Porig romboltak egy hatalmas épületet, és ettől mindenki boldog

Sosem érezzük, mennyire fontos is valami, amíg nem veszítjük el, és ezt saját tapasztalatból mondom. Úgyhogy ti ne veszítsétek el Európát!

Ezekkel a mondatokkal vezeti fel Chris Baldwin, a londoni Olimpia fáklyás ceremóniáját és több más nagyszabású rendezvényt is levezénylő rendező a következő nagy dobását: a Kaunas – Európa Kulturális Fővárosa (EKF) 2022 negyvenezer néző előtt a hétvégén lezajlott nyitóelőadását. És Baldwin nem a levegőbe beszél: brit állampolgár – és szavai alapján aligha a brexit mellett szavazott.

„Bennünket, európaiakat a kultúra köt össze, sokkal inkább, mint gondolnánk: az európai identitás a kultúrán keresztül mutatkozik meg, hiszen közösek az alapok. Fontos, hogy ne csak gazdaságilag, de kulturálisan is kapcsolatok épüljenek ki Európában, már csak azért is, mert ez folyamatosan szélesíti a látószögünket és táplálja a tudatosságunkat, ami nagyon is hasznos dolog abban a politikai légkörben, amelyben ma élünk.” Ezt már Virginija Vitkienė, a kaunasi EKF igazgatója mondja a hvg.hu-nak Kaunasban, a megnyitó napján: mi is ott voltunk az egész éven át tartó eseménysorozat megnyitóján, amit végül meg tudtak tartani élőben is – noha felkészültek rá, hogy az esetleges korlátozások miatt a tévében és online kell majd közvetíteni –, sőt a nagy napra végül elfogyott mind a negyvenezer ingyenesen foglalható belépőjegy is a járvány miatt szabadtéren, mínusz két fokban tartott előadásra. És nem, hiába gondoljuk mi itt délen: még a litvánok sincsenek hozzászokva ahhoz, hogy másfél órát álljanak a hóban egyhelyben.

Jelenet a megnyitóból

AHOY

Csak egy metrómegálló

Kaunas az örök második, az ideiglenes, a második választás: Litvánia második legnagyobb városa bár két évtizeden át volt az ország fővárosa, amíg a két világháború között Lengyelországé volt Vilnius, de ez csak ideiglenes cím volt, az alkotmányban továbbra is Vilnius maradt a főváros, és amint lehetett, vissza is állították a „rendes” állapotot. Nem mintha az ország történetében az 1990-es rendszerváltás előtt annyi rendes állapot lett volna (ezek közül fájdalmasan sok ismerős a magyaroknak is, a két ország népe hasonló érzésekkel tekint vissza a történelmére): az európaiak közül a kereszténységre legutolsóként áttérő, máig sok pogány emlékkel rendelkező ország rövid virágzás után a cári Oroszországé lett, és utána az 1918-ban kikiáltott függetlenséget sem élvezhették sokáig, a második világháború legelején rögtön bevonult a Vörös Hadsereg, hogy aztán érkezzenek a nácik, akik kiirtották a helyi zsidóság 90 százalékát, a háború végén pedig az ország a Szovjetunió része legyen.

Sokan gúnyosan azt mondják, Kaunas csak egy metrómegálló Vilnius és a tengerparti kikötők között

– mondja Daiva Citvarienė, a Kaunas2022 egyik kurátora, arra utalva, hogy ebből a városból mindenki csak elmegy, minimum a fővárosba, de még inkább külföldre: ahogy sorolja, az ő barátai közül egy sincs már itt (a sors fintora vagy törvényszerűsége, hogy hamarosan ő is Angliába költözik a vőlegényéhez). És valóban: a rendszerváltás előtti csaknem 420 ezres lakosságszám mára a 290 ezret se éri el (Vilniusban csaknem 600 ezren laknak). És közben a nemzetközi helyzet is mintha közeledne a lehető legrosszabb opcióhoz: a litvánoknak túlzottan is közel van az az ukrán határ, ahol Putyin gyűjti fenyegető seregét az elmúlt hetekben. „A múltkor a NATO tartott helikopteres gyakorlatot ott, ahol élünk, de nem tudtunk róla előre. Éjjel kikeltünk az ágyból, és próbáltuk megállapítani, hogy arra van-e Oroszország, amerről a helikopterek jönnek. Persze, hogy félünk: félünk, hogy mi leszünk a következők. Csak azért nyugtattam meg magam, hogy biztosan a másik irányból jönnek, mert vissza akartam mászni az ágyba.”

Kaunasiak a megnyitó utáni városfelfedezés közben

Andrius Aleksandravičius

Kaunasnak még olyan legendás lényei sincsenek, mint Prágának a gólem vagy Erdélynek a vámpírok, „vagyis talán volt valami legenda gyerekkoromban, de sokat elmond róla, hogy már nem is emlékszem” – mondja a kurátor. Ennek a helyzetnek a megváltoztatását tűzte ki célul Baldwin, a program kurátorai és vezetői: a kaunasi EKF-projekt így egy bizonyos mitikus, kaunasi szörnyeteg újonnan megalkotott „legendája” köré fűzték fel. A megnyitó volt a szörny felébredése, május végén jön a második, november végén pedig a harmadik felvonás, Kaunas átalakulásának befejeződése. A munka pedig már hét éve tart, az első két évben még pályázatírással és ötleteléssel, aztán a lehetőség elnyerése után öt év konkrét előkészítéssel – mondja Virginija Vitkienė.

Aki elmenekült, életben maradt

Mert a litvánok komolyan veszik második kulturális fővárosi címűket; Vilnius már 2009-ben elnyerte a jogot az 1985 óta létező, az Európa Tanács által zsűrizett lehetőségre. Amely címhez Magyarországon aligha kapcsolódnak kellemes érzései az embernek: az első magyar nyertes Pécs volt, amely 2010-ben töltötte vagy inkább tölthette volna be a neves szerepkört, csakhogy a lehetőség nyeremény helyett sokkal inkább volt a magyar politika tökéletes látlelete. A civil szerveződésre hamar rátették a kezüket a politikusok, onnantól pedig az inkompetencia, a csatározások és más dicstelen gyakorlatok ülték torukat, hogy aztán egyetlen egy komolyabb fejlesztést se sikerüljön átadni nemhogy január elején, de még az év első felében sem. A legkomolyabb beruházás, a Zsolnay Kulturális Negyed átadója pedig két évet (!) csúszott egy elvileg egyéves programban. A „gyorsan”, mindössze kilenc hónap késéssel átadott Tudásközpont épületéről meg még abban az évben darabok hullottak le, majd csőtörés roncsolta az egészet – írta a kezdeti pécsi pályázat egyik szerzője, aki hozzáteszi: egy német alapítvány felkérte a projekt történetének megírására, de első körben azzal dobták vissza a cikkét, hogy az egész annyira negatív, legalább írjon már hozzá valami pozitívat is. De született könyv is a pécsi kudarcról, egész vaskos: így fért csak el a rengeteg visszaélésszerű bénázás dokumentálása.

Ehhez képest mindenképp egész más élmény januárban látni egy nagyszabású és átgondolt koncepcióról árulkodó megnyitót, amely után látszólag az egész város tovább folytatta a programot: a konkrét előadás után a nézők térképek segítségével bolyongtak a városban, hogy megnézzék a kávézók kirakataiban adott koncerteket, az utcákon, kirakatokban kiállított installációkat vagy iparművészeti alkotásokat, fényshowt, vetítéseket és a többi hasonlót, emellett pedig megkeressék az elrejtett jeleket, amelyeket összegyűjtve megkaphatják a kaunasi szörnyeteg üzenetét. (Az első ezer megtalálónak ajándék is jár.)

William Kentridge

AHOY

Emellett már most jelen van Kaunasban megannyi világszínvonalú művészeti projekt. Nagy kiállítása nyílt például a városban a kortárs képzőművészet egyik legjelentősebb alakjának, a dél-afrikai William Kentridge-nek, ennek a szinte minden művészeti ágban alkotó, mindben elismert multiinstrumentalistának, aki festészettől filmig, színháztól installációig, animációtól szoborig alkot, sokszor egy alkotáshoz többet is felhasználva a műnemekből – vagy épp mindet. Kentridge ráadásul nem is csak azért van itt, mert a világon bárhol büszkeséggel nyitnák meg a kiállítását (ahogy ez jellemzően meg is történt a világ legfontosabb kiállítótereiben): Kentridge családja Litvániából menekült a Dél-Afrikai Köztársaságba százhúsz évvel ezelőtt, akkor még Kantarovics néven. Mégis ez a művész első kiállítása az országban.

Nincsenek emlékeim Litvániáról, nincs családi legendárium, mert miután a zsidók elmenekültek az országból, legalább egy generáción keresztül senki nem akart beszélni erről a témáról. Csak maguk mögött akarták hagyni. Ezen az amnézián akartam áttörni a kiállítással

– mondja a sajtó képviselőinek a 66 éves művész, aki az Amire nem emlékszünk című kiállítása megnyitójára a városba is utazott. „Mindig is érdekeltek az olyan országok, amelyeknek komplikált a történelmük. Ilyen Dél-Afrikáé is, az olyan hősökkel, mint Nelson Mandela, és az olyan szégyenteljes epizódokkal, mint az apartheid” – teszi hozzá a művész, akinek – hasonlóan a további 60-70 ezer Litvániából az országba menekült zsidóhoz – különösen ellentmondásos helyzettel kellett szembenéznie: a zsidók elnyomottakként, menekültekként érkeztek az országba, ahol aztán fehérekként az apartheid-rendszer haszonélvezői közé kerültek. Kentridge ugyanakkor azt mondja, ő sosem ennyire konkrét erkölcsi kérdésekben kíván állást foglalni.

William Kentridge installációja Kaunasban

AHOY

És valóban: művei mindig, az itteni kiállításon is ezerszer metaforikusabbak ennél. A mostani kiállítás egyik fő műve például egy kifejezetten ide készült térinstalláció, amelyben egy egyetemi előadóhoz vagy amfiteátrumhoz hasonlóan magasodik fölénk egy jellegzetesen kelet-európai temető stilizált rajzokból összeálló képe egy afrikai tájon, miközben a hangszórókból a kórus két dél-afrikai dalt énekel. „Akik eljöttek, megmenekültek. Akik ott maradtak, meghaltak” – summázza saját családja és sok ezer másik helyzetét Kentridge hideg lényegretöréssel.

Semmivel nem vidámabb ennél a huszonöt éve a világot járó Yoko Ono-installáció, az Ex It, amely itt az installáció alatt is ugyanúgy üzemelő nemzeti bank épületébe került: a hatvanas évek New York-i avantgardjának egyik legfontosabb, még ma, közel kilencvenévesen is aktív alakjának műve posztapokaliptikus tájat idéz. A teret több tucatnyi koporsó tölti be – a legtöbb felnőttekre méretezve, de akad köztük gyerekméretű is –, amelyekből fák nőnek ki, mintha már évtizedek óta visszahódította volna a természet az emberét vesztett földet. De az Ex It csak prológus: szeptemberben nyílik a Yoko Ono-életműkiállítás a városban. Addigra remélhetőleg rügyezni kezdenek a koporsókban a fák (amelyek jelenleg még elég aprócskák, és ez azért levon az installáció hatásából).

Yoko Ono: Ex It

Petras Malukas / AFP

Rombol, épít

Az Európa Kulturális Fővárosa-projekt nyitóeseményét az alkotók igyekeztek már valamivel korábban elspoilerezni: a balti államok legnagyobb arénája, a Žalgirio mellett már napok óta ott állt egy közösségi összefogás révén épített, több méter magas, élethű kartonépület, amelyet nincs kaunasi, aki ne ismert volna fel. A kartonház ugyanis a Britanika „hotelt” mintázta,

a legrusnyább sebet Kaunas testén.

A gigantikus, megalomán épületet még 1986-ban kezdték el építeni, de az építkezés öt év után abbamaradt, a meztelen vasbeton szállodaváz pedig azóta is ott magasodik, Kaunas legfontosabb, legszebb részére vetve az árnyékát. De nemcsak tájsebről van szó, hanem szimbólumról is, hasonlóról, mint amilyen a magyarságnak épp a pécsi EKF projekt lehetne: az állami töketlenkedésnek, a cselekvőképtelenségnek, a politika áldatlan tevékenységének. A hotel ugyanis hosszú ideig érintetlenül állt, tulajdonjogi és bürokratikus okokból nem tudtak vele mit kezdeni, aztán terveket szőttek a lebontására, és valódi hotel építésére a helyén – hiszen egyébként már a tervezése is elavult volt, nem is lehetne egyszerűen csak befejezni –, de a pályázatot végül elutasította az állam, úgyhogy most további ki tudja, mennyi ideig marad újra és még mindig érintetlen az épület.

A Hotel Britanika váza

Kovács Bálint / hvg.hu

Amely korábban egyébként a graffitisek kedvenc helye is volt – ami Kaunasban nem pejoratív jelző, sőt, a város támogatja és ösztönzi a street artot, így a turista rengeteg csodás alkotást láthat a falakon, többek közt azt a parittyás figurát, aki épp a Britanika ellen fordítaná a fegyverét –, de amikor egy fiú öngyilkos akart lenni, és rázuhant a segítségére érkező rendőrre a magasból, végül lezárták, elkerítették az épületet.

Úgyhogy az sem volt nagy meglepetés egy kaunasinak sem, hogy miért építették fel papírból a szállószörnyet:

hogy végre megsemmisíthessék.

És valóban ez volt a megnyitó egyik fő attrakciója a kortárs opera és a város történetét nácistul, kommunistástul, a megújulásra fókuszálva bemutató vetítéseken kívül: a szimbolikus rombolás, amely kivételesen pozitív üzenetet hordozott. A koncepció szerint ugyanis ez jelenti a régi Kaunas végét, és ennek a régóta kezeletlen sebnek a – legalább színpadi – kigyógyításával most majd kezdetét veheti valami új kiépülése. Mindezt egy szójátékkal is nyomatékosították, amely főleg angolul jött ki: ideiglenesből kortárssá – ez a kultúrév jelmondata (From temporary to contemporary).

A karton-Britanika a pusztulás pillanatában

Petras Malukas / AFP

Hogy a magyarok vajon mit akarnak lebontani, és mit felépíteni, az is hamarosan kiderülhet: jövőre, 2023-ban ugyanis Veszprém lesz Európa egyik kulturális fővárosa. Pécs után biztosan bele lehetne fogni a megújulásba, ha valamit le is kell rombolni hozzá.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: