Önnek is megvan az az érzés, amikor egy kép láttán a nosztalgia puha és ölelő karjaiban találja magát, majd mikor jobban elmerül az emlékeiben, egy gyomrossal felérő pillanatkép váltja fel ezt a kellemes bizsergést? Pontosan így éreztem magam, amikor a minap a Facebookot pörgetve elém került a Szocializmus hagyatéka nevezetű oldal egyik posztja a „tornaórák réméről”, a szekrényugrásról. A bejegyzés alatti kommenteket elnézve másokban is mély nyomot hagyott a sporteszköz, kiben jó, kiben rossz értelemben.

A hozzászólásokat olvasgatva számtalan kérdés felmerült bennem. Miért osztja meg az embereket ennyire egy öt elemből álló fadarab? Tényleg ennyire rémes ez a feladat? Egyáltalán kell még ilyet csinálni a mai gyerekeknek? És ki találta fel a szekrényugrást? Hogy a kérdéseimre adekvát válaszokat kapjak, a téma szakértőihez fordultam, illetve a kollégáimat is alaposan kifaggattam, nekik milyen emlékeik vannak.

A németeknek és a svédeknek kell hálálkodni a szekrényugrásért

A Facebook-csoport nevével ellentétben nem a szocializmus, hanem a német és a svéd tornaiskola hagyatéka, ami valamikor a II. világháború idején kezdte meg térhódítását, és a mai napig is szerves része a tantervnek a világ számos pontján, így például az Egyesült Államokban és hazánkban egyaránt.

A kollégáimmal folytatott beszélgetések alapján elmondható, sokaknak azért okozott traumát ez a feladat, mert rájuk lett erőltetve – akárcsak a gyűrűgyakorlatok vagy a kötélmászás –, a tornatanáruk pedig addig nem hagyta őket békén, amíg meg nem csinálták. Voltak, akiket a sorozatos egyesekkel próbáltak meg ösztönözni tanáraik, de akadtak olyanok is, akik osztálytársaikkal összefogva egy emberként tagadták meg a feladat végrehajtását és a „sok lúd disznót győz” alapon végül megúszták, hogy a szekrény felett kelljen szaltózgatniuk. A másik osztályban azonban nem voltak ennyire összetartók a gyerekek, aminek az lett az eredménye, hogy a legelső próbálkozó agyrázkódást szenvedett.

Minden iskolában ilyen rossz lenne a helyzet?

„Én nem egy ilyen poroszos elemi iskolában tanítok, hanem egy alapítványi suliban. Itt azért más a felfogás a gyerekekkel kapcsolatban. Nem tartom jó dolognak, ha olyasvalamit erőltetnek rájuk, amit nem akarnak megcsinálni” – mondta lapunknak a testnevelőtanár István, aki azt az elvet vallja, hogy ha valaki elég bátor és ügyes benne, akkor annak sikerélmény lesz, ha viszont azt látja egy diákján, hogy inkább leül a padra, akkor nem kezd el erőszakoskodni, hogy „márpedig ezt akkor is meg kell csinálni”.

Mitől lenne veszélyes? A gyerekek óvodás koruktól kezdve mindenhonnan ugrálnak. Semmivel sem veszélyesebb a szekrényugrás. Aki elsajátítja a guggolóátugrás, a terpeszátugrás, vagy a kismacska néven ismert gyakorlatokat, az uralni tudja majd a testét

– ezt már dr. Kalmár Zsuzsanna, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem (TF) Torna, RG, Tánc és Aerobik tanszékének vezetője mondja, aki szerint a probléma az, hogy a testnevelőtanárok egy része fél oktatni a szerkényugrást, mert idő- és munkaigényes, illetve sérülésveszélyes. Ez utóbbi azonban szerinte például a fociról is elmondható.

Úgy véli, a szekrényugrás olyan élményt ad, ami utána elvehetetlen, ugyanis, aki képes rá, az egy kicsikét önmagát is legyőzi. Megjegyezte azt is, a szekrényugrás kondicionális és a koordinációs képességeket is fejleszti, amelyek a hétköznapi életünkben is hasznos tudást adhatnak.

Ha bármiféle akadály kerülne elénk az utcán, azt könnyebben át tudjuk ugrani, és arra is megtanít, hogyan kell úgy esni, hogy ne törjük össze magunkat.

Balszerencsés esetek persze előfordulnak. Több HVG-s kolléga is annak ellenére utálta meg a szekrényugrást, vagy akár az egész sportolást, hogy eleinte nagyon élvezték és jók voltak benne. Egyiküknek általános iskolában a dobbantóval gyűlt meg a baja, nem tudta teljesen kiforogni a szaltót és fejre érkezett. Egy nagy reccsenés, másodpercekig nem kapott levegőt, majd a mentő vitte el, mert még a földről sem tudott felállni hosszú tízpercekig.

Végül egy nyakmerevítővel megúszta az esetet, de ez pont elég volt ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedve a szekrényugrástól. A tanárát azonban nem hatotta meg a dolog, és ezt követően úgy osztogatta az egyeseket a szekrényugrást megtagadóknak, mint a választások előtt a Fidesz a kiló krumplit. Egy másik kolléga szintén nagyot perecelt egy ugrásnál, majd azzal a lendülettel magára rántotta a szekrényt is. Nagyobb baja neki sem lett, de többször már nem kísértette a sorsot.

A tornatanár István is egy hasonló történetet osztott meg a HVG-vel, ami jó negyven évvel korábbra nyúlik vissza:

Nem csináltatom már a nehezebb ugrásokat, mert az egyik nagyon ügyes diákom a nagymacskaugrást mutatta be a többieknek, amikor ott maradt a keze a szeren és négy ujját is eltörte. A mai napig emlékszem rá, mély nyomot hagyott bennem az eset.

Elmondása szerint nem is való mindenkinek a szekrényugrás, például akinek gerincproblémái vannak, annak kifejezetten ártanak az ugrásos gyakorlatok. „A testalkat nem is annyira mérvadó ennél a feladatnál, sokkal inkább bátorság és fejlettebb mozgáskoordináció szükséges hozzá. Testalkatilag nem lehet beskatulyázni senkit” – tette hozzá. Dr. Kalmár Zsuzsanna egyetemi docens szerint a gyengébb képességű vagy súlyfelesleggel rendelkező tanulók számára is vannak olyan kiegészítőfeladatok, amelyek biztonságosabban elvégezhetők, de hasonló mozgásformát szimulálnak.

Szekrényugrás tornaórán

Huszár Dávid

Azt pedig lapunk egyik újságírójának történetéből tudjuk, hogy akkor sem szerencsés forszírozni a szekrényugrást, ha valakinek rossz a szeme. „Nagyon erősen rövidlátó vagyok, ez már az általános iskolában is így volt, hatodikban mínusz nyolc és feles szemüvegem volt. Ez egyébként is horror drága, félévente-évente erősebbet kellett csináltatni, külön sportszemüvegem pedig nem volt, mert az sokkal többe került volna 2008–2009 tájékán, ezért a sima szemüvegemben tesiztem. A tanárom viszont úgy gondolta, hogy veszélyes szemüvegben szekrényt ugrani, meg mit fog szólni a szülő, ha összetöröm, így tehát anélkül kellett ugranom, ami ilyen dioptriánál nagyjából azt jelentette, hogy vakon. Ez nyilván nem lehetett kifogás arra, hogy ne kelljen elvégeznem a feladatot. Rettegés volt minden alkalommal és nem nehéz megtippelni, hogy baleset lett a vége, ráadásul pont a hatodikos felvételi előtt pár nappal. Elvétettem a szekrényt és ráestem a csuklómra. Szerencsére nem tört el, de azért elég kellemetlen volt a zúzódással, bekötött kézzel vizsgázni. A balesetin megkérdezték, hogy miért nincs felmentésem a teljes testnevelésóra alól, ha ennyire nem látok, de ők sem adtak erről igazolást, természetesen. Azért a szekrényugrásról ezután le tudtam beszélni a tanárokat, de mindig húzták a szájukat, hogy csak lógni akarok” – mondta, majd a következő megállapítást tette:

Alkotmányba foglalnám ennek a kínzóeszköznek a betiltását.

Többet ésszel, mint erővel

Természetesen nem csak rémtörténeteket meséltek a kollégák sem, többeknek felcsillant a szeme, amikor a témáról kérdeztem őket. Akadtak, akik annyira élvezték a szekrényugrást, hogy szünetekben is beszöktek a tornaterembe, sőt volt, aki kifejezetten veszélyesen élt, a dobbantót jó messzire húzta az ötrészes szekrénytől, hogy minél nagyobbat tudjon repülni.

Egyesek kihívásnak élték meg a feladatot, mások igyekeztek a könnyebb oldaláról megközelíteni a dolgokat. Az egyikük arról mesélt, hogy ugyan a szekrényugrást imádta, de kötelet mászni nagyon nem szeretett, ezért inkább minden órán beíratta magának az egyest, hogy ne kelljen vele szenvednie. Az év utolsó tanítási napján aztán játszi könnyedséggel mászott fel a kötélen, amit a tanára kitörő örömmel fogadott.

– Nahát, fiam, év végére csak sikerült!
– Rudi bácsi, sikerült volna az első órán is, csak tudtam, hogy akkor az összes többin is fel kell másznom, azt pedig nem akartam

– emlékezett vissza, majd a pulóverére mutatott: „Na, pontosan ilyen vörös lett a tanár feje, amikor meghallotta a válaszomat”.