Az akkor 20 éves Helena Citronról zavarba ejtő fotó készült Auschwitzban. A helyszínről és a körülményekről csak a jellegezetes csíkos ruhája árulkodik, de még ez is megtévesztő, mert a derekát körbe ölelő övtől az egész már-már utcai viseletnek tűnik. De ennél is érthetetlenebb az a boldogság, amelyet Helena arca sugároz. Egészségesnek tűnik, a többi csont és bőr fogolyhoz képest különösen, és olyan életigenléssel mosolyog, mintha nem minden a halálról szólna körülötte.

Egy-egy fotó értelmezésénél mindig fontos, hogy ki áll a kamera mögött. Helena Citron esetében egy fiatal SS-tiszt, Franz Wunsch kezében volt a fényképezőgép, amitől viszont azt várnánk, hogy a lefotózott nő arcára rettegés üljön ki, elvégre egy fogolyról és a fogvatartójáról van szó. A fiatal zsidó lány és a fiatal náci katona között azonban a földi pokol közepén különleges kapcsolat bontakozott ki, amit egybehangzóan szerelemnek neveznek azok, akik a tanúi voltak.

BIDF

De lehet-e szerelemről beszélni Auschwitzban egy SS-tiszt és egy zsidó áldozat között? Szabad akarat és választás táplálta-e ezt az érzést vagy valami sokkal sötétebb viszonyrendszer? És mi lesz ebből az érzésből Auschwitzon kívül és túl?

Noha a kapcsolatukról és az általa vetett hullámokról készült dokumentumfilm címe – Lehetetlen szerelem, angolul Love It Was Not, németül Liebe war es nicht – azt sejteti, hogy ami a két fiatal között volt, az nem szerelem, mégis, elbizonytalanodunk. Lehetséges, hogy a félelem és a kegyetlenség mellett elfér a szerelem érzése is.

1942 márciusában csaknem 999 fiatal szlovákiai zsidó lány – köztük sok tizenéves – szállt vonatra Poprádon. Ők voltak az első auschwitzi női transzport, előttük nem voltak nők a táborban. (A történetüket feldolgozó könyvről itt írtunk.) A 999 lányból alig néhány maradt életben, a túlélők viszont elmondhatták magukról, hogy ott voltak Auschwitz nyitásakor és zárásakor is. Köztük volt Helena Citron, a homonnai kántor gyönyörű lánya.

Auschwitzban minden túlélő átélt valamit, amiről képtelen beszélni

Ott voltunk Auschwitz nyitásakor és zárásakor - mondhatták el magukról a holokauszt első női transzportjának túlélői. A csaknem ezer, Szlovákiából elhurcolt lány és fiatal nő történetéről mégis alig tudunk valamit. Egy nemrég megjelent könyvből a lányok sorsával párhuzamosan a haláltábor gépezetenének a működésébe is betekintést kapunk.

Az egész egy abszurd pillanatból nőtt ki: Helenának a kápó parancsára énekelnie kellett az egyik parancsnok születésnapja alkalmából. Ő a dokumentumfilm címét adó szerelmes dalt adta elő, amelyet a német zsidó raboktól tanult a táborban. Ez az ének, és persze Helena hangja volt az, ami nyitott a valóságból egy mágikus féreglyukat egy olyan világba, ahol nem fogoly és a fogvatartója nézett egymásra, hanem nő és férfi.

A pillanat varázsára leginkább Franz Wunsch szavaiból lehetett következtetni. „Bitte, vielleicht singst du mir das Lied noch einmal” – mondta, azaz kérte – és nem parancsolta –, hogy énekelje el a dalt újra. A bitte meghökkentően idegenül hangzott ebben a környezetben, amely nemcsak az életüktől fosztotta meg az embereket, hanem az emberi méltóságuktól is, és ahol csak parancs létezett, sohasem kérés. Erre itt egy SS-tiszt, aki egyszercsak emberszámba veszi az egyik foglyot. És ez a váratlan fordulat kirántja a talajt Helena lába alól. „Istenem, hová tűntek a gyilkos szemei? Egy emberi lény tekint rám” – emlékszik vissza a filmben arra a pillanatra.

A kapcsolatuk tanúit, mint egy görög kórust, szólítja meg a rendező, Maya Sarfaty, aki a Jad Vasem intézet és Steven Spielberg Soá Alapítványának az archívumait is átfésülte, hogy Helena és Franz történetének a nyomaira bukkanjon, illetve megtalálja azokat, akik a fiatal nő mellett dolgoztak az úgynevezett Kanada kommandóban. (Kanada egyfajta álomországként élt a köztudatban, és mivel ebben az épületben a gázkamrákba vitt zsidók holmijait szortírozták, ez számított a legjobb helynek és a legjobb munkának Auschwitzban, így érdemelte ki a kommandó a Kanada nevet.)

Franz Wunsch, Helena Citron és a testvére, Roza esetében csak archív interjúkat tudott használni a rendező, hiszen a dokumentumfilm forgatásakor ők már nem éltek, de a hét másik megszólaló túlélőnek meglepően éles emlékeik voltak a történtekről.

A nyolcvanas, kilencvenes éveikben járó nők megdöbbentő részletességel idézik fel az egyes mozzanatokat és a saját, hetven évvel ezelőtti érzéseiket. Helena Citron szerelme nemcsak az irigykedésük tárgya lett, hanem a túlélésük stratégiájának fontos eleme is. Ahogy Heather Dune Macadam írja a 999 fogoly című könyvében, Wunsch rajongása Helenát a többi rab fölé emelte, és ezzel szokatlanul nagy hatalmat kapott fogolyként. De ez a kapcsolat a Helena Citron körébe tartozó nőknek is egyfajta védelmet jelentett. Helena testvére, Roza (Rózsika) esetében pedig az életet: őt konkrétan az utolsó pillanatban a gázkamrából hozta vissza Wunsch a szerelme kérésére.

Helena és Franz kapcsolata brutális hatalmi viszonyrendszerben bontakozott ki, ami megkérdőjelezheti az egésznek a hitelességét: a zsidó nő a túlélésért harcolt, amit a Wunschhoz hasonló, a gépezetben láncszemként működő, kegyetlekedésre bármikor kapható SS-tisztek veszélyeztettek. A két és fél éven át tartó kapcsolatukkal ugyanakkor a hely szadista logikájából adódóan az életüket kockáztatták: olyan nincs, hogy egy náci katona egy zsidó nővel romantikázik. Wunsch súlyos büntetést kockáztatott, ha a viszonyuk híre a felettesei fülébe jut, Citron pedig nyilván az életével fizetett volna.

És miközben sohasem tudhatjuk meg, hogyan alakult volna a kapcsolatuk, ha ez a két ember nem Auschwitzban találkozik, Wunsch megszállottságának az egyik megnyilvánulása ablakot nyit a mi lett volna, ha világára. Az SS-tiszt a Helenáról készült kép másolataiból újra meg újra kivágta a fiatal nő arcát, és ráragasztotta más emberek fotóira, hogy úgy tűnjön, mintha csak egy nyaraláson készült volna – ő így próbálta meg kiradírozni a kapcsolatukból Auschwitz borzalmait. A rendező ezzel a montázstechnikával építi meg  a filmben az archív fotókból a szerelmi szál auschwitzi díszletét.

IMDb

Helena Citronnak ugyanakkor esélye sem volt kitörölni az életéből Auschwitzot. A nővérével való kapcsolatát megmérgezte, hogy 1944-ben, amikor Roza a két kisgyerekével megérkezett Auschwitzba, Wunsch a két gyereket már nem tudta kimenteni a gázkamrából. Helena hónapokon át próbálta elhitetni a nővérével, hogy a gyerekei még élnek. Csakhogy Auschwitzban nem volt helye gyerekeknek.

A náci tiszt és a zsidó fogoly lehetetlen szerelme akkor kap még egy filozófiai csavart, amikor Wunschnak náci háborús bűnökért kell bíróság elé állnia 1972-ben, és Helena Citron az, aki tanúként megmenthetné. Annak idején maga Josef Mengele mondta Franz Wunschnak Auschwitzban: „Egyszer mind üldözöttek leszünk”. Erre a körforgásra pedig mintha Wunsch is készült volna, amikor az auschwitzi halálmenet elindulásakor megkérdezte a szerelmét: „Ha a feje tetejére áll a világ, te is segítesz nekem, ahogy én is tettem veled?”

A viszonyuk Auschwitzban, majd a felszabadulás után Izraelben is veszélyként leselkedett Helena Citronra, akinek először SS-tiszttel nem lett volna szabad kapcsolatban állnia, aztán pedig már náci haborús bűnössel. Emiatt Auschwitzban, majd Izraelben is nagy bajba került volna – amikor felvetődött, hogy Wunsch perében tanúskodhat, halálos fenyegetéseket is kapott.

Helena Citron azt mondja, azért ment el végül, hogy elmondja az igazat. A jó és a rossz dolgokat is. Wunsch ápolta, amikor tífuszos volt, ugyanakkor erőszakos és kiszámíthatatlan is volt, aki vadul ütlegelte a foglyokat.

Ez a nehezen felfogható ambivalencia teszi elképesztően izgalmassá ezt a két embert és a sorsukat, amelyet látszólag a történelem alakított, de valójában ők maguk is alakították, és ezáltal egy szürke zónába lavírozták magukat, ahol nincsenek fekete-fehér kérdések és válaszok. Franz Wunsch szadista SS-tiszt volt, de megvolt benne a gyengédség is, képes volt a szeretetre és az együttérzésre. Helena Citron egyrészt kiszolgáltatott áldozat volt, ugyanakkor erős nő, aki mindent megtett azért, hogy életben maradjon, és megmentse a hozzá közel állókat.

BIDF

Volt olyan túlélő, aki a bécsi tanúskodását soha nem tudta megbocsátani, más szerint morálisan az volt az egyetlen helyes döntés, ha a tárgyaláson elmondja az igazat.

Helena Citron pedig, miközben a történelem folyton az életével játszott, nem tehetett mást, mint hogy a saját belső iránytűjében bízott.

Simon Wiesenthal még a hatvanas években figyelmeztette az osztrák hatóságokat, hogy csaknem hetven, egykor Auschwitzban szolgáló SS-tiszt él szabadon az országban. Közülük mindössze négyet állítottak bíróság elé, Franz Wunsch volt az utolsó ebben a sorban. Mindannyiukat felmentették.

A film végén óhatatatlanul kínálja magát a következtetés, hogy sokkal könnyebb volt megúszni a háborús bűnöket, mint szerelmesnek lenni Auschwitzban.

A Lehetetlen szerelem a január 22 és 30. között zajló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) látható.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: