„Egy optikai csalódást vizuálisan észlelt képek jellemeznek, amelyek eltérnek az objektív valóságtól” – szól a száraz, tankönyvszerű definíció. Lényeg az, hogy a szemünk által gyűjtött információt mindig az agyunk dolgozza fel, az pedig sokszor igencsak becsap bennünket. És ez a nagy átverés sokszor kifejezetten szórakoztató és elgondolkodtató.

Hát, nem vicces, ha bemegyünk egy speciális szobába, ott pedig – látszólag – képesek vagyunk úgy előre dőlni, mint annak idején Michael Jackson? Vagy ha a szoba egyik sarkában óriásokká, a másikban törpékké válunk?

Ebből indulhatott ki a két horvát építész, Roko Živković és Tomislav Pamuković is, amikor hat éve megálmodta és megnyitotta Zágrábban az első Illúziók Múzeumát. Állítólag az inspirációt a National Geographic Channel egyik műsora, az Eszement játékok adta. Az Emmy-díjra is jelölt népszerű sorozat meghökkentő interaktív játékokon és kísérleteken keresztül mutatja be az agyunk belső működését. Az agyunkét, amely sokszor nem képes elkülöníteni a valóságot a fikciótól.

A zágrábi múzeum (amely csak nevében emlékeztet az unalmas, csendes, „mindent a szemnek, semmit a kéznek” mottójú régimódi intézményekre) 2015-ös nyitása óriási sikernek bizonyul, úgyhogy sorra alapítottak azóta a világ minden részén a helyi Illúziók Múzeumát. A franchise a hat év alatt közel félszáz városban terjeszkedett, így mára ez a világ legnagyobb magánmúzeumlánca. A koronavírus miatt egy év csúszás után, novembertől – New York, Sanghaj, Dubaj vagy Párizs után – már Budapesten, a Deák téren is megnyitotta kapuit. (És már most biztos, hogy jövőre többek között Valencia, Philadelphia, Washington, Dublin, Montréal és Marseille is feliratkozik a listára.)

A siker nem lehet véletlen, az egyik titka ennek, hogy kifejezetten sokan szeretik tanulmányozni saját magukon, mennyire átverhetők. És még mindig jobb egy-egy ilyen optikai trükkel átveretni magunkat, mint, mondjuk egy cseles szerződéssel, rossz hitellel, szétrohadt használt autóval, vagy fake news-okkal, nem?

Az optikai illúzióknak három fő típusát különbözteti meg a szakirodalom: a szó szerinti optikai csalódásokat, amelyek olyan képeket hoznak létre, melyek különböznek azoktól a tárgyaktól, amelyek kiváltják őket, a fiziológiai illúziókat, amelyek hatást gyakorolnak a szemek és az agy túlzott ingerlésére (világosság, dőlés, szín, mozgás), illetve a kognitív illúziókat, ahol a szem és az agy tudattalan következtetéseket von le.

Mindhárom típusra találunk számos példát a budapesti intézményben is, amely mellesleg a legnagyobb területűnek számít a franchise-ban.

Jakab Ingrid múzeumigazgató kalauzol végig az illúziók budapesti világában. Megerősíti: „az ötletgazdák eredeti koncepciója az volt, hogy olyan múzeumot hozzanak létre, amely nem a csendes, körbejárunk, nem nyúlunk semmihez attitűdre épít, itt egy 21. századi mosolygós, kacagós, interaktív, a modern technikát használó múzeumot kell elképzelni”. Kifejezetten arra ösztönzik a látogatókat, hogy fotózzanak, posztoljanak – nem titok, ez valószínűleg a siker másik titka.

És ilyen értelemben valóban inkább egy felnőtteknek (is) való játszóházként írhatnánk le az Illúziók Múzeumát, ami valahol a Csodák palotája és a szelfimúzeumok között helyezkedik el.

Rögtön az első nagyobb teremben előkapja mindenki az okostelefont, ahol egy feje tetejére fordított szobát rendeztek be. A plafonról lógó székek és asztal mellett állhatnak be a látogatók vicces alakzatokba – ezt lefotózva és megfordítva máris legyőztük (látszólag) a gravitációt. De nem ez lesz az első fotó a tárlatról, mert addigra már mindenkiknek ott a tárhelyén a „Tálcán kínált fej” illúzióról készült kép. Itt megfelelő tükrökkel és fali illusztrációkkal elvarázsolva egy asztalt látunk gyümölcsökkel, amelyek között (az időközben az asztal alá mászó) társunk feje grimaszol.

Kattognak a fényképezők, telnek az Instagram- és Facebook-profilok. Épp erről van szó: semmi nem az, aminek látszik. Ha már múzeumi mottó, itt inkább ezt írhatnák ki a kapura.

Első kézből tapasztalhatjuk meg mindezt a végtelen szobában, ahol a falakat plafonig érő tükrök borítják, így hirtelen egy végtelen térben találjuk magunkat. Vagy az Ames-szobában, amelynek pusztán a fura kiképzése, a trapéz alakú falai, a csak látszólag párhuzamosan futó csíkjai miatt az egyik sarkában „óriásira növünk”, míg a másikban „törpévé zsugorodunk”, és mindezt odabent egy képernyőn láthatjuk, míg kintről a társunk egy kémlelő nyíláson nevethet rajtunk. (Ilyet egyébként a filmesek is használnak: gondoljunk például a Gyűrük urában a hobbitlakban hatalmasnak látszó Gandalfra.) Van, ahol természetellenesen „előre dőlhetünk”, amire eddig csak Michael Jackson volt képes (ő egyébként speciális cipővel, de persze a popsztár még nem ismerhette a ferde padlójú antigravitációs szobát), egy másik helyiségben pedig szintén tükörtrükkel a társunkat láthatjuk „lebegni”. És így tovább.

Előre felhívják a figyelmet, hogy a kiállításra senki ne menjen alkohol vagy egyéb szerek által befolyásolt állapotban, sőt a magas sarkú cipő is kifejezetten ellenjavalt. Ennek értelmét a múzeum legnépszerűbb zugában értjük meg, az Örvénylő alagútban. Ez egy stabil híd, ami körül fényfestés örvénylik a falakon, és ez annyira megzavarja az agyat, hogy alig bírtunk (azt is igen erősen kapaszkodva) végigmenni a néhány méteren. Jakab Ingrid azt meséli, az a tapasztalatuk, hogy a gyerekek kevésbé bizonytalanodnak el itt, a felnőttek agya jobban átveri az egyensúlyérzéküket. (Valamiért a gyerekeknek agya kevésbé közvetíti az érzékszerveik ellentmondó üzeneteit úgy, hogy a híd is forog.)

A nyolc teremből álló kiállításon megismerhetjük a vörös, zöld, kék fénnyel megfestett fehér falat. Persze, ha jól figyeltünk a fizikaórákon, tudjuk, hogyan működik a kevert fény, de itt ki is próbálhajuk, mi történik, ha mindhárom színű fény célba ér (a fal fehér), vagy ha kitakarunk egy-egy vetítőt (akkor viszont megváltozik a fal színe a megfelelő komplementer színnek megfelelően). Másutt a tükrökkel függőlegesre állított épülethomlokzaton „lóghatunk, mászhatunk” (és készíthetünk vicces fotókat).

Közben, mintegy pihenésképp a falon a már magazinokból, könyvekből jól ismert optikai trükköket is megcsodálhatjuk (a rácsos ábrán tényleg ott vannak a szürke pontok), a koncentrikus körök valóban elkezdenek örvényleni, a két végén kis nyilakkal megbolondított szakasz tényleg ugyanolyan hosszú a valóságban, miközben úgy tűnik, az egyik rövidebb, és így tovább.

Az egyik utolsó szobában Einstein portréját láthatjuk – de csak messziről, mert közelebbről a sok kis fotó nem áll össze egy nagy képpé. Sőt, itt van ennek 3D-s megfelelője a Beuchet-szék is, amely a szobában sétálva sok kis piros fadarabnak látszik, de a terem egy sarkából valóban összeáll székké. (Amire, ha ráül a társunk, törpének látszik.) A méretarányokkal játszás a rajzkurzusok anyaga szokott lenni, itt egycsapásra megértheti mindenki. Jakab Ingrid egyébként mondja is, hogy a múzeumpedagógus kollégái már tervezik a közoktatási intézményeknek szánt speciális rajz- és fizikaórákat.

Ha mindent kipróbáltunk, megcsodáltunk, elvarázsolódtunk, elszédültünk (mintegy órás programmal simán számolhatunk, de csak, ha a fotózás nem vesz el sokszor ennyi időt), a múzeumboltban beszerezhetünk különböző logikai játékokat, optikai illúziókra építő tárgyakat, hogy otthon folytassuk a szórakozást az átverésekkel.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: