szerző:
Tetszett a cikk?

Az Eurovízió-győztes római zenekart a világ már a keblére ölelte, és most végre a budapestiek is megnézhették, mitől ájult el Iggy Poptól kezdve Madonnáig „mindenki”. Úgy látszik, valami ilyesmi a Z generációs stadionrock: emitt egy kis RHCP, amott némi Rage Against the Machine, felöntve olasz balladákkal.

A húszas éveik első felében járó, négytagú rockzenekar mára levetette eurovíziós kabátját, és igyekszik bebizonyítani, hogy azért több annál, mint a dalversenyre teljesen ötlettelenül összeállt, egynyári formációk általában, és valóban megérdemelte egy olasz tévés tehetségkutató kitüntetett figyelmét. Ilyen borzasztó ritkán fordul elő a jóízlés ellen folyamatos merényleteket elkövető Eurovíziós Dalfesztivál esetében, mert a showműsor fennállása óta a győztesek közül mindössze hárman tudtak valódi világsikert produkálni: az ABBA, Celine Dion és 2021-ben a Måneskin.

A Budapest Sportarénában kedd este adott, közel kétórás koncert is éppen arról győzött meg minket, hogy ezeknek a srácoknak már a dalverseny előtt is volt miből és honnan dolgozniuk; vannak szerzői ambícióik; az Eurovízió megnyerése számukra tényleg nem a cél, csak a katapult volt; és ha nem égnek ki idő előtt – amire azért van esély, mert egészen szédült tempóban turnéznak gyakorlatilag azóta, hogy megismerte őket a világ –, akkor még akár jövőjük is lehet. Ezt azért írjuk feltételes módban, mert a 2015-ben alakult római zenekart némileg joggal éri az a kritika, hogy olyan, mintha bemagolták volna a Rock & Roll Hírességek Csarnokát, majd felmondanák a leckét: bőven (és egyébként bevallottan) merítenek inspirációt a Muse-ból, a Rage Against the Machine-ból, a Red Hot Chili Peppersből, a White Stripesból, a glam rockból, a Bon Joviból is, miközben nem derogál feldolgozniuk egy hatvanas évekbeli slágert, a Beggint, majd popszámokkal és egy kis olasz cukorsziruppal felcsapni ezt a már eleve elég színes vegyes köretet.

Reviczky Zsolt

A koncerten is volt minden, mi szem-szájnak ingere: felcsendültek az olasz lassú számok (Vent’anni, Coraline stb.), a közösen éneklős, angol nyelvű balladák (Timezone, The Lonliest), a popdalok, mint a Supermodel, az akár EDM-himnusszá is átalakítható Gasoline, a szintén olasz nyelvű Zitti e Buoni, amellyel belopták magukat a világ szívébe, vagy a Rage Against The Machine-ra hajazó itáliai zúzás, az In Nome del Padre.

És bár a Måneskin a zenei inspirációkat nem lopja, hanem azokat egyértelműen átszűri saját magán, azért ennek a sokféle behatásnak még tisztulnia kell, hogy idővel ne csak a valahonnan már ismerősen csengő dalokat tudjuk hozzájuk kötni, de komolyan vehető rockzenekarként, rátaláljanak az eredeti ötleteikre, a saját megoldásaikra is. Mert egyébként az alapanyag megvan hozzá. Mindannyian tehetségesek, de különösen Thomas Raggi elég virtuóz és már most kiemelkedő gitáros ahhoz, hogy még sokáig beszéljünk és halljunk róla, Damiano David énekesnek pedig pont ugyanolyan jól áll az üvöltés, a rappelés, mint a líraibb vonal, amikor egy szál gitár mellett kell Eros Ramazottit megszégyenítő módon kiengedni a szexi, rekedtes énekhangját. Mint ahogy az meg is történt a koncert felénél, amikor Raggi és David egyszer csak az Aréna közepére felállított „akusztikus miniszínpadon” termettek, hogy az intimebb atmoszférát igénylő dalokat a közönséggel körülvéve adhassák elő.

Damiano David a Måneskin énekese
Reviczky Zsolt

A jó rockzenei alapanyaghoz kell a lendület, az energia, a karizma, a szabadság és az öntörvényűség is, és ez mind egyértelműen megvan a Måneskinben, annyira, hogy ebből a szempontból abszolút megérettek a stadionméretű koncerthelyszínek megtöltésére és akár a sokezres tömeg megmozgatására is. Még úgy is, hogy a stadionhangzáson van mit csiszolni, mert talán részben a hangosítás, részben a hangszerelés miatt az Arénában sokszor kásás volt a hangzás, és nem mindig lehetett rendesen kihallani a hangszereket – volt olyan szólója Ragginak, amikor a tömeg zajába egyszerűen beleveszett a játéka, ami így élvezhetetlen volt.

A Måneskin a kezdetektől fogva sokat ad arra is, hogy a totális szabadságot hirdesse mind a zenéjében, mind a megjelenésében. „Az a szabály, hogy nincs szabály” alapon például teljesen fittyet hánynak a társadalmi nemek által meghatározott kötöttségekre; a zenekarból legalább ketten queerként definiálják magukat, vagy, ahogy Ethan Torchio dobos fogalmazott egyszer: „szexuálisan szabadként”. Hol nagyon maszkulin, hol nagyon feminin, a a BDSM szubkultúrából kölcsönzött fellépőruhát öltenek magukra. Az androgün megjelenés a nagy elődökhöz – Freddie Mercuryhez, David Bowie-hoz – hasonlóan védjegyük. Nem véletlen, hogy a divatszakma is az első pillanattól kezdve rajong értük, a Gucci már az egyik kampányát is rájuk építette, és az sem, hogy az LMBTQ-kérdésekben már sokkal toleránsabban és szabadabban gondolkodó Z generáció hamar megtalálta a saját ikonjait ebben a négy olasz fiatalban.

Reviczky Zsolt

Ahhoz képest azonban, hogy voltak olyan idők, amikor Damiano David még egy rúdtáncot is bevállalt magas sarkúban a színpadon, Lengyelországban David és Raggi csókot váltott, hogy így tiltakozzon a homofób kormányzás ellen, a Coachellán tavaly pedig azt kiabálták, hogy „baszd meg, Putyin”, a magyarországi koncert a megnyilvánulásaikban és az öltözködésükben is kifejezetten visszafogott volt. Kicsit reméltük, de végül nem lett a koncertből Semjén Zsolt rémálma, leszámítva talán azt az apróságot, hogy a gitáros szoknyában lépett fel. A frontember inkább hol a közönséget tette helyre, hogy nem engednek utat a tömegben rosszul lévő rajongóknak, hol a biztonságiakat, hogy azok meg nem adnak vizet az ájulás szélén lévőknek.

Végül, és nem utolsó sorban a már említett jó alapanyaghoz elengedhetetlen a tagok között működő kémia is. Egyértelmű barátság és szövetség köti őket össze Måneskin zenészeit, amelyet nem rég, a harmadik nagylemezük, a Rush! beharangozó buliján azzal koronáztak meg, hogy négyen összeházasodtak egymással.

Annak idején Damiano David és a basszusgitáros Victoria de Angelis közös punkzenekarral kezdték pályafutásukat, majd egy szünet után Raggival és Torchióval kiegészülve, utcazenélések során kovácsolódtak össze. 2017-ben az olasz X-Faktorban tűntek fel a Beggin-feldolgozásukkal, amely annyira népszerű lett, hogy csak a Spotify-on több mint egymilliárdszor streamelték már. Az Arénában az énekes meg is jegyezte, sokszor megkapják másoktól, hogy unják már a számot, de akinek nem tetszik, az nyugodtan „húzzon haza a francba”.

Reviczky Zsolt

A Måneskin 2018-ban turnézott először Olaszország-szerte, és már megjelent két nagylemezük, mire az Eurovízióba bejutottak. Ezt követően karolta fel őket a Sony Musichoz tartozó amerikai Artista Records kiadó, és innentől már nem volt megállás. Egy rakás A listás fesztiválon léptek azóta fel; a Rolling Stones előzenekaraként játszhattak Las Vegasban; Madonna meghívta az otthonába Thomas Raggit; a zenekar közös számot készített Tom Morellóval; a harmadik lemezükön közreműködött Max Martin producer, a világ első számú slágergyárosa, aki többek között Katy Perrynek, a Maroon5-nak, Britney Spearsnek, a Backstreet Boysnak és Taylor Swiftnek csinált sikerdalokat; Iggy Poppal pedig remixet csináltak az I Wanna Be Your Slave című Måneskin-számból, amely rendhagyó módon az Arénában kétszer is elhangzott.

A zenekar idén behúzta első Grammy-jelölését, és akár azt is állíthatjuk, hogy Andrea Bocelli óta a Måneskin az első, amely olasz előadóként, más műfajban ugyan, de elérte a legfontosabb zenei piacok ingerküszöbét. A Beggin volt az első szám, amely olasz zenekartól felkúszott a brit toplisták élére, és először szerepelt olasz zenekar amerikai tévéműsorban, amikor a banda a The Tonight Show-ban fellépett.

Reviczky Zsolt

Az együttes tehát vagy nemcsak a Z generációt mozgatja meg, vagy azért mozgat meg más nemzedékeket is, mert lehet, sejtik: a mostani kamaszokhoz és fiatal huszonévesekhez már nem Justin Bieberen keresztül vezet az út.

Hogy aztán a Måneskin-őrület kitart-e; ha igen, meddig; és, hogy túllép-e a banda a „generációs zenekar” skatulyán, az a jövő kérdése. Kezdetnek viszont nem rossz, hogy pont nem érdekli őket, hogy ki mit gondol róluk, azt csinálják, ami jól esik. Ahogy az új lemez legjobb számában, az önvallomásként is értelmezhető, fake brit akcentussal üvöltött Kool Kidsben is kommunikálnak róla:

I’m a scum, real scum, but I’m good at his (I’m good)

We’re not punk, we’re not pop, we’re just music freaks.

 

 

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!