„Csak mert egy spermium véletlenül találkozott egy petesejttel, hagynom kellene, hogy ez a véletlen meghatározza az egész életemet?”
A jogok nemcsak úgy vannak, ki kell harcolni, majd folyamatosan védelmezni kell őket – ezzel a szakmai hitvallással nők milliónak az életét változtatta meg az egyenlőségért vívott küzdelmet az élete utolsó pillanatáig fel nem adó ügyvéd, Gisèle Halimi. A francia közélet rebellis figurájának a nevéhez fűződik több emberi jogi siker, szerepe volt az abortusz legalizálásában, a halálbüntetés eltörlésében, a homoszexualitás dekriminalizációjában, a nemi erőszak elleni törvények megszületésében. A 2020-ban, 93 éves korában meghalt Halimi rendkívüli életét és munkásságát most egy könyv is felidézi, a nézetei és gondolatai pedig semmit sem veszítettek az aktualitásukból.
Gisèle Haliminek az volt az ambíciója, hogy érvekkel változtassa meg a világot. Már egészen kicsi korában elviselhetetlennek tartotta a gondolatot, hogy nőnek születni átoknak számít a világ sok országában, és ez az érzés átitatta az egész életét, az egész ügyvédi pályáját. Ahogy a róla készült életrajz, a Szilaj szabadság szerzője, Annick Cojean a könyv előszavában írja:
Tízévesen éhségsztrájkba kezdett, mert felháborítónak tartotta, hogy nincs egyenlőség fiúk és lányok között. 93 éves korában ugyanúgy fel volt háborodva, hogy még mindig nem robbant ki a forradalom, amely végre képes lett volna elsöpörni „az évezredes destruktív, groteszk patriarchátust.”
Halimi Tunéziában született 1927-ben, egy szegény és konzervatív zsidó családba, egy olyan helyen és korban, amikor nemcsak a társadalom, hanem a saját családja is megtett mindent, hogy tisztában legyen „az alsóbbrendűségével” a fiúkkal szemben. Egy olyan házban nőtt fel, ahol 7-8 éves korától arra kényszerítették, hogy a férfiakat szolgálja ki. Milyen alapon? „Mert te lány vagy, és mert ők fiúk” – hangzott az anyai magyarázat. A születésekor az apja annyira maga alatt volt, hogy lánya lett fiú helyett, hogy heteken át titokban tartotta a világra jövetelét.
Gisèle Halimi vient de mourir à l'âge de 93 ans.
— Brut FR (@brutofficiel) July 28, 2020
Le droit à l'avortement, l'abolition de la peine de mort, la dépénalisation de l'homosexualité... Elle a consacré sa vie à défendre ces causes. Voici son histoire. pic.twitter.com/IlFOnRKxIE
Ez a családi-társadalmi berendezkedés zsigeri felháborodást váltott ki a kis Gisèle-ben, és a gyerekkorát végigkísérte a kérdés: „mi a bűnünk, nekünk, lányoknak?” Tízéves volt, amikor éhségsztrájkba kezdett a családi viszonyok kiegyenlítéséért. Ezt az első feminista győzelmeként emlegette: elérte, hogy ne kelljen kiszolgálni a fivéreit – és hogy olvashasson.
Nagyon korán megfogalmazódott benne, hogy harcolni akar az igazságtalanság ellen, meg akarja változtatni a világot, mert az „nagyon rosszul volt összerakva”. De felismerte azt is, hogy ehhez előbb saját magát kell szabaddá tennie.
Kis közjátékként előbb még szakított Istennel is. Miután az anyja folyton azzal tömte a fejét, hogy akkor lesznek jó jegyei, ha eleget imádkozik, az egyik vizsgájára – bízva a saját képességeiben – úgy indult el, hogy nem csókolta meg a mezüzét. Ennek ellenére a legjobb jegyet kapta. Onnantól nem félt már Istentől, és élete végéig ateista maradt.
Halimi 16 évesen visszautasított egy elrendezett házasságot, 1945-ben, 18 éves korában pedig az érettségi bizonyítványával a zsebében Párizsba repült, ahol elkezdte a jogi és filozófiai tanulmányait. Az ügyvédi esküjét már ismét otthon, Tuniszban tette le, mint mondta, „fenntartással”, mert annak szövegében olyan kitételek is voltak, hogy védőként nem publikál semmi olyat, ami szembemegy a jó erkölccsel vagy a közrenddel. Ő viszont teljesen szabadon, öncenzúra nélkül akarta védeni az ügyfeleit, ahogy fogalmazott, a lelke mélyén tudta, hogy a szavait az intézmények iránti teljes tisztelet hiányában fogja fegyverként forgatni.
Az ötvenes években nem volt elég a megszerzett tudás az ügyvédi érvényesüléshez, azt is el kellett feledtetnie, hogy nő, ezért évekig öregítette és csúfította magát azért, hogy meghallgassák és komolyan vegyék. És ahogy azt már pályakezdőként sejtette: néha meg kellett szegnie a törvényt, sőt az ügyvédi etikát is, hogy igazságot tudjon szolgáltatni.
Halimi nevéhez fűződik az algériai háború egyik legemblematikusabb ügye, egy fiatal algériai nőé, Dzsamila Bupasáé, akit halálbüntetés fenyegetett, mert egy, egyébként időben hatástalanított bombát helyezett el a Nemzeti Felszabadítási Front ügynökeként egy algíri kávéházban 1959-ben. A nőt a börtönben kínozták, megerőszakolták, az ügynek köszönhetően az akkor 22 éves Bupasa a Franciaország által elkövetett gyalázat szimbólumává vált. Halimi pedig a szakmai titoktartás ellen vétve kiteregette a nyilvánosság előtt a Bupasa-dosszié részleteit, olyan neveket nyert meg az ügynek, mint Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir és Francoise Sagan. A nőt megmentette a halálbüntetéstől, egyúttal felhívta a figyelmet a francia katonák által elkövetett nemi erőszakra, ami addig tabunak számított.
Halimi nem titkolta, hogy nemcsak az ügyfeleit akarja védeni, hanem meg akarja változtatni a közerkölcsöt, át akarja alakítani a társadalmat, meg akarja változtatni a két nem közötti erőviszonyokat. Ezért sem bánta, hogy 1978-ban a nemi erőszak pereként emlegetett Aix-en-Provence-i pert „látványos tárgyalásként” emlegették. Ő épp ezekre az igazságtalanságokra akarta irányítani a reflektorfényt – ha kell, hát látványosan. Két megerőszakolt nőnek akart igazságot szolgáltatni, de közben a közvéleményt is felrázta: a per után, 1983 decemberében meghozott törvény módosította a nemi erőszak definícióját, amely attól kezdve magába foglalt minden szexuális támadást.
De Halimi elképesztő társadalmi öröksége itt még nem ért véget, az ő munkásságának is köszönhető, hogy Franciaországban dekriminalizálták az abortuszt. A hatvanas-hetvenes években forradalminak számított, ha valaki kiállt a nők testi autonómiája, a választásuk joga mellett, de Halimit épp az ilyen forradalmi helyzetek éltették: a jog eszközein keresztül akart változásokat elérni a társadalomban. Az 1972-es bobigny-i perrel pedig bevonult a történelemkönyvekbe.
Marie-Claire Chevalier története elrettentő példája annak, milyen lehetetlen helyzetek előtt találták magukat a nők egy olyan korban, amikor a terhességmegszakítás illegálisnak számított. Chevalier 16 éves volt, amikor megerőszakolták, majd az erőszaktevője feljelentette a rendőrségen a lányt, mert abortuszt végeztetett.
Az esetből nagyszabású, az egész francia társadalmat megrázó politikai per lett. Franciaországban ekkor még érvényben volt az abortuszt büntető 1920-as törvény. Halimi tudta, hogy ez a per túlmutat önmagán, ezért a kor legnagyobb neveit nyerte meg tanúnak, és a saját életét is magával vitte a tárgyalóterembe, ahol elmondta, neki is tiltott abortusza volt.
19 évesen esett teherbe, a könyvben pedig felidézi az akkori, abortuszhoz vezető gondolatait. „Csak mert egy spermium véletlenül találkozott egy petesejttel, nekem hagynom kellett volna, hogy ez a véletlen meghatározza az egész életemet, sőt hozzak létre egy másikat? Ezzel önmagamat tagadtam volna meg! Az anyaság számomra alapvető volt, felelős döntésnek kellett volna megelőznie. Nem tűrhettem, hogy egy véletlen baleset következménye legyen.”
Az abortusza során, mint írja, felfedezte az elnyomást a legbarbárabb formájában. A titokban elvégzett beavatkozás után fertőzést kapott, kórházba került, ahol érzéstelenítés nélkül végeztek el rajta egy küretet. Ekkor ismerte fel: szándékosan kínozták meg, hogy megbüntessék. „Még most is a fülemben cseng a beavatkozást végző szadista fiatal orvos rosszindulatú hangja: Így nem lesz kedved újrakezdeni.”
Mielőtt megszólalna az abortuszról, nézze meg a friss Nobel-díjas regényéből forgatott filmet!
Nincs még egy pillanat a világtörténelemben, amikor aktuálisabb lehetne a Magyarországon a napokban bemutatott, Esemény című, a Velencei Filmfesztiválon fődíjas film, mint most: az alapjául szolgáló önéletrajzi regény írója, Annie Ernaux csütörtökön kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, és a világ több országában újra veszélyben az abortuszhoz való jog.
A pert megnyerte, amivel megtörte az abortuszt övező tabukat és megpecsételte az 1920-as törvény sorsát is. Az abortusz körüli forrongást egyébként már egy nyílt levél is előre vetítette, a De Beauvoir által megfogalmazott 1971-es Manifesto 343-at aláíró nők nagy nyilvánosság előtt vállalták fel, hogy illegális abortuszuk volt, Halimi mellett olyan hírességek, mint Catherine Deneuve, Marguerite Duras, Agnès Varda és Sonia Rykiel. Mindannyian arra figyelmeztettek, hogy az abortusz alapvető jog.
Szintén abban az évben alakult meg a Válassz! nevű mozgalom, amelyben olyan figurák küzdöttek az abortusz legalizálásáért, mint Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir, valamint Simone Veil. Utóbbi aztán, egészségügyi miniszterként Valéry Giscard d’Estaing kormányában, 1975-ben törvényben legalizálta az abortuszt Franciaországban – két évvel az után, hogy az Egyesült Államokban a Roe kontra Wade ügyben született legfelső bírósági döntés szövetségi szinten biztosította ezt. Az amerikai és francia nőjogi küzdelem az abortusz vonatkozásában legalábbis párhuzamosnak tűnik, az amerikai legfelső bíróság idei döntése, amely eltörölte az abortuszhoz való jog alkotmányos védelmét, azonban egészen más pályára tette az amerikai nők sorsát.
A Roe kontra Wade felülírása részben a történelmi párhuzamosságok miatt Franciaországot is megrázta, nem véletlen, hogy rögtön elővették a loi Veil-ként, azaz Veil-törvényként emlegetett abortusz jogszabályt, és kiálltak annak védelme mellett. Az Emmanuel Macron francia elnök pártjához tartozó képviselők egy csoportja úgy döntött, törvényjavaslatot nyújt be, hogy foglalják az alkotmányba az abortuszhoz való jogot. Ezt egyébként a franciák 81 százaléka támogatja. A törvényjavaslat „lehetetlenné tenné, hogy megfosszanak valakit a terhesség önkéntes megszakításához való jogától”. Az ügyben Macron is megszólalt, aki szerint a nők szabadságjogait ássa alá az amerikai legfelsőbb bíróság döntése. „Az abortusz minden nő alapvető joga. Meg kell védeni.”
Amikor a Szilaj szabadság társszerzője megkérdezte Halimit, mit vár ma a nőktől, ő azt mondta: „Azt várom, hogy forradalmat csináljanak.” Később az általa is kiharcolt abortusztörvényre utalva hozzátette: „Utasítsátok vissza az ősi parancsot, amely szerint mindenáron gyermekeket kell szülnötök. Ez a szöveg elviselhetetlen, és a nőket a méhükre redukálja. (…) Az anyaság nem kötelesség, és nem is az egyetlen eszköz a női lét kiteljesedéséhez.”
Halimi élete végéig azt vallotta, hogy a nők jogai még mindig veszélyben vannak, ezért résen kell lenni, harcra készen kell állni.
Már a kilencvenes éveiben járt, amikor az egyik ügyvéd kollégája szerint még mindig azt kérdezte:
És, mi lesz a következő harcunk?
Gisèle Halimi – Annick Cojean közreműködével: Szilaj szabadság, Napvilág Kiadó, 171 oldal, 2900 forint
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
