Hetekkel ezelőtt, amikor átvette a WMN Hadas Kriszta-emlékdíját, úgy fogalmazott: „Azt remélem, eljutunk oda, hogy nem jár érte díj, ha valaki nem fordít hátat azzal, hogy »közügyekkel nem foglalkozom«, hanem az fog cikinek számítani, ha nem segít, bárhogyan is, ahogy módjában áll.” De milyen út vezet idáig?

Az, hogy ne legyen minden közügy ennyire átpolitizálva. Politikától függetlenül is nonszensz, hogy a pedofil képek miatt elítélt Kaleta Gábor megússza ötszázezer forintos büntetéssel, vagy az, hogy még mindig nem tudni, miért is kapott K. Endre köztársasági elnöki kegyelmet. Egy ponton túl mindegy, hogy valakit híresnek, celebnek vagy influenszernek neveznek, valahol mindannyian példát mutatnak, és ciki nem kiállni ilyen ügyekben. Ha az átlagember azt látja, hogy csendben maradnak, mert nem mernek megszólalni, akkor lehet, hogy ők sem mernek.

Egy korábbi interjújában ennek kapcsán azt mondta, nem tartja influenszernek azt, aki közérdekű ügyekkel nem foglalkozik, mert az valójában egy tartalomgyártó, reklámfelülettel.

Igen, hiszen egy influenszer nem csak úgy lehet hatással mások életére, hogy segít kiválasztani, melyik kuponkódos gyümölcsjoghurt a legjobb, vagy melyik mátrai házikóba lehet menni kedvezménnyel. Ezzel sincs semmi baj, de ha már influenszer, legyen úgy is hatással, hogy nem kap érte pénzt. Nagyon felháborít, ami most a Pride betiltása körül zajlik, azért is, mert tudom, hogy egy csomó ismert embernek vannak meleg fodrászai, sminkesei, barátai, mégis lapítanak, nem állnak ki értük, pedig ez szimplán az emberségről szól.

Kovalcsik Kriszti

Fazekas István

Mit gondol, mi az oka a kiállás hiányának?

Gondolom, félnek, hogy elesnek munkáktól, megkeresésektől.

Ön esett már el együttműködéstől azért, mert kiállt egy ügy mellett?

Igen, annak ellenére, hogy az én felületeimen nincs is direkt politizálás. Elsősorban a gyerekjogok, a bántalmazott nők, a melegek jogai mellett állok ki, vagyis emberi jogok mellett. Olyan, mintha azt mondanám, hogy ha elmész egy öreg néni mellett, ne rúgd fel – szerintem nincs benne semmi, amivel egy kicsit is jó érzésű ember ne tudna egyetérteni.

Mi volt ez az eset?

Alakult egy jelentős közös projekt egy nagy nemzetközi – amúgy magát a sokszínűséggel hirdető – céggel. Először jóváhagyták, de a következő körben, a „nézeteimre” hivatkozva azt mondták, mégsem akarnak velem dolgozni.

Nincs olyan érzése emiatt, hogy „rajta van a radaron”? Az egyik posztját például, amelyben a kormány családpolitikáját kritizálta, a Mandiner is szemlézte.

Inkább azt éreztem, hogy mennyire szomorú az egész. Én nem ebből élek, így az, hogy ez a lehetőség nem jött össze, inkább egyfajta járulékos veszteség volt, plusz van mögöttem egy támogató, szerető család, amely megadja azt a magabiztosságot, hogy nagy baj úgysem történhet.

Mikor kezdett el közügyekkel foglalkozni?

Nem volt benne tudatosság. Pár évvel ezelőtt volt az első ügy, ami teljesen kiborított: egy pap nyilatkozott arról, hogy a lombik bűn, lombikos gyereknek nem szabadna születni, mert eleve bűnben fogantak. Az én lányom lombikos, nagy nehézségek árán született meg. Feldühített, hogy valaki, akinek az elfogadás, a másokon segítés kellene, hogy legyen az élete, ilyet mond. Közben fogalma sincs, milyen az, amikor egy nő családot szeretne, de az orvosok azzal szembesítik, hogy talán nem is fog összejönni. Este tizenegykor, az ágyamban fekve írtam erről egy posztot, ami elkezdett terjedni. Elképesztő mennyiségű üzenetet kaptam nőktől, akiket azzal terrorizál az anyósuk, hogy nem képesek szülni, az apósuk, hogy miért nem tudnak egy egészséges fiút összehozni. A férjnek azt mondogatják, keressen más feleséget, a feleséggel meg viccelődnek, hogy nincs-e sógora, aki segítene megcsinálni azt a gyereket.

Fazekas István

Tapasztalt hasonló hozzáállást a környezetében?

Kifejezetten negatív, bántó megjegyzést egyszer kaptam, egy magánklinika ismert, meddőségi specialista főorvosától. Akkor többen javasolták, hogy ne hagyjam annyiban, de úgy éreztem, annyira kiszolgáltatott helyzetben vagyok, hogy inkább be sem tettem a lábam többé oda. Idegenek egyébként máig mondanak olyanokat, hogy szegény lányunknak miért nem adunk egy testvért. Van, aki szerint a férjemmel a saját önzőségünk miatt nem vállalunk még egy gyereket, mert így nekünk könnyebb – de nem tudok mit tenni, ha egyszer nem lehet. És nem azért beszélek erről a témáról, hogy engem ne bántsanak: ha csak egyvalakinek beugrik a posztom, mielőtt egy családi karácsonyon elkezdené firtatni, hogy melyik rokonnál miért nincs még mindig gyerek, akkor már megérte.

A visszajelzések alapján hogy látja, milyen hasonló kihívásokkal küzdenek a Lustalány közösségéhez tartozó nők?

A követői bázisom legnagyobb része 35-45 év közötti, családos nőkből áll. Rengetegen írnak nekem és osztják meg a saját történetüket, problémáikat. Mostanában egyre gyakrabban kapok üzenetet bajba jutott, akár bántalmazó kapcsolatban élő, vagy a befolyásos férjükkel a gyerekért pereskedő nőktől, a kerületi óvoda bezárása miatt kétségbe esett anyáktól, akik kérik, hogy segítsek megoldást találni a helyzetükre. Nagyon szomorú, hogy annyira eszköztelenek, hogy nincs kihez fordulniuk, ezért hozzám, egy vadidegenhez fordulnak – és ez nem az ő hibájuk. Akinek a dolga lenne, nem biztosít segítséget.

Milyen tétje van nőként jelen lenni a mai magyar nyilvánosságban, a közösségi médiában?

A világnak szerintem egyáltalán nincs arra szüksége, hogy Kovalcsik Kriszti megmutassa, milyen zabkását reggelizik. Annak inkább van értelme, hogy próbálsz jót tenni, és erre kapsz is jó visszajelzéseket. Az Instagram-közösségem szerencsére egy olyan buborék, amiben mindenki jó fej, és tudom, hogy ilyet nem illik mondani, de engem nagyon szeretnek. Nem kell felvérteznem magam, mert nincs mire, ritkán kapok bántó kommentet. Egyszer azt írta valaki, hogy az olyan dagadt picsák, mint én, semmi jót nem érdemelnek az életben – erre reflektálva kitettem egy posztot, a lombikoshoz hasonlóan elsősorban nem önvédelemből, vagy mert sérti az egómat, hanem azért, mert az oldalamat több tízezer nő nézi, köztük olyanok, akik a saját életükben szintén kaphatnak ilyen megjegyzéseket. Ugyanakkor a Liluland YouTube-csatornáján, ahol moderátorként is dolgozom, látom, hogy a szemétkedésnek nincs eleje és vége az online térben.

Kovalcsik Ildikó és Kovalcsik Kriszti

Facebook / Lilu

A nővérével, Liluval évek óta dolgozik együtt. Milyen hatással van a közös munka a kapcsolatukra?

Nekünk konkrétan azóta van kapcsolatunk. Tíz év köztünk a korkülönbség, és nagyon mások vagyunk, nagyon más életet éltünk, azelőtt teljesen elmentünk egymás mellett. Véletlenül alakult úgy, hogy elkezdtük a közös munkát, és egy-két év után rácsodálkoztunk, mennyire jó fej a másik. Most egy hét alatt többet beszélünk telefonon, mint korábban fél év alatt. Valószínűleg azért is működünk ennyire jól a munkában és a magánéletben is, mert soha nem akarjuk azt, ami a másiké.

Az evészavaráról, ami gyerekkorában kezdődött, nyíltan beszél. Az egyik posztjában azt írta: épp hogy megtanult olvasni, már kivágták számára a Kiskegyed hatékony léböjtkúra cikkeit. Mi a legkorábbi emléke arról, hogy szégyelli magát a teste miatt, vagy, hogy valaki bántó megjegyzést tesz rá?

Arra különösen emlékszem, hogy amikor elsős voltam, mit mondott nekem egy Zsófi nevű osztálytársam. Az osztályfőnökünket meg akartuk lepni azzal, hogy ha bejön, mindannyian egyszerre vigyázzba állunk. Én pont nem láttam, amikor belépett, mire Zsófi odakiabált nekem, hogy állj már fel, te dagadt. Nem értettem, hogy mit ártottam neki, még a nagymamám is mindig nagyon kedves volt vele, ha jött értem az iskolába és találkoztak. Ettől az esettől függetlenül általában egyébként felnőttektől kaptam ilyen megjegyzéseket, a gyerekek között valahogy kevésbé volt téma.

Mit tud kezdeni ezzel egy gyerek? Hogyan tudja helyrerakni magában?

Sehogyan. A felnőttek ezzel csak azt érik el, hogy a gyereknek kisebbségi komplexusa, önbecsülési gondjai lesznek. Nem a felnőttekre fog haragudni, hanem saját magára. Aki ilyeneket mond, azon kívül, hogy kárt tesz, az égvilágon semmit nem ér el.

Fazekas István

Miként határozta meg ez a gyerekkorát és a későbbi életét?

Evészavaros lettem, zugevő. Értéktelennek, csúnyának éreztem magam. Nem akartam elmenni táborozni, mert attól féltem, hogy biztosan én leszek ott a kövér, a lusta, a lassú. Inkább kitaláltam betegségeket, csak hogy ne kelljen részt vennem olyan helyzetekben, ahol a kinézetem bármilyen módon figyelmet kaphatott. Habár folyamatosan azt hallottam a környezetemtől, hogy nem fogok tetszeni a fiúknak, és majd minden barátnőmnek lesz udvarlója, csak nekem nem, épp az ellenkezője lett rám igaz tinédzserként. Ez nagyszerű visszaigazolás volt az élettől, de igazán a terápia segített, már felnőttként. Tudom, hogy kiváltságosnak számítok, amiért két és fél éve szakemberhez járhatok, a legtöbb embernek ez nem adatik meg, pedig alapnak kellene lennie.

Elkeserítő és igazságtalan, hogy ma Magyarországon luxusnak számít, ha valaki helyre akarja tenni magát mentálisan.

Ahogy az egészséges életmód is egyre inkább luxusnak számít, főként azok esetében, akik nincsenek privilegizált helyzetben.

Papíron könnyű olyan életet élni, mint amilyet sok influenszernél látunk: napi fél kiló nyers zöldséget enni, negyedévente különféle szűrővizsgálatra járni, heti hatszor kirándulni, esténként, tízórányi munka után nem a tévé elé beesni, hanem legózni a gyerekkel. Az üzenetük, a szándékuk alapvetően jó, de nagyon fontos tudatosítani, hogy aki képtelen ezekre, az nem azért van, mert valamit elront. Rengeteg nő mellől hiányzik a támogató férj, a támogató környezet, a megfelelő egzisztenciális feltételek. Nekem szerencsém van, hogy mindez megadatott, de nem akarom, hogy bárki rosszabb anyának, kevesebbnek érezze magát miattam.

Fazekas István

Hogyan lehet szülőként tenni azért, hogy a gyerekeket ne érjék olyan traumák, mint amilyeneket ön is elszenvedett?

Én eredetileg nem azért kezdtem el étkezési terapeutához járni, hogy a saját életemet tegyük helyre, hanem azért, hogy megtörjem a kört, amiben a családunk nőtagjai generációk óta léteznek: hogy a tükör előtt azt mondják, jaj, de undorítóan nézek ki. Nem akartam, hogy a lányom evészavaros legyen, és ne szeresse a testét. Itt jött a „rossz” hír, mert a terapeuta azt mondta, hogy ha magamat nem teszem rendbe, akkor a lányom sem lesz rendben. Rettegtem attól, hogy úgy jár, mint én. Most már inkább azt mondanám, hogy figyelek arra, hogy ez ne történjen meg.

Hol tart most ebben a folyamatban?

Az eredeti célom az volt, hogy fogyjak annyit, hogy bármit felvehessek, és jól érezzem magam konfekcióméretű ruhákban. Ezt elértem, tetszik, amit a tükörben látok, de a tudatot, hogy mi van a ruha alatt, még nem szeretem. Az majd egy következő lépcsőfok lesz. A fogyásom viszont nemcsak arról szólt, hogyan nézek ki, hanem arról is, hogy mennyire vagyok egészséges. Jelentős súlyfelesleggel nem lehet egészségesnek lenni, én sem voltam az. Hiszek abban, hogy szeretnünk kell magunkat, és senkinek nincs joga kevesebbet gondolni rólunk az alapján, hogy hány kilósak vagyunk, de nem mindegy, milyen minőségben éljük az életünket. Nem akarom, hogy hetvenévesen ne tudjak lemenni a lépcsőn, vagy, ha lesz unokám, ne tudjam elvinni a játszótérre.