„Konkrétan rengett a föld” – legborzasztóbb élményeink a fesztiválokról
A fesztiválozás sem fenékig tejfel, ezt mindenki tudja, aki töltött már kint több napot, akár egy hetet is bármelyik zenei fesztiválon. Sátorproblémák, a részegség mindenhol kísértő csábítása, a régi idők biztonsági őrei vagy akár sértődékeny énekesek. Összegyűjtöttük a hvg.hu szerkesztőségének legrosszabb fesztiválélményeit.
„Minden Szigeten bevett program volt a hajnali csoportos bolyongás hazamenetel előtt. Így történt, hogy a csapat egyik tagja bement az egyik Toi Toi-ba, majd szinte sikítva jött ki, és hitetlenkedve hallgattuk, ahogy egy fél emberi állkapocsról kezdett szövegelni. Egészen addig, amíg a többiek is bementek, és hasonló reakcióval menekültek ki. A mai napig nem tudom, hogy csak egy protkó volt, vagy valami keményebb sztori, de egy életre belénk égett, azóta is felidézzük időnként, csak hogy biztosak legyünk benne, hogy tényleg láttuk.”
Egyik kollégánk számára alighanem ez volt a legmeredekebb eset azóta, hogy rendszeresen jár zenei fesztiválokra, és a sztorijával nehéz is felvenni a versenyt. Néhányan azért megpróbálták.
Édes alkohol
Persze vannak ennél kevésbé gusztustalan történetek is, amelyek nem azért égtek a memóriánkba, mert annyira önfeledten mulattunk közben. Az én talán legkellemetlenebb élményem – nem túl meglepő módon – két üveg alkohollal kezdődik, igaz, nem én voltam, aki megitta. Az eset még a 2000-es évek legelejének egyik Sziget Fesztiválján esett meg, amikor sokan még rendszeresen csempészték be a saját alkoholos italaikat. Az én egyik ismerősömnek az a, visszanézve kimondhatjuk, nem annyira nyerő ötlete támadt, hogy tiszta alkoholból vásárol be a patikában, de mivel azért valamennyire mégiscsak figyelt kémiaórán, tudta, hogy ha nem hígítja fel valamivel, abból azért nagyon komoly gondok sülnek majd ki. Úgyhogy az egyik üveget narancslével, a másikat teával hígította fel.
Az egyik üveg új gazdája nagyjából megvilágosodást élt át, és a nyakába kötözött palackkal újonnan megtalált nézeteit hirdette egész éjszaka a Sziget népének, az ihletet időnként egy-egy újabb emberes korttyal srófolva fel. A másik üveg tulajdonosa, a legjobb barátom bátyja viszont nyom nélkül eltűnt, és nem is találtuk meg sehol, ahol logikusan lehetett volna.
Ekkoriban viszont még kiskamaszok voltunk, örültünk, hogy egyáltalán kiengednek minket egyedül a Szigetre; a barátomat ráadásul azzal a feltétellel, hogy a koncertek után, éjszaka érte jönnek a szülei, és hazaviszik a bátyjával együtt. Úgyhogy nagyon szerettük volna előkeríteni a srácot, részben saját lelkiismeretünkre hallgatva, részben a szülői haragtól tartva. Órákon keresztül jártuk végig újra meg újra az Óbudai-szigetet, de hiába.
Csodával határos módon az orbitális balhé a szülőkkel elmaradt, jobb híján beletörődtek a helyzetbe, hogy egy ekkora fesztiválon nem tudott mindkét fiú egyszerre mutatkozni az adott időpontban, ők dolguk végezetlenül hazamentek, mi pedig egyre elkeseredettebben kerestük az elbitangolt bárányt.
Aki végül másnap reggel, mire a mi acélbetétes Martens-bakancsba bújtatott lábunk már vízhólyagokkal volt tele a sok kilométeres járkálástól az éjszaka is kitartó kánikulában,
fülig érő mosollyal bukkant fel a sátrunknál, mint akinek bejött az élet, és közölte, hogy ő köszöni, jól van, nagyon jól tartották az éjszaka a detoxikáló sátorban,
amelynek létezéséről nem tudtunk, pedig logikus lett volna, ha ott nézünk körül először.
Ez az éjszaka ráadásul bizonyos tekintetben a gyerekkorunk végét is jelentette: a keresés órái közben egyre több közös barát kérdezte meg, amúgy egyáltalán miért keressük ennyire megszállottan a tesót, nyilván elvan valahol, bulizzunk mi is. Akkor még azt hittük, a kezünkben tarthatjuk a fontos dolgokat; még nem tudtuk, hogy az élet ezen amúgy is csak röhög, pláne egy fesztivál éjszakáján.
Az érthető módon neve elhallgatását kérő újságíró kolléga például szintén a saját kárán fogta fel a tanulságot, a tokaji borvidéken rendezett, szép emlékű Hegyalja Fesztiválon. Ketten érkeztek a helyszínre, az első útjuk pedig egy helyi, borászattal is foglalkozó családhoz vezetett (van Tokajban olyan család, amelyik nem foglalkozik borral?), és némi győzködés után arról, hogy nem az adóhivataltól érkeztek, vettek is egy ásványvizes palacknyi, erős tokaji bort. Miután a tranzakció sikeresen létrejött, a kettőből az egyikük közölte: ja, ő egyébként nem ihat alkoholt, mert épp a fogászatról érkezik, ahol egy erős gyógyszert kapott, amire tilos inni.
Ezzel még nem is feltétlenül lett volna gond, ha a kollégánk nem érzi úgy, márpedig italt ki nem öntünk a csatornába, a fesztivál területére meg a biztonsági őrök nyilván nem fognak beengedni egy üveg házi bort, amiből leszűrte azt a logikus következtetést, hogy tehát egyedül meg kell innia a másfél liter piát abban a pár órában, ami hátravan a koncertekig.
Innentől a többit már nem olyan nehéz elképzelni, leszámítva azt a nehezítő körülményt, hogy mivel újságíróról van szó, tudósítani ment a fesztiválra. És amikor pár órával később felébredt az egyik sörpadra dőlve elköltött, jóízű esti szundításából, hallotta, épp melyik együttes énekel. És bár még korántsem volt tiszta az agya, pár perc megfeszített gondolkodás után sikerült összeraknia, hogy igen, az épp a színpadon lévő együttes előtt volt az a koncert, amiről kritikát várt tőle a szerkesztősége.
Múmiák a Toi Toi mellett
„Borzasztó kellemetlen tud lenni, és nem mondom, hogy elrontja a fesztiválélményt, de azért rányomja a bélyegét, ha a lehető legrosszabb helyen sikerül felverni a sátrad. Mondjuk egy árok oldalában, közvetlenül egy Toi Toi mellett, mert már az egész kemping területén egy zsebkendőnyi hely sincsen, és vered a fejed a falba, hogy miért nem voltál képes időben, a nagy kitelepülés napján, lehetőleg délig megrohamozni a fesztivált. A kiszemelt sátorhelyen végül már csak egy kérdés marad: hogy
mihez tudsz jobban alkalmazkodni, a Toi Toi állandósult, fojtogató bűzéhez, vagy a folyamatos hátfájáshoz
– írja egy másik kollégánk.
Tény, hogy a sátor felverése olyan stratégiai fontosságú lépés egy fesztiválon, amelyhez sajnos túl sok változót kell ismerni, és ezek nem mindegyike áll még rendelkezésre a táborállítás pillanatában. Én is emlékszem arra, amikor a Sziget végén órákig csutakoltam az eredetileg szürke, de addigra sötétbarna sátramat, mert kiderült, a fesztivál idejére nyilván elhagyatottnak feltételezett, salakos pályán hét napon keresztül quadversenyeket tartanak, amitől állandó volt a sátrunktól négy centiméterre a salakporcunami, ahogy az éjjeli pihenést az sem feltétlenül segítette, amikor zenei érdeklődésünknek megfelelően közvetlenül az akkor még létező metálsátor mellé vertük fel a sátrat – ahol aztán minden hajnali négyig szólt az altatásra nem kimondottan alkalmas zene.
Fiatalabb kolléganőnk viszont még csak az idei fesztiválszezonban tanulta meg a saját bőrén, milyen fontos is, hogy minden rendben legyen a sátorral. „Merész vállalkozás volt, és valószínűleg sosem fogom megismételni: belementem, hogy sátorozom a Bánkitó fesztiválon a barátnőimmel. Négy éjszakáról volt szó (amiből végül hármat bírtam), a kétszemélyes sátrat pedig én vittem magamnak és egy barátnőmnek, és hogy teljesen biztosra menjünk, a meglehetősen régi sátrat előtte a szüleim kertjében felállítottam apukámmal, aki nem bízott benne, hogy az előzetes instrukciói nélkül képes leszek erre. Végül a sátorfelállítás Bánkon is sikerült, még többé-kevésbé stabil is lett az ideiglenes lakhelyünk, így bizakodva tekintettem az előttünk álló napokra” – írja. De mivel a legrosszabb élményeket soroló cikkről van szó, aligha meglepő, hogy nem kellett volna bizakodnia.
Két végigbulizott éjszaka után a harmadikat már nem bírta pirkadatig, ráadásul hideg is lett, így szokatlanul korán, már éjjel kettőkor vissza szeretett volna vonulni a sátorba. „Ekkor még nem sejtettem, hogy életem leghosszabbnak tűnő hajnala áll előttem, ugyanis nem elég, hogy a zene dübörgött, a hátam sajgott a kemény talaj és általánosságban a fesztivál megpróbáltatásai miatt, de még úgy is azt éreztem, mintha legalább valahol Norvégia északi részén tanyáznék, hogy minden ruhadarabomat felvettem.” A többiek próbálták rávenni, hogy hideglelés helyett bulizással melegedjen fel, de ő csak aludni szeretett volna egy jót, vagy ha azt nem, legalább egy rosszat.
„Reggel 6 körül aztán a lakótársam is megérkezett, és ezzel került korona az enyhén szólva is kellemetlen hajnal fejére: a barátnőm miközben bemászott a meglehetősen instabil sátrunkba egy kecses mozdulattal elérte, hogy az egész összedőljön, egyenesen rám, a múmiára hajazó fesztiválozóra. Visszatekintve nevetséges látványt nyújthattunk.”
Vissza se jött
És aki évtizedek óta jár fesztiválozni, még emlékezhet, hogy a biztonsági személyzet nem volt mindig olyan, csak a fesztiválozók és a fellépők érdekeit néző kezesbárány-gyülekezet, mint manapság. „A kétezres évek legelején még bevett szokása volt a szekusoknak megagyalni a rebellisebb látogatókat. Mi akkoriban csak rohamosztagosnak neveztük őket, a talpig fekete egyenruhájuk miatt, meg mert sokszor legalább annyira keresték a balhét, mint a másik oldal. Egyik éjszaka drum’n’bass ment az egyik sátorban, de annyian voltak kíváncsiak a fellépőre, hogy egy idő után lezárták a bejáratot, nem mehettek be többen. Ekkoriban még rengeteg 15-16 éves gyerek járt ilyen bulikba, ők elkezdtek oldalt, a ponyva alatt bemászni. Na közülük vertek ronggyá néhányat az akkor éppen szolgálatban lévő szekusok. Az egy veszélyes szitu volt” – emlékszik vissza kollégánk, hozzátéve, olyan is volt, hogy hajnalban már be kellett volna fejeznie a fellépőnek a zenélést, de mégis feltettek egy újabb lemezt. „Úgyhogy a biztonságiak sörrel dobálták meg a DJ-pultot, nagy balhé volt.”
Van úgy is, hogy maga a fellépő teszi tönkre a fesztivált a rajongóknak. „Talán én voltam béna tinédzser, de amikor visszagondolok a legdurvább fesztiválos élményemre, akkor a 2009-es Gabriella Cilmi-koncert jut eszembe. Eljött a Szegedi Ifjúsági Napokra, nagyon vártuk, nyilván egyetlenegy számot ismertünk tőle, meg kb. mindenki, aki látott már női intimhigiéniás termék reklámot. Mindenki azt a számot várta, a Sweet About Me-t, majd amikor lejátszotta, akkor megint mindenki azt akarta, úgyhogy ebből elege lett és – erre tisztán emlékszem –,
ledobta a mikrofont a földre, és kirohant. Utána vissza sem jött.
Rá két évre – ráadásul egy kiesett nagy név helyére – beugrott a Wheatus, aminek szintén mindenki egyetlenegy számát ismerte csak, a Teenage Dirtbaget. De ez őket nem zavarta, vagy ötször eljátszották a közönségnek. Ők nem sértődtek meg ezen.”
És persze magyar fesztiválcikk nem létezhet a hazai fesztiválozók egyértelmű kedvence, a Prodigy nélkül. „Egyszer féltem úgy igazán tömegtől Szigeten, a 2000-es évek közepén valamelyik Prodigyn, talán 2006-ban. Több tízezer ember gyűlt a Nagyszínpad köré, és a Breathe-re annyira felspannolták a közönséget, hogy tényleg szó szerint egyszerre ugrált 60-70 ezer ember. Az félelmetes élmény volt a tömeg közepén, mert nem lehetett kiszámítani, mi lesz a vége. Konkrétan rengett a föld. Szerencsére nem történt baj” – írja kollégánk.
Ha önnek is van hasonló, vagy jó esetben még szélsőségesebb élménye bármelyik fesztiválról, küldje el nekünk az es@hvg.hu címre!
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
