Szilágyi Áron: Nem attól lesz valaki olimpiai bajnok, hogy pálcával ütik vagy leordítják a fejét
Mentális erőnléti edzés – így lehetne röviden összefoglalni a lényegét a HVG új podcastjának, amelynek Kenyeres András és Szilágyi Áron lesz a műsorvezetője. A háromszoros olimpiai bajnok kardvívóval a mentális egészség és felkészülés fontosságáról, pályafutása egyik legnagyobb kihívásáról, a sportolókkal szembeni elvárásokról, a sport utáni életről és persze a műsorról is beszélgettünk.
A sportolók mentális egészségéről nagyon ritkán esik szó. Az utóbbi néhány évben persze egyre több jó példát látni, gondoljunk csak Milák Kristófra, Michael Phelpsre vagy Simone Bilesra, akik mertek beszélni a mentális nehézségeikről. Hogy látod, milyen a magyar sportolók mentális felkészültsége?
Azt hiszem, hogy hatalmas a szórás. Vannak, akik ezt is elképesztő tudatosan csinálják profi szakemberek segítségével és a sajtóban is beszélnek róla, ami nagyon jó,
de még mindig velünk él az a tévképzet, hogy pszichológusra a bolondoknak van szüksége, a legjobb terápia pedig az, ha beszélgetek a haverokkal vagy a családdal.
Az edzők azt gondolják, hogy pszichológusok is, és majd ők a megfelelő irányba terelgetik a sportolókat, a szülők pedig egy könyvet és két podcastot meghallgatva mentális coach-ként lépnek fel a gyerekeik mellett. Bízom benne, hogy egy olyan pozitív folyamat közepén járunk, amikor legalább az élsportolók felismerik, hogy mentális felkészülésre szükség van. Építkeznek a pozitív példákból, maguk is keresnek segítséget, és nem csak akkor, amikor már nagy baj van, hanem a felkészülésük alapvető része lesz.
A mentális felkészülés egy nagy gyűjtőfogalom. Ezen belül miben van a legjobban elmaradva a magyar sport, és melyek azok a területek, amelyekben kifejezetten jók vagyunk?
Válasszuk külön a mentális egészséget és a mentális felkészülést. Példaként hoztad Simone Biles esetét, ott abszolút mentális egészségügyi kérdés merült fel: bevállalja-e a gyakorlatát úgy, hogy közben pánikrohamszerű tünetei vannak, ha erre gondol? Teljesen más, amikor egy rendben lévő sportoló szeretne magából többet kihozni és ehhez mentális eszközöket használ. Azt hiszem, az utóbbiban erősek vagyunk. Megvannak a szakemberek, a tudás elérhető és nagyon sokan használják is. A mentális egészség bonyolultabb kérdés, ott nehezebben nyílik meg valaki, akár magának, egy pszichológusnak vagy mentáltrénernek, a médiában pedig szökőévente egy-egy olyan cikk jelenik meg, ami kibontja a témát. Pedig nagyon fontos ezzel foglalkozni egy olyan területen, ami elképesztően stresszes, megterhelő és folyamatosan nagyon magas színvonalú teljesítményt követel.
Amikor létrehoztuk a Magyar Élsportolók Érdekvédelmi Fórumát, az első projektünk a duális karrierprogram megalkotása volt. Az elmúlt két évben nagyon profi HR-szakemberek álltak mellénk, a Pannon Egyetemen képzést indítottunk, ami kifejezetten azokat a sportolókat célozza, akik az exit közelében vannak, mentorprogrammal és karriertanácsadással segítjük, és kapcsolatainknak hála akár pozícióba is tudjuk őket helyezni. A MEEF küldetése, amivel teljes mértékben azonosulni tudok, az élsportolók mindennemű támogatása pályafutásuk közben és után egyaránt. A képzéseinket én is folyamatosan tesztelem és tanulok közben, hasznos tudással vértezem fel magamat. A változás azonban nem egyik napról a másikra történik, évtizedes távlatokban kell gondolkodnunk.”
Mikor jöttél rá, hogy a sport mentális részével is behatóbban kell foglalkoznod?
Szerencsére elég fiatalon, 20 évesen kezdtem el dolgozni két mentális felkészítővel, Faludi Viktóriával és dr. Kárpáti Róberttel. Egy-két konkrét problémával kerestem meg őket. Hullámzó volt a teljesítményem, sokszor nem tudtam ugyanannyira koncentrálni asszóról asszóra vagy napról napra, illetve voltak olyan tényezők, amik megzavartak, például ha az ellenfél túlzottan reklamált, vagy a zsűri nem úgy ítélt, ahogy szerettem volna. Az évek során újabb és újabb témák jöttek elő, és most már 15 éve dolgozom szakemberekkel.
Ha jól tudom, az olimpia alatt is folyamatosan egyeztettetek.
Igen, ez ugyanúgy része a felkészülésemnek, mint a vívóedzés, az erőnléti edzés vagy a gyógytorna.
Hogyan dolgoztad fel, hogy Párizsban az egyéni verseny nem úgy alakult, ahogy szeretted volna?
Mentálisan az egyik legnehezebb feladatom volt pályafutásom során.
Nagyon sokat segített Faludi Viktória, akivel többször is beszéltem, közösen sikerült olyan irányba terelni a gondolataimat, ami építő jellegű volt. És természetesen a csapattársakkal is tudtuk, hogy egymást kell kirángatnunk a gödörből, szinte végig együtt voltunk, jókat beszélgettünk, néha őszintén, néha humorral, de lépésről lépésre mindenki jobban érezte magát, motiváltabb lett és el tudta engedni az egyéni kudarcot. Emellett mindenkivel ott volt a szűk családi kör, nekem kint volt a feleségem, aki szintén sokat segített. Ez három nap kemény munka volt.
De végül meglett az eredménye.
Igen, pedig ezt nagyon könnyen el lehetett volna engedni, ha átadjuk magunkat a sóvárgásnak és a csalódottságnak. Szerencsére egyikünk sem érezte azt, hogy erről az olimpiáról érem nélkül kellene hazajönni.
Nyilván sportáganként eltérő, de nagyjából szét lehet-e választani, hogy egy ideális felkészülésnek mekkora részét képezi a fizikai és technikai, illetve a mentális készülés?
Attól függ, mennyi energiát ölsz bele. Míg egy edzés fizikailag megterhelő, hosszú és fárasztó, addig a mentális felkészülés apró elemekből áll.
Azt szoktam mondani, ez olyan, mint egy több összetevős gyógyszer. Akkor fog hatni, ha minden összetevő benne van.
Ugyanez igaz a felkészülésre is. Fontos a fizikai, a szakmai, a taktikai és a mentális rész is, ha bármelyik hiányzik, az az eredményen is látszani fog.
Milyen különbségek vannak a sportoló gyerekek és az élsportolók mentális felkészítése között, mire kell helyezni a hangsúlyt a fiataloknál?
Ha gyerekekről beszélünk, az a legfontosabb, hogy szerettessék meg velük a sportot. Ott az élvezeti faktor lesz az, ami hosszútávon a sportban tartja őket, amitől motiváltak lesznek, és szívesen lemennek edzésre. Egy 9-10 éves gyerek nem élsportoló, neki nem relaxációs gyakorlatokat és imaginációs technikákat kell tanítani. Szüksége van egy jó edzőre, aki ügyes pedagógusként megszeretteti vele a sportágat, és társakra, akikkel jól érzi magát edzéseken. Amikor elkezd versenyezni, akkor szembesül olyan nehézségekkel, mint a kudarc, sikerfeldolgozás, a versenyhelyzetek kezelése, teljesítményszorongás, amikkel már érdemes foglalkozni. Élsport esetén pedig holisztikusan kell szemlélned a saját életmódodat és abba beilleszteni a mentális felkészülést.
Van még egy szempont, ami fiatalkorban döntő fontosságú lehet, a szülők szerepe. Vékony a határvonal aközött, hogy egy szülő ráerőlteti a gyerekére, hogy vegye komolyan a sportot és aközött, hogy próbálja vele megértetni, ahhoz, hogy sikeres legyen, áldozatokat kell hoznia, akár már fiatalon.
Ezzel az a probléma, hogy nehéz egy egyetemes szabályt alkotni, mert minden szülő-gyerek kapcsolat más.
Az biztos, hogy a szülők a legnagyobb támogatói és a legnagyobb gátjai is lehetnek egy gyerek fejlődésének.
A legjobb szándékkal is bele tudnak esni abba a hibába, hogy túlzásba viszik a sporttal foglalkozást és kiölik a gyerekből a belső motivációt. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a sportoló gyerekeknek a legnagyobb támogatói – mind anyagilag, mentálisan és lelkileg is – a szülők. Ha ők nincsenek, akkor élsport sincsen. Szerintem azt kell mérlegelni, ha a szülő csinál valamit, az róla szól vagy a gyerekről. Ha erre az a válasza, hogy róla, akkor ne csinálja.
Említetted már a jó edző fontosságát. A sport mentális részével a közönség legtöbbször akkor szembesül, vagy legalábbis annak van nagyobb visszhangja, ha valahol kiborul a bili, a sportolónál elszakad a cérna, és akár váltáskor, akár a pályafutása után beszél a toxikus légkörről, az edzője zsarnoki módszeréről, beszólásairól. Az ilyesfajta negatív motiváció minden esetben rossz lenne, vagy lehet, hogy éppen ez kell a sikerhez?
Szerintem itt húzhatók egyértelmű határvonalak. Nem szeretem azt a hozzáállást, hogy ami régen elfogadott volt, az most nem az. Ami ma verbális bántalmazás, az 30 éve is az volt, legfeljebb nem mondták rá. Azt az indoklást sem szeretem, hogy az élsportolóknak többet kell nyelniük, mert olimpiai bajnokok akarnak lenni és ennek ára van. Nem az az ára, hogy mentálisan vagy fizikálisan bántalmazzák őket.
Nem attól lesz valaki olimpiai bajnok, hogy pálcával ütik, vagy leordítják a fejét, ha nem teljesít jól.
A beszélgetés ezen pontján elárulhatjuk, hogy mentális egészség témában indul egy podcast a HVG-n, amelynek te leszel az egyik házigazdája. Honnan jött ez az ötlet?
Amikor a mentális egészségprogramunkat tervezgettük a MEEF-ben, mindenképp szerettünk volna egy direkt, ismeretterjesztős, edukációs vonalat, amire a podcastformátum tűnt a legpraktikusabbnak. Összeálltunk Kenyeres András sportmentáltrénerrel és arra jutottunk, hogy jó lenne bemutatni pozitív példákat, melyeken keresztül nemcsak a sportolók fejlődhetnek, hanem azok is, akiknek magas szinten kell teljesíteniük, napi szinten jelen van a stressz az életükben, nagy célokat tűznek ki maguk elé és motiváltak. Azok a sportolók, akiket eddig megkerestünk, szerencsére igent mondtak a felkérésünkre.
Mondanál egy-két nevet?
Nem szívesen dobálom be a neveket, maradjon mindenki egy picit izgalomban. Annyit elárulhatok, hogy kifejezetten eredményes, nagyon sokak által szeretett és követett sportolókról van szó.
A magyar sportolókkal szemben már-már alapvető elvárás, hogy például egy olimpián dobogón kell végezniük, de sok esetben az sem elég, csak az aranyérem számít jó eredménynek. Milyen nyomás ez egy sportoló számára, hogyan lehet feldolgozni?
Rengeteg helyről kapsz értékelést. Rajtad áll, hogy mire koncentrálsz, mit hallasz meg. Párizsban olimpiai ezüstérmesek lettünk csapatban, és széles társadalmi szinten érezhető volt, hogy minket szeretnek és ünnepelnek, nagyon pozitív visszacsatolásokat kaptunk. Azt is éreztük, hogy nem mindenkinek ez a véleménye, de amíg egy olimpiai ezüstnek ennyire örülnek a szurkolók, a családunk, a barátaink és mi is, addig engem ez érdekel.
Nem tudom, mik a tapasztalataid, de szerintem a szurkolók hajlamosak szuperhősként tekinteni a sportolókra, ami elsőre kellemes tehernek hangzik, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban az.
Elvitathatatlan előnyünk, hogy a sikereink a munkának és a teljesítménynek köszönhetők, ezt talán semelyik másik szakmában nem lehet ennyire egyértelműen kijelenteni.
A sportban minden fekete és fehér. Győztél? Bajnok vagy. Kikaptál? Kudarc.
Ezáltal hitelesek leszünk mint sikeres élsportolók, de nem hősök, ezt visszautasítanám, őket máshol kell keresni. A fiatalok szemében példaképekké válhatunk, amivel érdemes felelősségteljesen bánni. Rajtunk is múlik, hogy a következő generáció milyen példát lát maga előtt. Igyekszem a magam szerény, apró módszereivel megfelelni ennek a felelősségnek.
Mint mondtad is, voltak olyan reakciók az ezüstérem után, hogy ez nem az az eredmény, amire egyesek számítottak volna. Ezek alapján valóban feketén-fehéren mérhető a siker?
Ebben az értelemben vannak átmenetek, de ha aranyérmet nyersz, ott nincs kérdés, bajnok vagy. A többi eredmény már teret hagy az értelmezésnek. Teljesen más az élsportolónak a belső megélése egy ezüst- vagy bronzéremmel kapcsolatban, mint a felkészítőknek, az egyesületnek, a szövetségnek, a szurkolónak. Szokták mondani, hogy hatalmas űr választja el az aranyérmest a többi helyezéstől, és ez nem baj. Az aranyérem tiszta, abba nem lehet belekötni, nem?
Legalábbis nagyon nehéz.
Nehéz. Az ezüst- és a bronzérmet, illetve a helyezéseket más aspektusból is lehet nézni, máshogy kell értelmezni, mint egy aranyérmet.
Szeptemberben műtöttek és jelenleg is lábadozol még az olimpián elszenvedett sérülésedből, próbálod visszanyerni a száz százalékos formádat. Szoktál azon gondolkozni, hogy mi lesz a sport után?
Abszolút. 35 éves vagyok, tehát nem állíthatom, hogy ezek a fiatal éveim az élsportban. Nagyon érdekel a mentális felkészülés, a magas teljesítmények lelki oldala és a nehézségekkel való megküzdés. Ezért is indítunk podcastot a HVG-n. Próbálom képezni magamat és meglátjuk, milyen formában térek vissza.
Nem félsz a visszavonulástól?
Szeptember elején műtöttek, több mint fél éve rehabon vagyok. Ez idő alatt belekóstoltam, milyen a vívás nélküli élet, és azt kell mondanom, hogy létezik, van, nem rossz (nevet). Úgyhogy nem ijeszt meg a gondolat, hogy egyszer abba kell hagynom, de most úgy érzem, van még dolgom a páston.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
