Budapest is feliratkozott azon városok közé, ahol saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, hogy semmi nem az, aminek látszik. Például az Illúziók Múzeumában.
„Egy optikai csalódást vizuálisan észlelt képek jellemeznek, amelyek eltérnek az objektív valóságtól” – szól a száraz, tankönyvszerű definíció. Lényeg az, hogy a szemünk által gyűjtött információt mindig az agyunk dolgozza fel, az pedig sokszor igencsak becsap bennünket. És ez a nagy átverés sokszor kifejezetten szórakoztató és elgondolkodtató.
Hát, nem vicces, ha bemegyünk egy speciális szobába, ott pedig – látszólag – képesek vagyunk úgy előre dőlni, mint annak idején Michael Jackson? Vagy ha a szoba egyik sarkában óriásokká, a másikban törpékké válunk?
Ebből indulhatott ki a két horvát építész, Roko Živković és Tomislav Pamuković is, amikor hat éve megálmodta és megnyitotta Zágrábban az első Illúziók Múzeumát. Állítólag az inspirációt a National Geographic Channel egyik műsora, az Eszement játékok adta. Az Emmy-díjra is jelölt népszerű sorozat meghökkentő interaktív játékokon és kísérleteken keresztül mutatja be az agyunk belső működését. Az agyunkét, amely sokszor nem képes elkülöníteni a valóságot a fikciótól.
A zágrábi múzeum (amely csak nevében emlékeztet az unalmas, csendes, „mindent a szemnek, semmit a kéznek” mottójú régimódi intézményekre) 2015-ös nyitása óriási sikernek bizonyul, úgyhogy sorra alapítottak azóta a világ minden részén a helyi Illúziók Múzeumát. A franchise a hat év alatt közel félszáz városban terjeszkedett, így mára ez a világ legnagyobb magánmúzeumlánca. A koronavírus miatt egy év csúszás után, novembertől – New York, Sanghaj, Dubaj vagy Párizs után – már Budapesten, a Deák téren is megnyitotta kapuit. (És már most biztos, hogy jövőre többek között Valencia, Philadelphia, Washington, Dublin, Montréal és Marseille is feliratkozik a listára.)
A siker nem lehet véletlen, az egyik titka ennek, hogy kifejezetten sokan szeretik tanulmányozni saját magukon, mennyire átverhetők. És még mindig jobb egy-egy ilyen optikai trükkel átveretni magunkat, mint, mondjuk egy cseles szerződéssel, rossz hitellel, szétrohadt használt autóval, vagy fake news-okkal, nem?
Az optikai illúzióknak három fő típusát különbözteti meg a szakirodalom: a szó szerinti optikai csalódásokat, amelyek olyan képeket hoznak létre, melyek különböznek azoktól a tárgyaktól, amelyek kiváltják őket, a fiziológiai illúziókat, amelyek hatást gyakorolnak a szemek és az agy túlzott ingerlésére (világosság, dőlés, szín, mozgás), illetve a kognitív illúziókat, ahol a szem és az agy tudattalan következtetéseket von le.
Mindhárom típusra találunk számos példát a budapesti intézményben is, amely mellesleg a legnagyobb területűnek számít a franchise-ban.
Jakab Ingrid múzeumigazgató kalauzol végig az illúziók budapesti világában. Megerősíti: „az ötletgazdák eredeti koncepciója az volt, hogy olyan múzeumot hozzanak létre, amely nem a csendes, körbejárunk, nem nyúlunk semmihez attitűdre épít, itt egy 21. századi mosolygós, kacagós, interaktív, a modern technikát használó múzeumot kell elképzelni”. Kifejezetten arra ösztönzik a látogatókat, hogy fotózzanak, posztoljanak – nem titok, ez valószínűleg a siker másik titka.
És ilyen értelemben valóban inkább egy felnőtteknek (is) való játszóházként írhatnánk le az Illúziók Múzeumát, ami valahol a Csodák palotája és a szelfimúzeumok között helyezkedik el.
Rögtön az első nagyobb teremben előkapja mindenki az okostelefont, ahol egy feje tetejére fordított szobát rendeztek be. A plafonról lógó székek és asztal mellett állhatnak be a látogatók vicces alakzatokba – ezt lefotózva és megfordítva máris legyőztük (látszólag) a gravitációt. De nem ez lesz az első fotó a tárlatról, mert addigra már mindenkiknek ott a tárhelyén a „Tálcán kínált fej” illúzióról készült kép. Itt megfelelő tükrökkel és fali illusztrációkkal elvarázsolva egy asztalt látunk gyümölcsökkel, amelyek között (az időközben az asztal alá mászó) társunk feje grimaszol.
Kattognak a fényképezők, telnek az Instagram- és Facebook-profilok. Épp erről van szó: semmi nem az, aminek látszik. Ha már múzeumi mottó, itt inkább ezt írhatnák ki a kapura.
Első kézből tapasztalhatjuk meg mindezt a végtelen szobában, ahol a falakat plafonig érő tükrök borítják, így hirtelen egy végtelen térben találjuk magunkat. Vagy az Ames-szobában, amelynek pusztán a fura kiképzése, a trapéz alakú falai, a csak látszólag párhuzamosan futó csíkjai miatt az egyik sarkában „óriásira növünk”, míg a másikban „törpévé zsugorodunk”, és mindezt odabent egy képernyőn láthatjuk, míg kintről a társunk egy kémlelő nyíláson nevethet rajtunk. (Ilyet egyébként a filmesek is használnak: gondoljunk például a Gyűrük urában a hobbitlakban hatalmasnak látszó Gandalfra.) Van, ahol természetellenesen „előre dőlhetünk”, amire eddig csak Michael Jackson volt képes (ő egyébként speciális cipővel, de persze a popsztár még nem ismerhette a ferde padlójú antigravitációs szobát), egy másik helyiségben pedig szintén tükörtrükkel a társunkat láthatjuk „lebegni”. És így tovább.
Előre felhívják a figyelmet, hogy a kiállításra senki ne menjen alkohol vagy egyéb szerek által befolyásolt állapotban, sőt a magas sarkú cipő is kifejezetten ellenjavalt. Ennek értelmét a múzeum legnépszerűbb zugában értjük meg, az Örvénylő alagútban. Ez egy stabil híd, ami körül fényfestés örvénylik a falakon, és ez annyira megzavarja az agyat, hogy alig bírtunk (azt is igen erősen kapaszkodva) végigmenni a néhány méteren. Jakab Ingrid azt meséli, az a tapasztalatuk, hogy a gyerekek kevésbé bizonytalanodnak el itt, a felnőttek agya jobban átveri az egyensúlyérzéküket. (Valamiért a gyerekeknek agya kevésbé közvetíti az érzékszerveik ellentmondó üzeneteit úgy, hogy a híd is forog.)
A nyolc teremből álló kiállításon megismerhetjük a vörös, zöld, kék fénnyel megfestett fehér falat. Persze, ha jól figyeltünk a fizikaórákon, tudjuk, hogyan működik a kevert fény, de itt ki is próbálhajuk, mi történik, ha mindhárom színű fény célba ér (a fal fehér), vagy ha kitakarunk egy-egy vetítőt (akkor viszont megváltozik a fal színe a megfelelő komplementer színnek megfelelően). Másutt a tükrökkel függőlegesre állított épülethomlokzaton „lóghatunk, mászhatunk” (és készíthetünk vicces fotókat).
Közben, mintegy pihenésképp a falon a már magazinokból, könyvekből jól ismert optikai trükköket is megcsodálhatjuk (a rácsos ábrán tényleg ott vannak a szürke pontok), a koncentrikus körök valóban elkezdenek örvényleni, a két végén kis nyilakkal megbolondított szakasz tényleg ugyanolyan hosszú a valóságban, miközben úgy tűnik, az egyik rövidebb, és így tovább.
Az egyik utolsó szobában Einstein portréját láthatjuk – de csak messziről, mert közelebbről a sok kis fotó nem áll össze egy nagy képpé. Sőt, itt van ennek 3D-s megfelelője a Beuchet-szék is, amely a szobában sétálva sok kis piros fadarabnak látszik, de a terem egy sarkából valóban összeáll székké. (Amire, ha ráül a társunk, törpének látszik.) A méretarányokkal játszás a rajzkurzusok anyaga szokott lenni, itt egycsapásra megértheti mindenki. Jakab Ingrid egyébként mondja is, hogy a múzeumpedagógus kollégái már tervezik a közoktatási intézményeknek szánt speciális rajz- és fizikaórákat.
Ha mindent kipróbáltunk, megcsodáltunk, elvarázsolódtunk, elszédültünk (mintegy órás programmal simán számolhatunk, de csak, ha a fotózás nem vesz el sokszor ennyi időt), a múzeumboltban beszerezhetünk különböző logikai játékokat, optikai illúziókra építő tárgyakat, hogy otthon folytassuk a szórakozást az átverésekkel.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Öt évtizede Steven Spielberg A cápával megteremtette, két évre rá barátja, George Lucas a Csillagok háborújával megerősítette a nyári bombasiker intézményét. A vakáció idején korábban olyan filmeket mutattak be, amelyektől nem vártak kirobbanó eredményt.
A világ valaha élt leggazdagabb emberének nevét Nyugat-Afrikán kívül szinte senki nem hallotta, de mi a helyzet a többiekkel?
Több programmal, több hullámban telepítenek elektromosautó-töltő pontokat Magyarországra, ám a legszűkebben ellátott régiókba csak évek múlva érnek el.
