Hét éves lehettem, amikor megtudtam, hogy királyok és hercegnők nem csak a mesékben és a történelemkönyvekben léteznek, hanem például Angliában is, ráadásul nem csak hogy léteznek, de tényleg palotában élnek és koronájuk is van. A Windsor-ház írott és íratlan szabályai azonban éppen arról szólnak, hogy a mindenkori uralkodót egy állandó misztikum vegye körül és kevesen vannak, akik nem csak a tankönyvekben olvastak a legutóbbi koronázásról, hanem emlékeznek is rá.

Nehéz lenne tehát megmondani, hol helyezkedik el, vagy hol akar elhelyezkedni az uralkodócsalád a mese és a valóság, vagy éppen a történelem és a modernkor közötti skálán, III. Károly koronázása pedig a tökéletes alkalom volt arra, hogy ez kiderüljön.

Kevés esemény van a világon, amit akkora tervezés előzött volna meg, mint 2023. május 6-át, talán csak a királynő tavaly szeptemberi temetése veszi fel ilyen szempontból a versenyt ezzel a nappal. A program részleteinek ismerete azonban semennyire nem csökkentette a várakozásokat: voltak, akik magát a koronázást várták, vannak, akik csak az emiatt elrendelt hétfői munkaszüneti napot és még a britek között is vannak sokan, akiket teljesen hidegen hagy az egész.

Miközben a királyi udvar, az anglikán egyház és a politikai elit is a hagyományok és a történelem megtestesülését látta a koronázásban, nem lehet nem észrevenni, mennyire szürreális esemény ez a 21. században, különösen abban az országban, ami legalább olyan büszke az erős demokratikus értékeire, mint a monarchikus hagyományokra. Az egész napot ez a furcsa kettősség lengte be Londonban is, és nehéz lenne megfogni, mit jelentett a mai nap a világ számára, de egy biztos: végtelenül brit volt.

MARCO BERTORELLO / AFP

A leglelkesebb rajongók már csütörtök este sátrat vertek a koronázási felvonulás útvonala mentén, pénteken éjfélkor pedig már tömegesen lehetett látni fiatalokat, akik az esti buli részeként III. Károly arcképével díszített zászlóval a hátukon tartottak Westminster felé. Ahogyan arra számítani lehetett, a koronázás napján már órákkal a kezdés előtt megteltek a helyek a Whitehall és a Mall sugárutak mentén, a városi parkokban azonban kivetítőkön lehetett követni az eseményeket.

Talán az egyik legfurcsább eleme ennek a napnak, hogy – a szertartásra meghívott vendégek kivételével – minél közelebb volt valaki az eseményekhez, annál kevesebbet látott belőle. Akik ugyanis a kijelölt utak mellett várakoztak, csak elsuhanni látták a királyi hintót, a Westminster apátságban történteket csak hangszórókon tudták követni, a parkokban gyülekezők végignézhették a teljes programot, akik pedig otthon kapcsolták be a közvetítést, még jó minőségben is láthatták azt.

Ezt persze mindenki tudta előre, mégsem állított meg abban több százezer embert, hogy odamenjen „valahova a környékre” – lehetetlen lett volna előre kitalálni, hogy melyik erre kijelölt helyen lyukadnak ki az érdeklődők, a többség több kilométeren keresztül kanyargott a londoni utcákon. Bár a belvárosban szinte méterenként állt egy-egy szervező, aki tájékoztatta a tömeget, hogy „erre” kell menni, ez semmivel se tette kiszámíthatóbbá a helyzetet. A kivetítők felé vezető nyilak azonban pont olyan távolságra voltak egymástól, hogy mire kezdtünk volna letenni róla, hogy valaha ténylegesen megérkezünk egyhez, addigra feltűnt egy újabb nyíl, ami újabb lendületet adott a következő szakaszra.

A szűk utcákon összezsúfolt tömeg végül beért a Green Park, a St James's Park vagy a Hyde Park – esetünkben az utolsó – valamelyikébe, ahol végre lehetett gyorsabban haladni és bár a kivetítők továbbra is arrébb voltak, legalább már a közvetítés hangja hallatszott. Ettől a pillanattól kezdve vált igazán különlegessé a koronázás napja: hosszan sorban állni elég sok tömegrendezvényen lehet, de a Westminster apátság orgonáját visszhangzó tó felé siető többezer – tetőtől talpig brit zászlóba öltözött – ember hangulatát máshol nem érezhettük volna át.

NIKLAS HALLE'N / AFP

Emiatt a hangulat miatt érte meg igazán a helyszínen követni a koronázást és éppen ebben mutatkozott meg az esemény kettőssége. A végeláthatatlanul hosszú(nak tűnő) szertartás ugyanis valószínűleg még a monarchia legnagyobb rajongóinak tekintetét se szögezte végig a képernyőkre, az összegyűlt tömeg így inkább mással ütötte el az időt, amikor semmi látványos nem történt. Rágyújtott egy cigire, kevert magának egy újabb fröccsöt a műanyag pohárban, videóchaten mutatta meg a nagymamának, hogy mennyien vannak vagy csak elvitte a kukáig a sárban önfeledten csúszkáló kisgyerek által épp feldöntött – persze már rég üres – pezsgősüveget. Mindez akkor csúcsosodott ki, amikor néhány percig magát a királyt sem lehetett látni a képernyőn, vagyis a koronázás legszakrálisabb pillanatában, a felkenéskor.

Talán semmi nem bizonyítja jobban, hogy mennyire angol volt ez a nap, mint az időjárás: reggeltől kezdve szitált az eső, időnként kifejezetten erősen esett, a napot pedig egy pillanatra sem lehetett látni. Ez azonban remek lehetőség volt arra, hogy kiderüljön, kik a helyiek és kik a turisták, utóbbiak ugyanis egész nap szorongatták a kezükben azokat a – legtöbb esetben nemzeti színű – esernyőket, amiket a britek legfeljebb akkor vettek elő, amikor már patakokban csorgott végig arcukon az eső. Bár az esernyőrengeteg eleinte teljesen eltakarta a kivetítőt, ahogy közeledett a nap fénypontja, úgy szépen lassan a tömeg is elkezdte nyakába húzni az ernyőt, hogy a hátrébb állók is láthassák, amint Canterbury érseke III. Károly fejére teszi a koronát. Amint pedig Justin Welby elkiáltotta, hogy „God save the King!”, a teljes park egy emberként zengte azt vissza mielőtt kibontotta az újabb pezsgőt.

BRUCE ADAMS / POOL / AFP

Közhely vagy nem, de ha van valami, amit a britek még a sorban állásnál is jobban szeretnek, az az időjárás megvitatása és ez a nap bőven adott is volna rá okot. Ezúttal azonban úgy tűnt, ez tényleg senkit nem érdekel, egészen addig, amíg a közvetítés alatt el nem hangzott, hogy bizonyára Károly és Kamilla a két legszárazabb ember a felvonulásban, az angol humor sikere pedig nem maradt el. A királyi párt az esőtől védő – és nem mellesleg szállító – aranyhintóról számtalan cikk jelent meg az angol sajtóban és szinte mindegyik úgy hivatkozott a járműre, mint ami valósággal ragyog. Ragyogott is és szinte biztos, hogy nem csak az aranyborítása miatt: miközben az Egyesült Királyság valaha volt legidősebben megkoronázott királya megtette a Buckingham-palotáig vezető utat, egészen úgy tűnt, mintha még a nap is kisütött volna.

Az nem kérdés, hogy a monarchia múltjáról és jövőjéről, a királyi család finanszírozásáról és Károly szerepéről a végtelenségig lehetne és kell is vitatkozni. Az sem várható el senkitől, hogy érdekelje a téma vagy lázba hozza egy olyan esemény, amelyben több száz év alatt mindössze annyi változott, hogy most már a világon bárhonnan lehet élőben követni és légkondi került a királyi hintóba. De az is biztos, hogy ez a nap azoknak volt a legjobb, akik nem ma akarták megdönteni a monarchiát és inkább hittek egy kicsit a tündérmesében, hogy egy elavultnak tűnő hagyomány képes közösségi élményt adni millióknak – kortól, nemtől, származástól és anyagi helyzettől függetlenül.

Károly kivárta, a fejére került a korona

Elérkezett a nagy nap, rengeteg tervezés, egyeztetés és próba után a brit monarchia minden pompáját felvonultatja az új uralkodója koronázása alkalmából. Hetven éve nem volt ilyen, vagyis sokan életükben először látják és tapasztalják meg ezt a történelmi eseményt. A reflektorfényben természetes III.