Tetszett a cikk?

Budapesten kezdte fél évszázados fennállását ünneplő, jubileumi turnéját a világ egyik legfontosabb metálzenekara, az Iron Maiden, egy több szempontból különleges műsorral, ezer éve nem hallott dalokkal és annyi lelkesedéssel, amennyit a legfiatalabbak is elirigyelhetnek.

Van-e jobb annál, mint elnézni, hogy hat, hetven körüli férfi nagyon jól érzi magát?

Egészen biztosan van, sőt alighanem százával lehet sorolni mindazokat a tevékenységeket, amelyek nagyszerűbbek ennél az életben. Kivéve néhány évente két órát. Azt a kettőt, amíg épp az Iron Maiden játszik a színpadon.

Olyankor semmi nem jobb, mint nézni, hogy ez a hat, nagypapa korú zenész mennyire élvezi, hogy játszhat nekünk. Hogy hiába zenélnek ötven éve, azaz pár kivételt leszámítva az összes ma még koncertező együttesnél régebb óta, akkor sem az látszik rajtuk a színpadon, hogy már csak azért csinálják, mert muszáj, sem az, hogy az évek során mennyire megutálták egymást. De még csak az sem, hogy már csak a régi önmaguk árnyékát képesek hozni. Rajtuk semmi más nem látszik, csak az, hogy azért állnak velünk szemben a színpadon, mert abban a két órában a világon sehol máshol nem szeretnének jobban lenni, mint ott, a gitárjaikkal, dobverőikkel vagy mikrofonjukkal a kezükben. Ahhoz, hogy egy koncert jó legyen, szinte nem is kell több – így aztán alig is érdemes mást írni az Iron Maiden idei első budapesti koncertjéről a Budapest Arénában.

Fazekas István

Ha ennyire nem is fontos a többi, persze azért lehet bőven mást is. Több szempontból különleges koncert volt ugyanis a kedd esti: például mert ez volt a 27 állomásos, az Iron Maiden fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő, speciális, csak az együttes első kilenc lemezére fókuszáló turné legelső koncertje. Ez volt az Iron Maiden és az új dobos, Simon Dawson legelső közös koncertje (a legendás, 42 évet a zenekarral töltő Nicko McBrain egy sztrók után nem épült fel annyira, hogy a leggyorsabb dalokat is képes legyen még eljátszani). És ez volt az első a rendhagyó módon két budapesti koncert közül: mivel most a relatíve kis Papp László Sportarénába szervezték a koncertet, noha a Maiden három éve a Fradi stadionját is megtöltötte, két koncertet kellett hirdetni, de így is rég elkelt az összes jegy (ahogy egyébként a turné minden állomására is).

Megérte ennyit várni az Iron Maiden horrorcirkuszára

Minden tekintetben gigantikus stadionkoncertet adott Budapesten a világ egyik legfontosabb metálzenekara, az Iron Maiden, de több volt ez koncertnél: ekkora show-t ritkán látni Magyarországon.

És az ember pont ilyennek képzel el egy turnényitó koncertet: lelkesnek, energikusnak, és mindennek, ami ellentétes az „öreges” vagy a „rutinos” szavakkal. Az Iron Maiden pár perc után meggyőzött, hogy ők nem azért turnéznak ötven évvel az alapításuk után is, mert jár még ennyi a rajongóknak, miközben az énekes leginkább már otthon nyitna egy kutyamenhelyet (mint Ozzy és az 57 éve aktív Black Sabbath), vagy miközben az énekes már olyan hangokat sem tud kipréselni a torkán, ami legalább emlékeztetne arra, amit anno a lemezen hallottunk (mint Axl a 39 éves Guns N’ Rosesban).

Fazekas István

Bruce Dickinson énekes épp ugyanolyan lelkesen rohangál fel-alá végig a színpadon, eljátszva a szerepeket, amelyeket az adott szám diktál, mint mindig, Steve Harris ugyanolyan széles mosollyal teszi fel rövidnadrágos lábát az egyik kontroll ládára szólózás közben, mint fiatalon, és ugyanolyan boldogan áll össze egy-egy négyes gitárhősködésre Dave Murray-vel, Janick Gersszel és Adrian Smithszel, mint bármikor.

És ha az Iron Maiden tagjai boldogok koncert közben, akkor mi is boldogok vagyunk, ez ilyen egyszerű.

Azt persze fura lenne mondani a korban szintén alaposan benne lévő új dobosra, a Steve Harris másik zenekarában is játszó Simon Dawsonra, hogy „vérfrissítést hozott az együttesbe”, de az kétségkívül igaz, hogy „a vadonatúj, még fényesen csillogó” dobos, ahogy Dickinson bemutatja, új színt hozott az együttesbe, amelyben huszonhat éve nem volt tagcsere. Dawson tökéletesen megtanulta az összes dalt – mondjuk ki ne akarna eminens lenni, ha az Iron Maiden kérné fel dobosnak –, és érezni rajta némi iskolás igyekvést, hogy megfeleljen erre a nem kis feladatra szó szerint az egész világ szeme előtt. Pláne, hogy reflektorfényben: a Budapest Aréna színpadán nagyon szimpatikus módon állandó fénynyalábok világítják meg a sok együttesben a háttérbe szoruló dobost is. És Dawson nemcsak pontosan, de látványosan is játszik, ha nem is a szónak a dobverőpörgetős, fejjel cintányérozós értelmében.

Fazekas István

Mindez még akkor is nagyon jóvá teszi az estét, ha egyébként nem ez a Maiden valaha volt legjobb koncertje.

Az utóbbi turnékra már jó ideje az volt jellemző, hogy a „koncert” szó le sem fedte a fellépéseket, muszáj volt színházról és cirkuszról is beszélni: komplett városrészeket építettek fel díszletként, koncertenként vagy ötször másikra cserélve azokat, repülő repült felettünk, lángszórócsatát vívtak a színpadon és így tovább. Ehhez képest komoly visszalépés, hogy ezúttal mindössze vetítést használnak a háttérvásznon. Bár bevezetésképp még ez is ígéretes: a banda múltját felidéző, koszos városképeken halad a „kamera”, majd egy maidenes graffitikkel teli fal előtt áll meg, hogy aztán a fal túloldalát is lássuk az első szám (Murders in the Rue Morgue) alatt.

Fazekas István

Innentől viszont váltakozik, hogy az egész számot aláfestő kisfilmet készített az animációs csapat (mint az Aces High-hoz), vagy csak egy tíz percig szinte statikus, közepesnél kevésbé izgalmas képet látunk (mint Seventh Son of a Seventh Son vagy a Run to the Hills közben). Az első verzió talán túlzottan is elvonja a figyelmet a lényegről, hiszen a vászon mégiscsak vagy negyvenszer akkora, mint a picike emberek a távoli színpadon, a második verzió meg azt juttatja az eszünkbe: ha már a Maiden egyáltalán el nem ítélhető módon ezúttal elhagyta a horrorcirkuszt, akkor már sokkal izgalmasabb és zsigeribb lenne csak úgy minden nélkül látni őket, legfeljebb némi fénnyel és piróval, minden más hóbelevanc nélkül. Ha a dalokban visszamentünk az időben több mint harminc évet, éppenséggel technikában is visszamehettünk volna: egészen biztosan hatásos lett volna ez a minimalizmus.

Mert ha valamikor bedobhattak volna ilyen unortodox ötleteket, az épp ez a turné: a setlist több mint felét olyan dalok tették ki, amelyeket nem játszottak élőben minimum nyolc, de akár huszonhat éve egyszer sem; sőt Dickinson nyilatkozata szerint vannak számok, amelyeket ez után valószínűleg soha többé nem is vesznek elő már újra. Ez megspékelve azzal az ötlettel, hogy 1992-esnél egyetlen újabb dalt sem játszanak,

Fazekas István

igazi csemegévé teszi az 50 éves turnét a rajongóknak, és némiképp pech a többiek számára,

akik csak egy best of-jellegű karrierösszegzést akartak volna. Nem mintha olyan Iron Maiden-koncertből ne lett volna már korlátlan számú; tehát tökéletesen indokolt most a műsor felforgatása, még akkor is, ha izgalmas lehetett volna néhány évvel később újra meghallgatni, mennyire értek meg mára a Book of Souls vagy a Senjutsu egyes dalai.

Ugyanakkor nem egyértelműen pozitív a válasz arra, túl azon, hogy ínyencségek, mennyire élnek meg színpadon a most újra elővett dalok. Zenekari lelkesedés ide, zenetörténeti jelentőség oda, a lemezen is tízperces Seventh Son of a Seventh Son és a csaknem negyedórás Rime of the Ancient Mariner középrészeiben a belassulások alatt állni látszik a levegő az Arénában, és nem a kifejezés jó értelmében, már ha van neki olyan egyáltalán. A Murders in the Rue Morgue is vitatható, mennyire jó kezdésnek (bár lehet, hogy erről a vitathatóságról tehet az első pár percben ijesztően rossz, később többnyire – ha nem is tökéletesen – helyrerakott énekhangzás is).

Fazekas István

Általában sem feltétlenül győzött meg ez a setlist, hogy az ötvenéves életműből pont ezek a dalokat volt a legjobb választás elővenni. Igaz, dallistával kedvezni egyszerre mindenkinek úgyis lehetetlen: ez a turné most azoknak adja a legnagyobb ajándékot, akik akár a Fear of the Dark és a The Number of the Beast kettősét is gondolkodás nélkül is odaadták volna, hogy végre hallják a Killerst vagy a Seventh Son…-t. De ennyire unortodox döntésekről azért nincs szó: van Killers is, de a kötelező körök is.

Ritkán mondhatja el az ember egy ötven éve – ráadásul alapjaiban véve azonos felállással – aktív együttesről, hogy az ereje teljében van, de tény:

az 1975-ben alakult Iron Maiden 2025-ben az ereje teljében van.

Nincs annyi balladaközepi üresjárat vagy annyira vitatható setlist, ami miatt kevesebb elismeréssel lehetne róluk beszélni. Sok zenész a fél karját odaadná, ha harmincévesen olyan koncertet tudna adni, mint amilyet szerdán adott ez a hat hetvenközeli örökifjú rocker.

Ezeket játszották:
1. Murders in the Rue Morgue (először 2005 óta)
2. Wrathchild (először 2017 óta)
3. Killers (először 1999 óta)
4. Phantom of the Opera (először 2014 óta)
5. The Number of the Beast
6. The Clairvoyant (először 2013 óta)
7. Powerslave (először 2017 óta)
8. 2 Minutes to Midnight (először 2019 óta)
9. Rime of the Ancient Mariner (először 2009 óta)
10. Run to the Hills
11. Seventh Son of a Seventh Son (először 2014 óta)
12. The Trooper
13. Hallowed Be Thy Name
14. Iron Maiden
Ráadás:
15. Aces High
16. Fear of the Dark
17. Wasted Years
HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!