„Megesik, hogy ami a benne lakónak öröm, a külső szemnek botrány” – A Kádár-kockákat egyszerre lehetett imádni és utálni
A Ludwig Múzeum kiállításán kiderül, miért volt ez a háztípus a korabeli műépítészet által lenézett mostohagyerek, hogyan javított a hírnevén egy német fotográfus, és hogy tényleg egyforma-e minden kocka.
A kockaház a magyar vidék/parasztság megkésett polgárosodásának terméke
– így határozza meg a magyar falvak talán legmeghatározóbb családiház-típusát a Ludwig Múzeum új kiállítása. A Kis magyar kockológia – A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban építészeti, szociológiai, esztétikai és képzőművészeti szempontból is alaposan körbejárja a témát, olyan nézőpontokat hozva be, amelyek jó eséllyel sosem jutottak eszünkbe ezekről a látszólag teljesen egyforma és fantáziátlan otthonokról.
A tipikusan 10×-es (vagy 8×-as) kockaházak közös jellemzője ugyanis, hogy standard alaprajzon épültek fel, szinte minden esetben sátortetősek, és két nagy ablakkal néznek az utca felé. A homlokzatuk már változó, lehet egyszerű vagy díszes, sőt akár op-art mintás. Formanyelvük egyszerre volt népi és modern, egyedi és kollektív. Habár nem kifejezetten erre a célra tervezték őket, egy család több generációjának is lakóhelyként szolgáltak, adott esetben legalább három nemzedék élt itt együtt.
A típus elterjedése és fénykora közel hatvan évre nyúlik vissza, hiszen legjellemzőbb korszaka a ’60-as és ’70-es évtizedek voltak, innen a név is. Népszerűsége egybeesett azokkal a társadalmi változásokkal, amelyeket a második világháború utáni erőltetett iparosítás, valamint az ’56 utáni téeszesítés gyakorolt a paraszti életformára. A sok újonnan épült családi ház lakói ugyanakkor még afféle átmeneti életformát éltek: miközben a kockaház a modernitás, a haladás, a fejlődés vágyát jelentette a parasztiságból éppen kivetkőzni készülőknek, valójában csak fokozatosan számolták fel korábbi életmódjukat.
Leginkább mégis az tette parasztivá a háztípust, hogy jellegzetesen a falusi közösség, rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök kölcsönös segítségnyújtásán alapulva, azaz kalákában folytak az építkezések, egy végeláthatatlan, kollektív, részvételen alapuló gyakorlatot létrehozva. A vidékiség és a parasztiság ellenére ugyanakkor érdekes, hogy az első, utólag dokumentált kockaház Újpesten épült 1957-ben.
A Kádár-kockák általános megjelenésének, széles körű elterjedésének jellegzetessége az is, hogy spontán, a központi-állami-népnevelési szándékoktól függetlenül, alulról jövő kezdeményezésként valósult meg. Ilyen értelemben a vidék építészete, a települések arculata saját logikát követett, párhuzamos esztétikát képviselt a „hivatalos” álláspont mellett. A szocializmus társadalmi elveihez illeszkedő életforma ugyanis a közös lakótér eszméje volt. Ebből az ideológiai felfogásból nézve a családi ház szigetként működik, elkülönít, míg a telepes, társasházas életforma összeköti az egyént a közösséggel.
Népszerűségük ellenére a kockaházak megítélése eléggé változó, a szélsőséges megvetéstől az idealizált otthonig terjedően széles skálán mozog. Ahogy a magyarázó szövegekben fogalmaznak a kiállítást létrehozók:
Megesik, hogy ami a benne lakónak öröm, a külső szemnek botrány.
A kritikai hangok viszonylag korán megjelentek, már a ’60-as évek elején egyfajta társadalmi vita kezdett kibontakozni a házak egyformaságáról, tömegessé válásáról, esztétikájáról, valamint a falu és város, népi építészet, haladó hagyományok és uniformizált minták átvételéről. Ez az úgynevezett „kockaház-vita” nagy nyilvánosságot kapott: neves folyóiratok – Kortárs, Élet és Irodalom, Valóság – hasábjain zajlott, és számos véleményformáló értelmiségi, köztük építészek, írók, politikusok, művészettörténészek vettek benne részt.
Az alapvetően építészeti, urbanisztikai kérdés nyilván rögtön ideológiai síkokra terelődött, de meghatározó volt az a narratíva is, amely a hagyományos paraszti építészet, a falukép megváltozását, a nyeregtetős parasztházak eltűnését kérte számon, és komolyan bírálták a kockaházak kontrollálatlan elterjedését is. A vita alapos feldolgozása mellett a kiállításon kézbe fogható szakirodalmat, könyveket, kiadványokat is ajánlanak, a téma online könyvtárát itt lehet böngészni.
Óriási keletjük ellenére a kockaházak építészettörténeti perspektívából nézve csak rövid ideig diktálták a családiház-építés uralkodó trendjét, mivel már a ’70-es évektől fokozatosan veszítettek a népszerűségükből. A rendszerváltás körül inkább az emeletes – köztük alpesi stílusú – családi házak, amerikai(as) házak épültek nagy többségben, majd beköszöntött a mediterrán típusú, földszintes, sokrizalitos vagy szinteltolásos házak és a modern, minimalista házak korszaka. Különösen egyébként a ’90-es évekre jellemző, hogy az új, nagyobb, nyugati mintákat követő otthonok elszaporodása egyre eklektikusabb településképekhez vezetett. Ezt az „evolúciót” a kiállított maketteken még szemléletesebben láthatjuk.
A Kádár-kockáról ugyanakkor úgy is gondolkodhatunk, mint a kollektív emlékezet nagy jelentőséggel bíró elemére, a közelmúlt fontos kulturális alakzatára, olyasvalamire, amire közös kapcsolódási pontként lehet tekinteni. A kiállításon ezzel összefüggésben főleg a képzőművészet területén született reakciókat igyekeznek bemutatni, ugyanakkor azt is hozzáteszik, hogy a munkák többsége eredetileg más kontextusban született.
A kockaházakról való közvetlen benyomások, személyes tapasztalatok már a ’70-es évektől kezdve megjelentek a magyar képzőművészek munkáiban. Az egyes alkotók nézőpontja, fókusza ugyanakkor nyilván eltérő: van, aki építészeti tényként, esztétikai minőségként vizsgálja, más a családiház-építés anyagi nehézségeit vagy éppenséggel a kalákában történő építést tematizálja.
A személyes emlékezet lencséjén át látunk rá a korszakra például Király András, Szöllősi Géza, Bukta Imre műveit nézve. Utóbbi magyar vidékkel kapcsolatos műveinek visszatérő motívuma a Kádár-kori sátortetős ház – lévén ő maga is ilyenben nőtt fel Mezőszemerén –, és többször is ábrázol házbelsőket, jellegzetes enteriőröket, olykor szürreális képi elemeket beemelve.
Az elterjedtséget dokumentálják egyebek mellett Birkás Ákos és Fehér László munkái, mások a tömegtermelésre, a standardizálásra és uniformizálásra reagáltak: az ezekkel szembeni állásfoglalás Rajk László Öt terve 1977-ből, amelyben egyetlen mozdulattal állította a feje tetejére tervrajzokon, látványterven a kockaházat. Konceptuális munkájáról egy látványos installáció is született közel ötven évvel később, már napjainkban: Schmied Andi Egy békés háza, amely a pozíciója, sötét tömbszerűsége és a belőle áradó kísérteties lila fény miatt mindennek tűnik, csak épp békésnek nem.
A kockaházak értékelésében egyébként akkor történt paradigmaváltás-szerű fordulat, amikor Katharina Roters házhomlokzatokat feldolgozó fotósorozata, a Hungarian Cubes nyilvánosságot kapott. Roters 2005-től kezdődően közel ezer homlokzatról készített felvételt analóg technikával, 6×-os negatívokra.
A hazai kockaházak esztétikai-kulturális jelentőségéről folyó diskurzus kibontakozásához, úgy tűnik, szükség volt egy „naiv” rácsodálkozásra, külső tekintetre. Tipikus antropológiai helyzet állt elő, amint a német fotográfus vizsgálódásának homlokterébe kerültek az addig lesajnált, a népi buhera megnyilvánulásainak tekintett homlokzatok
– írják a projektről.
A sorozatból 2014-ben kiadvány is készült Szolnoki Józseffel közösen, amely elnyerte a Frankfurti Könyvvásár építészeti könyvdíját, a reprodukciók pedig számos művésznek szolgáltak inspirációként.
Szintén fotógyűjtemény, bár nem kizárólag a Kádár-kockákra koncentrál Jancsó Miklós és Máthé Dóra blogja, a Magyar Malter, amely 2019 januárjában indult el, kezdetben dél-dunántúli családi házakkal. Készítői három éven keresztül járták be az ország régióit, összesen hétezer posztban dokumentálva a látottakat, és a közösségi médiában is közzétettek válogatásokat. A kiállításon Google-utcaképeken nézegethetünk szép, kedves, vicces vagy éppen felháborító házakat, és kellő tudással vagy ráérzéssel megtippelhetjük, hogy amit látunk, kockaház-e vagy sem.
Érdekes kontraszt, hogy a ’80-as évek közepétől született fiatalabb generációk miként viszonyulnak a kockaházakhoz: itt már nem a modernség megtestesítője, hanem a szülők, nagyszülők életéhez köthető múlt, a szocialista rendszer, egy szűkebb, kevésbé szabad világ szimbóluma. Sok alkotó ebből a perspektívából fedezi fel újra ezt a jellegzetes háztípust.
Részben még mindig azonosulni tudok az otthoni viselkedésformákkal, de finom kritikával is illetem őket. Szóval kicsit önellentmondásos pozícióba kerültem. Részben kiszakadtam a paraszti, falusi világból és nem érzem teljesen magaménak, azonban vágyódom is felé
– idézik a huszonéves Csondor Réka gondolatait, aki formázott vászonképekből álló sorozatában absztrakt geometrikus festményekké redukálja a kockaházak alakzatait.
Csizik Balázs Tárgyi regiszter című munkájában a rokonai kockaházának tereit, tárgyi világát mérte fel, hogy aztán bizonyos darabokat kiemeljen. Nagymamájának testvére, Edit mama sokunk számára ismerős használati és dísztárgyait a hétköznapi élettérből, a lakásbelsőből kiszakítva, elidegenítve és katalógusszerűen rendezte el, és ezen még egyet csavar egyet azzal, hogy a kockaház-enteriőrök szintén jellegzetes elemére, a csipkés falvédőre nyomtatva sorakoztatta fel őket.
Művészettörténeti utalások alkotnak merész elegyet a ’80-as, ’90-es évek popkulturális elemeivel Keresztesi Botond munkáin: a kompozíciók a digitális, internetes esztétika, a korai számítógépes játékok vizualitását idézik, amibe fiktív helyzetben a kockaházak is beleszövődnek, a The Castle of Middle Class című festményen például a vártorony pótlásaként. A Reggeli a szabadban pedig egy Manet-parafrázis, csak épp közmunkásnak öltöztetett moncsicsi-babákkal.
Múzeumba kerülésük is bizonyítja, hogy ezek az otthonok az elmúlt évtizedekben klasszikussá váltak, és olyan transzgenerációs tapasztalati jelenséggé, amihez gyakorlatilag mindenkinek van kapcsolódása: kinek a mindennapok valósága, kinek múltba révedés, kinek egzotikus időutazás egy-egy rokonlátogatás alkalmával, kinek (ön)kritikus reflexiók alapanyaga. Ezen a kiállításon egy kicsit mindegyik dimenzióba belehelyezkedhetünk, bármerre is forgatjuk azt a bizonyos kockát.
A Ludwig Múzeum kiállítása augusztus 18-ig látogatható. Kurátor: Készman József. Nyitóképünkön Csizik Balázs What Can We Learn From Trees? / Csókakő című munkája látható
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
