Wolfowitz a Világbankban

Jónéhányan keményen bírálják az iraki háború kitervelőjének, és a megelőző csapások fő szószólójának, héják héjájának kikiáltott Wolfowitz kinevezését a Világbank élére, és attól tartanak, hogy a Világbank – amely az elmúlt években szemmel láthatóan szerepvesztéssel küszködött - ezzel tovább fog marginalizálódni, és menthetetlenül „az amerikai külpolitika eszközévé silányul”.

Érdemes közelebbről szemügyre venni azokat a külpolitikai célokat, amelyeket a Bush-kormány fejlesztési elképzeléseivel kíván alátámasztani.  Elsősorban a Közel-Keleten, de más térségekben is, azokat az államokat jutalmazná,  amelyek a békét, a demokratikus utat választják, amelyek készek munkahelyeket teremteni a kiábrándult, és vallási fanatizmusba menekült munkanélküli fiatalok foglalkozatására, amelyek erősítik a kiszámíthatóság és  stabilitás zálogának tekintett középosztályt, amelyek valóban harcolnak a korrupció ellen. Bush stratégiájában Wolfowitz személye lenne a garancia, hogy a gazdaságfejlesztés még egyértelműbben a biztonságpolitika, más szóval a terrorizmusellenes harc szolgálatába álljon. 

Keresve se tudtak volna erre jobb szervezetet találni, mint a Világbankot: évente 20 milliárd dollár összegű kölcsönt helyez ki, az infrastruktúrális beruházások finanszírozása terén 60 évnyi tapasztalatot halmozott fel, kíváló szakértői hálózattal rendelkezik, és tudja, hogyan kell helyi szakembereket kiképezni, akik majd gondoskodnak a reformok fenntarthatóságáról.

Ám a szervezet az utóbbi időben elbizonytalanodott, és keresi helyét a megváltozott körülmények között. Sokat javult ugyan a helyzet, amióta James Wolfensohn, az amerikai állampolgárságot felvett ausztrál nagybefektető, a 90-es évek elején átvette a bank irányítását: a kliensekkel szemben mutatott korábbi arroganciát ügyfélbarát viselkedés, a washingtoni központ halogató döntéseit gyorsabb ügymenet váltotta fel. Számos regionális igazgatót munkatársaival együtt a helyszínre, tehát a tagországokba vezéreltek, ezzel próbálták kivédeni azt a közkeletű vélekedést, hogy a bank jól fizetett bürokratái bezárkóznak a washingtoni üvegpalota termeibe, és nincsenek tisztában a szegények életkörülményeivel.

Persze, gondok továbbra is akadtak: a Világbank részben profitorientált vállalkozásként, részben pedig segélyszervezetként működik, és gyakran került szerepzavarba. Hatalmas elánnal nyújt kölcsönöket olyan országoknak, amelyek ezeket a tőkepiacról nevetve fel tudnák venni, viszont csak szűkösen tudja támogatni a legszegényebb országokat. Szakemberek már régóta rámutattak a bank dilemmájára: azok az országok tudják visszafizetni a kölcsönöket, amelyek igazán nem szorulnak rá, akik viszont rászorulnak, gyakran a segélyeket sem használják hasznos célra, a korrupt vezetők saját zsebeiket tömik meg velük. A bank persze kondiciókkal adja a kölcsönöket, illetve a segélyeket, de ha nincs igazi ösztönzőerő, akkor a feltételek helyi betartása kétséges. Márpedig a banki alkalmazottak a minél nagyobb hitelkihelyezésekben érdekeltek, eszerint kapják a bónuszt és az előléptetést.

A markáns, jó szervezőkészséggel megáldott Wolfowitz-cal az élén a bank visszanyerheti korábbi nimbuszát – irja a „Rendszerváltás a Világbankban” c., cikkében Allan Meltzer professzor. (A cikk a Wall Street Journalban jelent meg). A Meltzer nevével fémjelzett, néhány éve közzétett, független szakértők által készített jelentés a bank teljes reformját szorgalmazta. (Érdekes, hogy Jeff Sachs, a híres amerikai közgazdász, aki a jelentés egyik szerzője volt, most élesen kirohant Wolfowitz jelölése ellen. Egyes rossznyelvek szerint arra számított, hogy őt fogják jelölni).

Meltzer szerint itt az ideje, hogy a Világbank vezető szerepet játsszon a demokrácia elterjesztésében, a legszegényebb országok életszinvonalának, és életminőségének javításában. Határozottan meg kell szűrni, kik kapják a kölcsönöket, zsarnokok és diktátorok pedig kerüljék a bank pénztárát. Csak azoknak az országoknak adjon támogatást a bank, amelyek azt valóban a szegénység visszaszorítására, gazdaságfejlesztésre használják. A közepes jövedelmű országoknak inkább tanácsokat adjon, a legszegényebbeknek viszont térítésmentes, ám szigorúan ellenőrzött segélyt. A bank alkalmazottait ne a folyósított kölcsönök, hanem a programok eredményessége alapján értékeljék. Legyenek egyértelmű felelőseik a programok végrehajtásának. A regionális bankokkal (ilyen a londoni Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank is) legyen jobb a munkamegosztás, kerüljék az átfedéseket.

Wolfowitz – aki határozott egyéniség, és tudja, hogyan kell a döntéseket egy nagyszámú szervezetben keresztülvinni- a legalkalmasabb ember e feladatok végrehajtására - írja a professzor, és ezzel a nézetével nincs egyedül. Véleményével lehet egyetérteni, lehet vitázni, mindenesetre a világnak tudomásul kell vennie, hogy  júniustól, amikor Wolfensohn megbizatása lejár, nagy valószínüséggel a 61 éves, matematikusnak indult, ám menetközben politikussá transzformálódott Wolfowitz fogja irányítani a fejlesztésre szakosodott legfontosabb nemzetközi intézményt.