Rihanna, Billie Eilish, Björk – nők, akik visszanyerték a kontrollt a saját testük felett
A Dívák & Ikonok tárlat a Magyar Zene Háza második nagy időszaki kiállítása, amelynek oroszlánrésze egyenesen Londonból érkezett, a Victoria and Albert Museumból, és olyan előadók emblematikus fellépőruháit láthatjuk kiállítva, akiknek a társadalmi hatása óriási és vitathatatlan. A kiállítást viszont legfőképp annak ajánljuk, aki elérzékenyül Lady Gaga Golden Globe-os nagyestélyije, esetleg Freddie Mercury jelmeze láttán.
Mitől lesz egy ismert emberből sztár, egy sztárból hogyan lesz díva, majd dívából olyan ikon, akit hosszú időn át követnek, aki példaképpé válik, aki referenciapont lesz, társadalmilag és kulturálisan is meghatározó, netán kulturális paradigmaváltást előidéző személyiség? Celebritás, sztár, díva, ikon – ezek egymással rokon értelmű szavak, de egy női celeb még nem szükségszerűen díva is, és egy díva sem válik feltétlenül, popkulturális értelemben ikonná. A Magyar Zene Házában megnyílt Dívák & Ikonok című kiállítás a „hírességranglétra” eme legmagasabb fokának mibenlétét keresi, és meg is találja: olyan emberek személyes tárgyain, jelmezein és fellépőruháin keresztül jut el a megfejtésig, akik az évtizedek során akkor is kiérdemelték a díva vagy az ikon címet, ha ezeket a kissé homályos kifejezéseket – jóllehet – mindenki egy kicsit a saját szája íze szerint értelmezi.
Több mint 70 művész életútjának tömör bemutatásával szolgáltat a kiállítás bizonyítékot arra, hogy a dívaság messze nem csak a sztárallűrökben meg a teátrális gesztusokban rejlik. A díva karizmatikus és bátor, mindennél fontosabbnak tartja a művészi függetlenségét vagy az arra való törekvést.
Karády Katalin egész jól visszaadja a díva attitűdjét:
Gyűlölöm a kötöttséget, a másik iránti regard-t, a szabályos életmódot. Fejgörcsöt kapok attól, hogy valaki beleszól abba, amit csinálni akarok
– ez az idézet egyébként szerepel is a tárlaton. A díva vakmerő, provokatív, a szabadságtudata nagy, nem pusztán tehetséges, hanem munkássága során olyan világokba tudja képzeletben elrepíteni az embert, ahová hétköznapi halandó magától nem tudná betenni a lábát. Na és az ikon? Az ikon talán kicsit még ennél is több. Nagy hatású alkotó, akinek hatósugara téren és időn, generációkon ível át, úgyis mondhatnánk: fénye, jelentősége hosszú évtizedek után sem kopik meg.
Persze nem a ruha teszi az embert, ahogy a dívát sem. De úgy néz ki, hogy a külső megjelenés mégiscsak elengedhetetlen tartozéka annak, mit akar a díva üzenni, hogyan akar hatással lenni a rajongóira vagy akár egy egész társadalomra. Ezért volt jó ötlet, hogy egy iparművészeti és dizájnmúzeum, a londoni Victoria and Albert (V&A) dolgozta fel a témát, amely azonban nem pusztán divattörténet, sőt: sokkal inkább annak krónikája, hogy az életüket az állandó figyelem középpontjában élő (többnyire) nők miként nyertek egyre nagyobb kontrollt a saját sorsuk és médiareprezentációjuk felett, hogyan került vissza a saját testük és megjelenésük feletti rendelkezés a saját döntési jogkörükbe a 18. századtól egészen napjainkig.
A V&A kiállítását tavaly Kate Bailey kurátor állította össze. A Magyar Zene Háza két jelenlegi vezetője, az ügyvezető Batta András és az intézményigazgató Horn Márton Bailey-vel 7 évvel ezelőtt, a kurátor egy másik nagyszabású tárlatán, az operáról szóló angliai kiállításán találkozott, akivel állítólag már akkor megbeszélték, hogy amint lehet, együtt fognak működni. Ezen múlt tehát, hogy végül sok évvel később a Magyar Zene Háza második időszakos kiállítását egyenesen a V&A-ből importálták.
Horn a megnyitón azt mondta, hogy műtárgyvédelmi okok miatt a Dívákat a londoniak csak 4-5 helyre juttatják el a világon, és nemcsak az nagy dolog, hogy a városligeti intézmény ebből a néhányból az egyik helyszín lehet, hanem az is, hogy a tárlat külföldön nálunk mutatkozhat be elsőként. A magyar munkatársak ráadásul ki is bővítették az eredeti koncepciót, mert a hazai dívák jelmezei is teret kaptak: így a többi között Blaha Lujza, Marton Éva, Medveczky Ilona, Gábor Zsazsa, Rúzsa Magdi, Sena Dagadu, Péterfy Bori, Cserháti Zsuzsa és Koncz Zsuzsa egy-egy jelmeze, fellépőruhája is látható.
Ezenkívül a magyarok beemelték a férfi ikonokat is, igaz, nekik sokkal kevesebb bemutatkozási tér jutott. Ám Batta András szerint a dívák kifejezés „nemek feletti”, és vannak olyan híres férfi előadóművészek, akiket egyértelműen női dívák inspiráltak, majd maguk is ikonikus alkotókká váltak az évek során. Így került be a tárlatba Elton John XIV. Lajos ihlette, eltúlzott és feminim kosztümje, Prince magas sarkúja, Freddie Mercury budapesti koncertjén viselt dzsekije és cipője vagy éppen Kóbor János madárszárnyas, lángvörös ruhája. Maga Kate Bailey mondta, hogy ezekkel az extrákkal a budapesti, csaknem ezer négyzetméteren helyet kapó kiállítás tulajdonképpen még „bátrabb és büszkébb is lett”, mint a londoni.
A dívaság rögös útja
A díva kifejezést eredetileg egy Théophile Gautier nevű francia költő, újságíró, kritikus használta először a tehetséges opera-énekesnőkre. Értelmezésében a díva a színpad istennőjét jelentette, ezzel az egekig magasztalva a kor legnagyobbra tartott énekesnőit. Az 1800-as évek második felében már ilyen értelemben került be a kifejezés az Oxford English Dictionarybe, ennek megfelelően a Dívák & Ikonok kiállítás is messziről indít: elsőként a 19. század színpadi nagyasszonyait mutatja be.
Majd következnek azok a karrierjükre nagy hangsúlyt fektető színész- vagy táncosnők, akiket az 1900-as évek első felében a többség már nem is csak a színpadról, hanem a filmvászonról, magazinok címlapjairól ismert, és például a táncot önkifejezési (Isadora Duncan, Josephine Baker), a népszerűséget pedig saját üzleti vállalkozásuk felvirágoztatásának, fontos társadalmi ügyek melletti kiállásuk eszközeként alkalmazták.
Baker volt például az első globális fekete szupersztár, aki később a szabad és nyitott társadalom szószólójává vált, tánca politikai állásfoglalás lett. Nem véletlen, hogy Beyoncé és Rihanna is példaképének tekinti. Vagy ott volt Mary Pickford, Charlie Chaplin mellett a világ második legismertebb filmszínésze a maga idejében. Ő negyedmagával megalapította a United Artists stúdiót, hogy a nagy filmmogulok, producerek beleszólása nélkül dolgozhassanak, és piacra dobta a saját sminktermékcsaládját (ebből láthatunk is néhány eredeti terméket), hogy a rajongók utánozhassák kedvencük megjelenését. Az üzleti stratégia ismerős lehet: sok-sok évvel később Rihanna robbantott a kozmetikumok piacán a Fenty Beauty brandjével, amely dollármilliárdos vállalkozóvá tette őt.
A dívaság az évtizedek folyamán igen képlékeny fogalomnak bizonyult. Az 50-es évektől kezdődően például egyfajta negatív konnotáció rakódott rá, amennyiben a férfiak dominálta Hollywoodban az ambiciózus, a status quót megbontani próbáló színésznőket a bulvárlapok nehéz természetűnek, követelőzőnek állították be, holott lehet, hogy csak próbáltak fennmaradni és túlélni egy testileg-lelkileg kizsákmányoló iparágban. A díva ekkor lett a „problémás nő” szinonimája. Hogy miként bánt el az álomgyár a korszak ikonikus nőalakjaival, az egy külön kiállítást is megérne, a Magyar Zene Házában ennek kifejtésére nem jut tér, helyette be kell érni néhány rövid leírással és ruhával. Vitrin mögött díszeleg Elizabeth Taylor Kleopátrában viselt jelmeze, Maria Callas Toscában hordott, utolsó fellépőruhája, Marilyn Monroe-nak a Van, aki forrón szeretiből ismert rojtos aljú, kis feketéje.
A Dívák & Ikonok úgy lesz egyre izgalmasabb, ahogy haladunk a jelenünk felé. Nagyjából az 1980-as évektől kezdődően a díva egyre kevésbé az akaratos, a színfalak mögött nagyjeleneteket rendező nőt jelöli, és egyre inkább azt a kreatív alkotóművészt, aki elhivatott, ellentmondást nem tűrő, maximalista, korszakalkotó, és megkérdőjelez mindent a testképtől kezdve a társadalomba beidegződött előítéleteken át a megkövült szórakoztatóipari gyakorlatokig.
Az újfajta dívakép előfutárainak teljes joggal tekinthetők az amerikai polgárjogi mozgalomból derekas részt vállaló fekete énekesnők, mint Nina Simone vagy Aretha Franklin. Utóbbinak az egyik ruháját ki is állították, illetve az eredeti Otis Redding-dal, a Respect Franklin által átírt változata is látható a falon: a női szemszöget kapott, 1967-ben újrafazonírozott szám a kor fontos nőjogi, esélyegyenlőségi himnusza lett.
A kiállítással szemben két kritika is megfogalmazható. A „girl power” narratíva telitalálat lenne, ha valóban lehetőséget adna annak kifejtésére, hogyan is harcolták ki saját függetlenségüket ezek a nők. Mit jelent az, hogy Barbra Streisand „szembeszállt a férfiak uralta stúdiókkal”, hogy újratárgyalta a jogait (ahogy az az egyik leírásban olvasható), és mit jelent, hogy Adele vagy Beyoncé saját feltételeket szabtak a zeneiparban? Ezeket a tárlat csak említés szintjén ejti el az ékes ruhadarabok árnyékában, de kifejtésük nélkül az ilyen állítások üres szavak maradnak csupán.
A másik probléma, hogy látványosan hiányzik néhány darab például Taylor Swift gardróbjából, noha Swift zeneipari és társadalmi befolyása ma már óriási mértékű, de Madonnától vagy Beyoncétól sem láthatunk legendás fellépőruhákat, igaz, őket legalább megemlíti a kiállítás.
Jutott hely viszont Janelle Monáe híres, az önszeretetet és a női szexualitás diadalát hirdető vaginanadrágjának, amelynek korábban mi egy teljes cikket szenteltünk; Björk James Merryvel közösen megtervezett „poszthumán”, a társadalmi nemet mint konstrukciót már rég meghaladó, földöntúli maszkjainak vagy épp Billie Eilish Stella McCartney tervezte fellépőruhájának. Eilish egyébként is roppant fontos: úgy lett a Z generáció dívája, hogy közben a „dívaság” egyik legfontosabb attribútumát, a lehengerlően feminin megjelenést kérdőjelezte meg fiús színpadi outfitjével.
Lady Gagának is csupán egyetlen viseletét állították ki, bár kétségkívül a 2019-es Golden Globe-gálán viselt Valentino ruha az egyik legszebb és legemblematikusabb darab Gaga szekrényéből. Az énekes ebben a selyemcsodában vehette át a Shallow című betétdalért az Aranyglóbuszt:
A kiállítás legmarkánsabb vonalát ugyanakkor a Rihanna személyes gyűjteményéből kölcsönzött ruhák sora jelenti: egytől egyig olyan darabokat láthatunk, amelyeknek csodájára járt annak idején a divatsajtó. A barbadosi énekesnő a legőrültebb divateseménynek számító MET-gála állandó, egyik legintenzívebb figyelemmel kísért szereplőjévé vált az évek alatt, mivel minden ruhaválasztása erős kinyilatkoztatás is egyben. Láthatunk tőle több MET-darabot is a tárlaton, például egy fekete Balenciaga ruhát 2021-ből vagy a szexi püspökkosztümjét 2018-ból, John Galliano tervezésében. Egészen biztosan az egész Dívák & Ikonok egyik legdrágább műtárgya pedig az az üvegfal mögött bemutatott, 2014-es „meztelen ruha”, amely 200 ezer Swarovski-kristályból áll, és a divatikon énekes a Council of Fashion Designers of America díjátadóján viselte.
Kate Bailey fontosnak tartotta azt is, hogy a kiállításon megjelenjen néhány kismamaruha is. Így Annie Lenox gömbölyödő hasára készült estélyije és Rihanna a 2023-as Oscar-gálán viselt „pocakvillantós” ruhája is megtekinthető. A hvg.hu-nak Bailey erről ezt mondja: „Rihanna megváltoztatta a kismamadivatot és így a terhesség percepcióját is. Amikor én a gyerekeimet vártam még 22 és 25 évesen, nem lett volna önbizalmam ilyen ruhákat felvenni. Ahogy terhesnek lenni nagyon más volt még Aretha Franklin vagy Whitney Houston számára is, ők még nem tehették meg azt, amit Rihanna vagy Beyoncé már igen, akik simán fellépnek terhesen is. Nekik egyszerűen nagyobb irányításuk van a testük reprezentációja felett, úgy tudják azt alakítani – részben az Instagramnak is köszönhetően –, ahogy ők akarják.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
