„Ha életben akarok maradni, fel kell vennem a burkát” – nőnek lenni a tálibok országában

Alig néhány óra leforgása alatt egy másik életben találták magukat az afganisztáni nők – egy olyan életben, amelynek a játékszabályait a tálibok fogják diktálni, és – a nem is olyan régi történelmi tapasztalatok alapján – tudják, hogy ezek a szabályok gúzsba fogják kötni az életüket és a jövőjüket. Hogy milyen mértékben, arról ma még csak emlékeik, elképzeléseik és félelmeik vannak.

Afganisztán az elmúlt húsz évben is mélyen konzervatív ország volt, patriarchális társadalommal, de a lányok járhattak iskolába, a nők ott voltak a parlamentben, a kormányban és az üzleti életben. Hétfőn, a tálibok bevonulásának a napján az utcákról eltűntek a nők, a tévében az indiai és török szappanoperákat, és a tehetségkutatókat vallási műsorokra cserélték le.

Hogy lehetséges, hogy egy olyan nőnek, mint én, aki keményen dolgozott, tanulni próbált és előre jutni, most egyszer csak otthon kell rejtőzködnie? – tette fel az első napok sokkoló összevisszaságában a kérdést a Kabulban élő Zahra az AP hírügynökség riporterének.

Az elmúlt években sokan nőttek fel úgy, hogy a tálibok 2001-ig tartó uralmát csak a szüleik történeteiből ismerték. Ők egy – viszonylag – tálibmentes Afganisztánt tudtak magukénak, ahol tanulhattak, karriert tervezhettek, döntéseket hozhattak, a női egyenjogúságról vitatkozhattak. 

A tálibok 1996-tól 2001-ig tartó uralma alatt a nők lényegében házi őrizetben voltak: a lányok nem tanulhattak, a nők nem dolgozhattak, és férfi kísérő nélkül nem hagyhatták el az otthonukat. Nem viselhettek magassarkút, nehogy felizgassanak egy férfit, és idegenek nem hallhatták meg a hangjukat, ezért nyilvános helyeken csak halkan beszélhettek. Nem mehettek ki az erkélyekre, nehogy meglássák őket az utcáról. Még kisérővel sem biciklizhettek vagy motorozhattak. A tálibok közben nyilvános kivégzéseket hajtottak végre, a tolvajok kezét levágták, a házasságtöréssel vádolt nőket megkövezték.

Most a tálibok szóvivője, Zabihullah Mudzsáhid arról beszélt, hogy a nők aktívan részt vehetnek a társadalomban, az általuk meghatározott kereteken belül dolgozzanak és tanuljanak, de a saría szerint kell élniük. Hogy ez milyen élet lesz, azt még nem lehet tudni.

Sokan pedig már maguktól elkezdték az átállást egy olyan életre, amelyre a táliboktól számítanak: a boltokról és szépségszalonokról eltávolították a nők képeit. A Sky News szerint sokan elkezdték megsemmisíteni azokat a dokumentumokat, amelyek azt igazolnák, hogy nemzetközi szervezetekkel dolgoztak vagy egyetemet végeztek. Sokan a digitális lábnyomukat is megpróbálják eltörölni. Az üzenetet sokan értik: ez az ország ismét el fogja törölni a nőket. „Ha nem tolerálnak néhány képet a nőkről a plakátokon, akkor képzeljék csak el, mennyire fognak megtűrni engem, egy szókimondó nőt, egy politikai ellenfelet” – értelmezte a jeleket Shkula Zadran, az ENSZ ifjúsági képviselője.

A fővárosban, Kabulban sok nőnek nincs burkája, azt sem tudják, hol vehetnék meg. „Számomra a burka mindig is a rabszolgaság jelképe volt. Mintha egy kalitkába zárt madár lennél. Soha nem gondoltam, hogy valaha viselnem kell majd. De most, ha életben akarok maradni, akkor azt hiszem, fel kell vennem – mondta egy Negin nevű nő a Guardiannek. – A nők azért fognak burkát venni, mert életeket ment, mert megszabadulnak a rájuk leselkedő veszélyektől.” Egy tálib szóvivő azt ígérte, burkát ugyan nem kell viselniük, de hidzsábot igen – „a saját biztonságuk érdekében”.

Bármit ígérnek is a tálibok, a nők veszélyben vannak, ha a biztonságuk és a jogaik a férfiak engedélyétől függnek. Ha a tálibok azt ígérik, a nőknek nem esik bajuk ilyen és ilyen feltételekkel, akkor azt nem lehet biztonságként értelmezni. Akkor lényegében semmit sem ígérnek.

Zakia Kudadadi lett volna az első nő, aki Afganisztánt képviselő a paralimpiai játékokon, de a tálib hatalomátvétel már most romba döntötte az álmait: a káosz miatt a taekwondós nem tudta elhagyni az országot, így a küldöttségnek hivatalosan is vissza kellett mondania a részvételt.

A világsajtóban körbefutott a jelenet, ahogy egy tálib tisztségviselő egy női riporternek, Beheshta Arghandnak nyilatkozik a Tolo News csatornán, minden jel arra utalt ugyanis, hogy ezzel a tálibok mérsékletebb arcát látni, vagy legalábbis ezt akarták láttatni. Csakhogy néhány órával később egy ismert műsorvezető, Khadija Amin már arról számolt be, hogy őt és a többi női munkatársát határozatlan időre felfüggesztették. „A tálibok tálibok maradnak. Nem változtak semmit” – mondta.

A Tolo News egyik volt producere, a halálos fenyegetések miatt Afganisztánból még 2015-ben elmenekülő Rukhsar Azamee hívta fel a figyelmet arra, hogy egy tálib öngyilkos merénylő megtámadta 2016-ban a tévécsatorna buszát, hét kollégáját megölve és 25-öt megsebesítve. „Azokkal a nőkkel szemben ülnek most le, akiket fenyegetnek” – mondta a helyzet abszurditásáról.

A volt afgán helyettes nőügyi miniszter, Hoszna Dzsalil a Sky Newsnak azt mondta, a tálibok hiába igyekeznek megnyugtató üzeneteket közvetíteni, a tetteik másról árulkodnak. A nők pedig attól tartanak, hogy mindez a békés hatalomátvétel érdekében történik, és amint kivonulnak a nemzetközi csapatok Afganisztánból, rájuk csapódik az ajtó. Dzsalil szerint a tálibok nem tudják megváltoztatni a hosszú évtizedeken át vallott elveiket és az értékeiket, hiszen ezekkel győzték meg a harcosaikat arról, hogy melléjük álljanak.

Bár a tálibok a szavak szintjén igyekeznek megnyugtatni a kedélyeket, az országból érkeztek már hírek arról, hogy lányokat ás nőket „házasságra” kényszerítettek – ami alatt szó szerint nemi erőszakot és rabszolgaságot kell érteni.

A nyugat-afganisztáni Heratban tálib fegyveresek akadályozták meg, hogy női hallgatók és oktatók bemenjenek az egyetem campusára. A délen fekvő Kandahárban bezárták a nőket fogadó klinikákat. Északon, Mazar-i Sarifban a bazárban egyedül vásároló nőket hazaküldték, hogy férfi kísérővel térjenek vissza.

Afganisztán első női polgármestere, Zarifa Ghafari (képünkön 2020 márciusában Washingtonban) egyenesen arról beszélt, hogy már csak azt várja, a tálibok mikor fogják megölni. Amikor újságírók azt kérdezték tőle, mit fog tenni, amikor az iszlamista szélsőségesek kopognak az ajtaján, csak annyit mondott: imádkozni. „Nem akarok elmenni, nem akarom elveszíteni a gyökereimet, nem akarom elveszíteni Afganisztánt” – mondta sírva.