangóval és mély, érces hangon üvöltve adják elő. Új dimenziót kap Madonna Like A Virginje is, mivel azt nyakon öntik egy nagy adag iróniával Jim Broadbent és Richard Roxburgh előadásában.

Gondos kurátori munka előzte meg a leghíresebb betétdal, az Elephant Love Medley összerakását is, amely valójában 10 szerelmes szám mash upja. Nicole Kidman és Ewan McCregor olyan magától értetődően felelnek egymásra hol egy Phil Collins-sorral, hol Elton John, a Kiss vagy David Bowie slágerével, hogy azt tanítani kellene. És nem, nem lesz rosszabb a Heroes, csak azért, mert duettben éneklik.

Luhrmann, a zenei rendező és a zenei supervisor azért döntöttek e szokatlan megoldás mellett, mert úgy gondolták, hogy nincs más eszköz, amivel jobban meg lehetne mutatni Christian költői tehetségét, mint az, hogy az előző két évtized legnagyszerűbb szerzeményeinek sorait adják a szájába. A film végül így állít emléket a 80-as, 90-es évek legszebb szerelmes számainak is.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: