„Senkinek nem kívánom azt az állapotot, azt a lelki idegenséget, amiben én korábban éltem”
A politikusként, aktivistaként ismertté váló Vay Blanka 36 éves korában, házas férfiként eszmélt rá, hogy nőként szeretne élni. Négy évvel ezelőtt, a Pride megnyitóján már beszélt a tranzíciójáról, most pedig Saját ketrec című könyvében vetett számot azzal, hogyan lehet hosszú ideig a tudat legmélyére nyomni az igazságot, mit hoz az ezzel járó folyamatos disszonancia, majd hogyan borítja fel az ember egész életét egyetlen felismerés, hogy utána sokat veszítsen, de végül egyenesbe jöjjön. Az aktivistával férfi és női privilégiumokról, a homo- és transzfób törvényről és a zseb hatalmáról is beszélgettünk.
Sok rosszat lehet mondani a kormányra, de azt nem, hogy ne készítette volna nekem elő a terepet
– mondja Vay Blanka a közel ötszáz oldalas önéletrajzi és társadalomlélektani megfigyeléseit tartalmazó könyvének az ötletéről. „Amikor elkezdtem ezeket írogatni, akkor még a nulladik kilométerkőnél sem voltam: azt gondoltam, hogy én pasi vagyok, aki elkezdett szemceruzát használni, és kész” – mondja. 2015 végén járunk, Vay ekkorra már – kiadós politikai kiégése után, a mérgezett hazai levegő elől – Berlinbe költözött a feleségével.
Vay Blanka azt mondja, sokáig azt gondolta, hogy ő egy viszonylag feminin, biszexualitásával kibékült férfi. Pont. Az előbbiből nem is tudott volna, az utóbbiból nem is csinált nagy titkot, ám idővel eszkalálódott a helyzet. „Elkezdtem becsúszni egy egyirányú utcába, ahol elég gyorsan kiderült, hogy már nem is tudok, nem is akarok visszafordulni. Még ekkor is viszonylag fogalmatlan voltam azzal kapcsolatban, hogy mi történik velem” – meséli.
Ez a becsúszás valahol ott kezdődött, amikor egy nagy csomag női ruhát talált Berlin egyik utcáján sétálgatva, és annak felét különösebb gondolkodás nélkül hazavitte. Kísérletezgetni kezdett a darabok viselésével, és bár fogalma sem volt arról, hová fut ki ez az egész, egyre komolyabb késztetést érzett arra, hogy időről időre így mutathassa meg magát a világnak. Néhány hónap múlva azonban megindult vele a talaj, a felesége elköltözött, Vay pedig – ahogy írja –, azon gondolkodott, hogy „az öngyilkosságnak milyen megvalósítható, a környezetének lehető legkevesebb terhet jelentő módja lehetséges”.
Ebben az állapotban ment el egy queer-transz egyesület tanácsadására. Nem gondolta, hogy transznemű lenne, de azt igen, hogy ők ott láttak már hasonló dolgokat. „Elmondtam röviden, hogy mi történt velem az elmúlt pár hónapban, és feltették a létező legegyszerűbb kérdést: hogy ha minden félelem nélkül, szabadon választhatnék, akkor hogy kelnék fel holnap, mint férfi vagy mint nő?
Én meg elkezdtem sírni, és kimondtam, hogy mint nő
– mondja.
Arról, hogy meglepte-e, amikor ezt kimondta, Vay Blanka azt mondja, igen is meg nem is: egész életében azt gondolta, hogy ő ehhez a mondathoz nem elég szabad, ott azonban ez a kifogása megszűnt. „A feleségem elhagyott, nem volt már mit veszítenem, egy olyan városban éltem, ahol ez nem volt ügy, úgyhogy amit eddig akadályként láttam magam előtt, az egyszer csak nem volt ott tovább” – teszi hozzá. Vayban addig erős halálvágy dolgozott, de nem értette a disszonancia eredetét.
A felismerés azonban nem csak a megkönnyebbülést hozta magával, hanem azt is, hogy pontosan tudta, súlyos krízisbe kerülhet miatta. A következő pár hónapban alapvetően az visszhangzott benne, hogy atyaúristen.
Ezzel együtt viszont életemben először nem azért éltem, mert muszáj volt, hanem mert akartam. Én, magam miatt. Ez nekem egy teljesen ismeretlen élmény volt, amiből nagyon sok energia jött.
A létezés minden pillanatát
Vay hosszan taglalja a könyvében, hogyan fordulhatott elő, hogy egészen 36 éves koráig sikerült alányomnia azt, amit már ötéves kora óta sejtett magáról. Szerencsésebbnek érezné-e magát, ha korábban kapta volna el a felismerés? Azt mondja, nem érzi úgy, hogy van jó válasza a kérdésre.
„Fiatalabban ezt a folyamatot nem tudom elképzelni. Gyerekként a történelmi helyzet miatt, kamaszként meg azért, mert élet-halál harcokat vívtam az apámmal. Ő egy kemény pasit akart belőlem csinálni. Nem tudom.
Azt tudom, hogy senkinek nem kívánom azt az állapotot, ahogy én korábban éltem. Azt a lelki idegenséget, azt, hogy gyűlöltem a létezés minden egyes pillanatát, molekuláját, hogy egy atomot nem tudtam szinkronba hozni azzal, hogy én vagyok, és hogy ezt tovább kell csinálni. Nem tudom, hogy a picsába éltem túl.
Ha ezt veszem alapul, azt kéne válaszolnom, hogy ennél bármi jobb lett volna, de közben meg azt gondolom, hogy így is érdekes volt.” Ezért is véli úgy, ha 20 évesen vágott volna bele, valószerűtlen, hogy a Védegyletből aztán oda kerüljön, hogy öten megalapítsák az LMP-t.
Nem volt szerencséje
Bár Berlinben nem volt ügy, hogy egy férfi női ruhában sétál, később Magyarországon sem érte őt atrocitás. Vay szerint ez annak is köszönhető, hogy amikor ezeket a „tesztrepüléseket végezte”, még előtte voltunk az LMBTQ-törvényeknek, de sokat számított a támogatói bázisa, a családja hozzáállása és a személyes megtapasztalás élménye is. Egyik kedvenc helyén, Kisorosziban a közértben például férfiként ismerték, és furcsállták ugyan, amikor már nőként tért be oda, nem adták jelét semmilyen ellenérzésnek.
A Szabadnemen futó sorozatot hozza szóba, ahol olyan előbújásokról írnak, amelyek elvileg nagyon rossz közegben sikerültek nagyon jól. Például egy Heves megyei lány történetéről. "Az apja kamionsofőr, az anyukája valami hasonló. Megszenvedtek a mostani helyzetért, a lánynak borzasztó pánikbetegsége volt az előbújás előtt. Most pedig megmondta az apja, hogy ha bárkinek a faluban egy rossz szava is lenne rá, akkor annak isten irgalmazzon. Fontos tudni, hogy még nem pusztították el a remény csíráját. Ezzel viszont nem szabad zárójelbe tenni azt, amikor rá akarják rúgni az ajtót a családra, mert kitették a szivárványos zászlót az ablakba. És évente van egy olyan történet, hogy öngyilkos lesz egy tinédzser, hiába fogadták el a szülei, de a világ annyira ellenséges volt, hogy nem akart többé így élni."
Vay Blanka egyértelműen számított arra, hogy Magyarország eljut a homo- és transzfób törvényig, arról azonban, hogy vajon meddig megy még el a kormányzat, azt válaszolja: attól függ, lesz-e kormányváltás, vagy nem, hogy elkapnak-e még valakit az ereszcsatornán vagy nem. „Az biztos, hogy Szájer miatt nyertünk egy kis időt. Volt egy kisebb teszt másfél éve, és már éppen kezdték volna berúgni a motort, amikor jött az ügy.”
A könyvben az aktivista csak egyszer említi a híres ereszcsatornás botrányt. „Nagyon szerettem volna például Szájert elcsípni. Egy időben jártam ilyen helyekre – mínusz drog. És komolyan gondolkodtam rajta, hogy ha összefutok vele, akkor a szexuális üzemmódból átlépek az állampolgári kötelességek mezejére” – mondja, és rögtön visszakérdezünk: miért, mit csinált volna? „Dokumentálom, mindenképp. De hát, nem volt szerencsém, és most már nem is járok ilyen helyekre.”
Egy rendszer, amelytől mindenki szenved
Vay Blanka korábban is feminista volt, a könyvében pedig hosszan fejtegeti, hogy a feminizmus nemcsak a nők, hanem a férfiak felszabadításáról is szól, a mostani rendszernek pedig mindkét fél elszenvedője. Mindkét nemmel van tapasztalata, és mostanra már nem csak azt tudja, hogy ő a tipikus „férfias férfi” keretekbe nem illett bele, hanem azt is meg tudja fogalmazni, mit gondol a magunkra kényszerített nemi szerepekről, például, hogy miért találhatják könnyen a férfiak azon a ponton magukat, hogy összeroskadnak az elvárt erősség súlya alatt.
„A jelenlegi patriarchátus alapú világrend arra épül, hogy a férfiaknak folyamatosan maszkulin módon működőképesnek kell lenniük. Egyrészt mert ez a mítosz igazolja az ő vezető szerepüket, tehát azok a tulajdonságok a jó vezetői erények, amelyek általában férfiasként vannak elkönyvelve, azért kell nekik vezetniük, mert ők a jó harcosok, ők hoznak döntéseket racionális alapon stb. stb. Ez a legitimációs narratívája a férfiuralomnak. Másrészt mert folyamatosan küzdeniük kell, hogy megőrizzék az uralmi helyzetüket. Ez fárasztó, és nem fenntartható. Itt teremtődhet egy olyan kényszerhelyzet, ahol a férfiak nem engedhetik meg maguknak azt, hogy lazítsanak, gyengének tűnhessenek vagy felszínre hozhassák az érzéseiket, mert azt könnyen cikinek érezhetik.”
Mégis fenntartják ezt a rendszert, ám Vay szerint ebben a nőknek is van felelőssége: „Nagyon sok nem elég maszkulin férfinak alapvető élménye, hogy a nők sokkal inkább barátnak tekintik őt. Annyira erős a szocializáció, hogy az a férfi, aki macsó, és a nőknek olyan férfira kell vágyniuk, aki definíció szerint ilyen, hogy ezen nem egyszerű túllépni: politikai, terápiás munka, önreflexió kell hozzá, de e mögött nagyon is ott van az a világkép, az a világrend, hogy a férfi férfias, a nő meg alkalmazkodik.”
A zseb hatalma
A tranzíció a lelki folyamatokon túl számos új élménnyel járt Vay Blanka számára: bikinifelsőt vett a nyilvános fürdéshez, amit addig nyilvánvalóan soha, ráébredt, mennyivel több esélye van egy férfinek, ha szabadtéren kell pisilnie, és csak egy bokor esik útba, az egyre gyakoribb nőiruha-viselet pedig egyre kevesebb zsebbel járt. „Egyszer csak azt kezdtem el tapasztalni, hogy hé, hol vannak a zsebeim? Elvileg azért hiányzik a női ruhákon az értelmezhető méretű zseb, mert úgy csinosabbak. Én erre marha dühös vagyok, hadd döntsem el én, mit tartok fontosabbnak, és ha akarok, belerakhatok a zsebembe egy sajtos szendvicset, meg egy csokor répát, ha meg nem, akkor nem. De nincs meg ez a döntési szabadságom, hiszen elvétve lehet csak olyan női ruhát találni, amin van normális zseb” – mondja, hozzátéve, hogy ennek a problémának az apropóján figyelt fel arra is, hogy
kizárólag nőismerőseitől hallja, hogy beejtették a telefont a vécébe.
„Vagy nincsen zsebük, vagy olyan kicsi, hogy amikor pisilnek, akkor a telefon beleesik a vécébe. De ott van ennek a lelki vonatkozása is: ha az ember bizonytalan, feszült helyzetben van, de zsebre tudja tenni a kezét, az tök sokat számít. Ez kis lépés afelé, hogy jobban a helyünkön érezzük magunkat.”
Vay nemcsak a zsebek privilégiumát veszítette el, hanem a hangoskodás, a széttárt lábakkal ülés előjogát is. A könyvében erről azt írja: „jobb pasi volt” régen, mint amilyen „jó nő” valaha lehet, férfiként összehasonlíthatatlanul jobb társadalmi státusza volt, mint ami ilyen „buherált”, „lábjegyzetes” nőként kinézett. De most végre a helyén van, ami kárpótolja az elvesztett privilégiumokért. A saját történetében pedig nyertesnek könyvelte el magát.
„Érdekes, hogy korábban, késő este, ha volt egy nő egyedül a HÉV-en, a metrómegállóban, tartott tőlem egy bizonyos távolságot. Most egy bizonyos közelséget tart. A nőknél erősebb ez a sisterhood-érzés” – mond egy hétköznapokban megtapasztalt példát. A női kapcsolataiban nem tapasztalta meg a férfiak állandó versengési kényszerét. „Sok energiát fordítottam arra, hogy érzelmi intelligenciával rendelkező férfiakkal kerüljek közelebbi kapcsolatba, de ezeket a barátságokat sem tudtam mentessé tenni a versengéstől. Ha a hozzád legközelebbi emberekkel is folyamatos versenyhelyzetben vagy, nem engedheted meg magadnak azt, hogy gyengébbnek bizonyulj előttük, az már önmagában elég ok, hogy pszichopata legyél. Ezt én a női baráti viszonyaimban nem tapasztalom. Női beszélgetéseknek gyakori témái a kudarcok, az érzések. A férfi beszélgetéseknél? Nem valószínű.”
Vay Blanka körül voltak olyan emberek, akik sokáig komoly távolságot tartottak, de ezzel kibékült: neki is harminc évébe telt ezt lenyelni, másnak is ad elég időt. Volt olyan gyerekkori barátja is, aki nagyon nehezen fogadta el a tranzícióját. Aztán elfogadni látszott ugyan, de volt benne „egy rossz lelkiismeretű irritáltság”: „Elfogadásának jeleként alkalmazni kezdte velem szemben is a nőkkel szokásos szexista, lekezelő reflexeket. Tiltakoztam, ő pedig eltűnt az életemből. A transzneműségnek az is az előnye, hogy az ember gyakorlatot szerez az ilyen jellegű gyászmunkában.”
De gyakorlatot szerez abban is, hogy hogyan legyen otthon a saját bőrében. Mára „a női mivoltja belesimult a hétköznapokba”, a könyvében pedig egyértelműen lefekteti, hogy mit szeret legjobban a transzneműségében: azt, „hogy a kiszolgáltatottsága és esetlen, kissé ormótlan nőiessége ismeretlen emberek sokaságából hozta ki a jobbik énjét”. „Nekem ezzel a könyvvel az egyik szándékom az volt, hogy illusztrációval szolgáljak arra, hogy – elnézést a kifejezésért – a szeretet az egy elérhető, korlátlan mennyiségben rendelkezésünkre álló erőforrás, amivel a saját meg a környezetünk életminőségét sokkal jobbá lehet tenni. Azt hiszem, erre az állításra nézve az én történetem megerősítést jelent.”
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
„Befutottam a második helyre, azzal a céllal is, hogy képviseljem a magyar LMBTQ-társadalmat”
A sport összehoz másokkal. A sport láthatóvá tesz és segít leküzdeni az előítéleteket – de ha az LMBTQI-emberek lehetőségeit vizsgáljuk, gyakran az előítéleteknek lejt a pálya. Megnéztük a Kapd el a ritmust – a sportvilág queer felforgatása című dokumentumfilmet.
„Édesem, a melegjogaimat akarom, most!”
Ötven éve zavargások törtek ki New York hippinegyedében a Stonewall Inn nevű melegbárnál. Ettől számolják a modern melegjogi mozgalmak kezdetét, amelynél ott bábáskodtak a meleg közösség kitaszítottjai, a prostituáltak és a transzneműek is. A Greenwich Village-i éjszaka királynője akkoriban Marsha P. Johnson volt, aki már életében legendává vált. Halálának körülményei viszont máig tisztázatlanok.
