"A magas bérek nem veszélyesek a gazdaságra"

HVG: Németországban mostanában magától értetődőnek tekinti mindenki, hogy a gazdaság alapgondjainak egyikét a magas bérköltségek jelentik. Ezt visszhangozzák a munkaadói szervezetek, a nagyvállalkozók, neves közgazdászok. Egyetért velük?

© Máté Róbert

G. A. H.: Nem. A fejlett ipari államok közül Japán kivételével Németországban növekedtek a legkisebb mértékben a bérek az elmúlt tíz évben. Ha nemzetközi méretekben összehasonlítjuk a bérek és a termelékenység növekedését, azt látjuk, hogy Németországban a termelékenység messze gyorsabban nőtt, mint a bérek. Továbbá ha a bérköltség arányát nézzük a késztermékek árában, akkor is messze az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Franciaország mögött vagyunk, vagyis a német cégek, legalábbis a bérköltség oldaláról nézve, igen alacsony árakat alakíthatnak ki, ezért is jó a versenyképességük a világpiacon, ami végül meg is mutatkozik a kedvező exportarányban. A magas bérek nem veszélyesek a gazdaságra.

HVG: De hát a cégek azért nem vesznek fel új embereket, azért nem bővítik a termelést, s végső soron ezért nem bővül a gazdaság, mert túl drága a munkaerő. A német vállalatok sorra telepítik ki a termelést az új EU-államokba, éppen az alacsonyabb bérköltség csábításának engedve, ezzel is növelve a németországi munkanélküliséget.

G. A. H.: Ez valóban elkerülhetetlen problémákat okoz, ám a gondok nem oldhatók meg a bérek, a munkaerőpiac oldaláról. Különben is az volt a szándék, hogy az új tagországok gazdaságilag zárkózzanak fel, s ehhez ott termelésbővítésre van szükség. Nekünk viszont azt kellene néznünk, hogyan tudunk továbbhaladni, innovációval, új, igényes, fejlettebb termékekkel. És éppen itt akadozik a folyamat: túl kevés az innováció, a fejlesztés.

HVG: Mi a véleménye a kormányoldal ama - az ellenzék egy részének támogatásával is találkozó - törekvéséről, miszerint Németországban általánosan be kellene vezetni a minimálbért?

G. A. H.: Szembe kell néznünk azzal a jelenséggel, hogy külföldről olyan munkavállalók jönnek ide, akik készek lényegesen alacsonyabb bérekért is dolgozni, hiszen azokban az országokban, ahonnan érkeznek - s ahová a bérüket hazautalják -, kevesebb pénzből is viszonylag jól meg lehet élni. Ez azonban aláássa a német bértarifarendszert, az egyes ágazati szakszervezetek és a munkaadói szervezetek között rendszeresen megkötött általánosan kötelező bérmegállapodást, ami az utóbbi években egyébként is meggyengült, és már a korábbinál kisebb védőerőt jelent. E szempontból tehát értelmesnek tartom a minimálbér bevezetésének ötletét, máskülönben egy olyan bérdömpinggel kell majd szembenéznünk, ami destabilizálja a gazdaságot, mert deflációs folyamatokat indít meg. Különösen olyan területen elkerülhetetlen a minimálbér bevezetése, ahol a bértarifa-megállapodások már nem fejtik ki hatásukat.

HVG: A magas bérek mellett számos munkajogi vívmányt is a magukénak mondhatnak a német munkavállalók: ilyen a szakszervezeti beleszólási jog, a felmondási védelem. Ezeket a munkaadók gyűlölik, mivel szerintük felelőssé tehetők a gazdaság toporgásáért. Bolondok lennének fölvenni valakit - érvelnek -, ha aztán a helyzet rosszabbra fordulásakor képtelenek volnának megszabadulni tőle.

G. A. H.: Én ezt nem így látom. Sem a felmondási védelem, sem más munkavállalói jogok, amelyeket most valóban rendre fel szoktak sorolni mint a növekedés lassúságának okait, nem igazi problémák. A felmondási védelem például nagyon is viszonylagos, hiszen csak azt foglalja magában, hogy elbocsátáskor figyelembe kell venni a szociális szempontokat is, de nem jelenti azt, hogy valakitől lehetetlen volna megválni. Nem azt mondom, hogy nem lehetne javítani a munkaerőpiac rugalmasságán, látok is rá lehetőséget - de ezt túlzás a gazdaság egyik fő problémájaként beállítani.

HVG: Németországban a rituálé szerint az év végén megjelennek a következő esztendőre vonatkozó különböző növekedési előrejelzések - a kormány például 2005-re 1,6 százalékos GDP-bővülést ígért, de több kutató is 1 százalék feletti bővülést jósolt -, aztán az első negyedévben megkezdődik a lefelé korrigálás, s ez tart egészen az év végéig. Az IMF már a múlt héten megfelezte a kormány prognózisát, s csupán 0,8 százalékos növekedési esélyt jósol erre az évre a német gazdaságnak. Ön szerint meddig tart ez a játék, s mi a prognózisa most erre az évre?

Gustav A. Horn

A bonni egyetemen tanult közgazdaságtant, ott is diplomázott 1979-ben, majd a London School of Economics következett 1981-ig. Visszatérve Németországba a konstanzi egyetemen tanársegédeskedett, 1986-tól pedig előbb a berlini Német Gazdaságkutató Intézet (DIW) konjunktúrakutatója, majd 1998-tól az intézet konjunktúrarészlegének a nyilvánosság előtt is sokat szereplő vezetője lett. Tavaly eltávolították a DIW-ből, a hivatalos indoklás szerint azért, mert osztálya és ő maga is keveset publikált, a szakmában viszont arról beszélnek, hogy nézeteit túlságosan keynesiánusnak találta az intézet vezetősége, amely kevésbé tartja áldásosnak az állami költekezés keresletnövelő hatását. Január 1-jétől Horn a düsseldorfi Makroökonómiai és Konjunktúrakutató Intézet (IMK) tudományos igazgatója.

G. A. H.: Én az utóbbi években inkább pesszimista voltam, s így nem is kellett olyan durván lefelé korrigálnom a prognózisaimat, mint másoknak. Az idén viszont bizakodó vagyok, olyannyira, hogy azt hiszem, valóban elérhető az 1,5-1,6 százalékos bővülés. Viszonylag jó első negyedévet tudhatunk magunk mögött, s ha a rá következők sem lesznek sokkal rosszabbak, a cél tartható. Hogy miért vagyok derűlátó? Az exportbővülés még mindig erős, s ezzel egyidejűleg megmozdult valami a belső konjunktúra területén is. A beruházások jobbnak mutatkoznak, mint tavaly, s bár továbbra is alacsony szinten marad a fogyasztás, azt hiszem, a magas olajárak és az erős euró ellenére elérhető a másfél százalék. Középtávon viszont pesszimista vagyok, mivel mindez csak az exporttól függ, s így könnyen meginoghat, akár össze is dőlhet. Akkor pedig újra jön a stagnálás, mert még mindig nagyon gyenge a belső fogyasztás - s ez a mi igazi, alapvető problémánk.

HVG: Elárulná, miként képzeli el a belső fogyasztás fellendítését? Egy ilyen programhoz pénzre van szükség, márpedig Hans Eichel pénzügyminiszternek manapság mindene van, de pénze az nincs.

G. A. H.: Adókönnyítéssel már nem megyünk semmire. Az egyetlen, ami véleményem szerint célhoz vezethet, egy közvetett program: az államnak rövid távon még jobban el kell adósodnia. Mégpedig elsősorban kommunális beruházások formájában, ami viszont már közvetlen fejlődési impulzust adhat azoknak a kis- és középvállalatoknak, amelyek ebben szerephez juthatnak, a megrendelések következtében új embereket vehetnek fel. A foglalkoztatás növekedése pedig hozza maga után a fogyasztás bővülését is. S ez lehet a döntő impulzus a gazdaság beindulásához.

HVG: A foglalkoztatás bővülése talán még elérhető, de hogyan lehet rávenni az embereket, hogy többet fogyasszanak, miközben az elmúlt évek tapasztalatai alapján - ahogy ön is említette - bizalmatlanok lettek, nem hisznek a jövőben, félnek a munkanélküliségtől, s inkább takarékoskodnak, mintsem költekeznének?

G. A. H.: Ez komoly feladatot jelent a politikusok számára, már retorikailag is. Ha ugyanis a közvélemény éveken át azt hallja, hogy a német gazdaság gyenge, strukturálisan hátrányos helyzetben van, akkor ez már üzenetében is hamis és rossz hatást kelt. Ezen túlmenően a munkanélküli-ellátás és a szociális rendszerek reformja, vagyis szigorítása mély nyomokat hagyott az emberekben, e téren pedig azt kell megvizsgálni, nem tettek-e túl nagy terheket a vállukra, s nem kellene-e esetleg valamit változtatni.

HVG: Arra gondol, hogy az eddigi reformok mind az úgynevezett átlagembert sújtották? E szempontból figyelemre méltó lehet, hogy Franz Müntefering, a kormányzó szociáldemokrata párt (SPD) elnöke a múlt héten éppen e kisemberek pártjára helyezkedve bírálta "a tőke nemzetközileg növekvő hatalmát", s a profitmaximálási törekvésekről pedig szó szerint azt mondta, hogy azok "hosszú távon veszélyeztetik a demokráciát". Csak retorikai fogás ez a közelgő, május 22-ei észak-rajna-vesztfáliai választások előtt, vagy az SPD korrekcióra készül?

G. A. H.: Ezt nem tudom megmondani, de az világos, hogy az SPD felismerte, az eddigi reformokkal éppen a saját törzsválasztóit bizonytalanította el - függetlenül attól, hogy valaki személy szerint közvetlenül érintett volt-e, vagy sem. A szociális leépítés ugyanis egyáltalán nem egyeztethető össze a szociáldemokrácia politikai alapelveivel, de mivel az SPD mégiscsak megsértette ezt a tabut, sok választó elfordult tőle. Hogy ezt lehet-e a siker reményében retorikával korrigálni, azt én nem tudom, de tudományos kutatóként az a véleményem, hogy az eddigi mulasztások után a konkrét lehetőségeket kellene megvizsgálni, mi a teendő.

HVG: Sajátos közgazdasági vetélkedő, két nézetrendszer küzdelmének színtere ma Németország. Az egyik iskola képviselői azt állítják, a keresletélénkítéssel kimozdítható a holtpontról a német gazdaság. Velük, vagyis a keynesiánusokkal szemben a neoliberálisok a piac kínálati oldalán remélik az eredményt, s további megtakarításokra, a szociális kiadások visszafogására ösztönöznek. Hosszú távon kinek lesz igaza?

G. A. H.: Tisztán akadémikus szempontból nézve egy nagyon érdekes kísérlet tanúi vagyunk. Azok a kollégák, akik a kínálatorientált gazdaságpolitika hívei, természetesen nem rossz szándékból érvelnek a megtakarítások-megszorítások mellett, hanem mert úgy vélik, ez a helyes. Bizonyos lépésekre, elismerem, szükség is van, s ebből a szempontból tehát én egy közbenső álláspontot képviselek, ám úgy gondolom, hogy igazi eredményeket mégis csak akkor fogunk elérni, ha a gazdaság egészét ösztönözni-serkenteni tudjuk.

WEYER BÉLA / BERLIN