Kerüld el a paradicsomos csokitortát! – A kínai alkudozás analógiája
Tudomásul kell venni, hogy az alkudozásban itt eleve vert helyzetből indulsz. Kínában, Shenzhenben, a piacon, a boltokban, áruházakban el kell fogadni, hogy te vagy a lúzer ember, akin a kereskedőnek jól kell keresnie. Mert számukra, így vagy úgy, de akkor is te vagy a gazdag amerikai, ha egyáltalán megértik, hogy Európából jöttél.
Az alku Kínában nem könnyű: mindegy, hová megy a turista, ha vételi szándékkal érkezik, az legyen az első dolog, hogy megérteti az eladóval, honnan jött!
Legyen szó a belváros ötemeletes műszaki pláza bármely boltocskájáról, beleértve ebbe bejáratnál rikítóan kivilágított, hófehér pultnál álló, lényegében stewardessnek öltözött eladókat, valamint azt a 4. emeleti, izzadságszagú, maszatos üvegpult mögött gubbasztó három fiút, akik közül éppen az néz fel rád, akinek a forrasztópákája alól éppen kifogyott a munka.
Vagy a Huawei Base szívét jelentő Bai Cao Yuan-on túli ételpiacról, ahol a helyiek esténként, családiasan, az utcán csacsogva evőpálcikázzák magukba a zöldséges, erősen fűszeres és illatos tésztát.
De ilyen a minden kapualjból hangyabolyszerű labirintusba nyíló városi "nagypiac" is, ahol a kínai feliratú, hófehér, hasított bőr Martens bakancstól a szubtrópusi forróságban abszolút rendszeridegen, vastag, kockás flanelingen át az értelmezhetetlen módon működő játékokig és a bármilyen színű Dr. Beats fejhallgatókig tényleg minden kapható, még a filléres hajgumi-hajcsat bizniszre is külön bolt üzemel.
Nem Em'Csó!
Kínában ugyanis alapból minden fehér bőrű embert amerikainak néznek, és téved az, aki azt hiszi, hogy ennek nincs árnyoldala. Még akkor sincs nyert ügye a turistának, ha nem Em'Csó (vagyis: amerikai), hanem Óu'Csó (vagyis: európai), de utóbbi alapján legalább nem lesz a pénztárcája számára teljesen reménytelen eset. Az „európai” különbségtétellel azonban biztosan csak annyit lehet elérni, hogy a kereskedő nem feltétlenül rajta akarja megkeresni az egész aznapi hasznát.
De így is komoly esély van arra, hogy messziről indítson az alku során. Főleg ha nem beszél az utazó legalább konyhanyelvi szinten kantoni nyelvjárásban kínait, mivel akkor inkább legfeljebb a Starbucksban kaphat arra garanciát, hogy az angol tőszavakban kifejezett óhaját megértik.
Az amerikai kávézó egyébként azon kevés helyek egyike, ahol az ár nemcsak fix, de nagy nyilvánosság előtt publikált is. Árcédula, árlista egyébként biztosan csak az élelmiszerboltokban, delikátokban, éttermekben, cigarettaboltban vagy a McDonald'sban található. Máshol nem, de ha mégis, biztos lehetsz abban, hogy ott olyan mereven annyi az ár, hogyha vásárolsz, slussz-passz, annyit kérnek, és borravalót se fogadnak el.
Az Em'Csó / Óu'Csó kontraszt sűrűn érzékeltetésével hamar el lehet jutni oda, hogy egy kicsit papagájnak érzi majd magát az ember, és ezt nem enyhíti az se, ha rájön, hogy az európaiság az itteni árképzésben soha nem teszi lehetővé, hogy az itteniek egymás közötti, villámgyorsan lebonyolított üzletelésekor használt szint közelébe jusson.
Coca Coland
Ha eleinte csak megfigyel, és memorizál a turista, hamar kialakul az a képesség, hogy miért mennyit érdemes – és mennyit nem – kifizetni.
A tapasztalatszerzés nem csak a felvilágosodás korának egyik legfontosabb megoldókulcsa, mert általa itt is gyorsan eljuthat arra a pontra, hogy kiderüljön, a klasszikus (tehát cukros, de nem vaníliás) Coca Cola olcsóbb, mint a palackos víz, az odahaza (leginkább a benzinkutakról) ismerős, háromszögletű szendvics, vagy éppen egy dobozkányi cookie viszont simán kerülhet akár egy komplett ebéd árába is.
Emellett jó, ha olyan tanácsadó is van a közelben, mint nekünk, aki szerint „ha főtt vagy sült ételről van szó, olyat kell választani, amilyet a kínaiak is esznek. Az mind olcsó”. Magyar házigazdánk is tapasztalatból beszél, korábban éveket élt Pekingben.
Ha viszont a gasztronómiában a kínai árral szembe fordulnánk, könnyen találkozhatunk például paradicsommal díszített csokitortával is, amit a kínaiak ugyan meg nem ennének, de úgy gondolják, hogy a külföldiek sokat adnának érte, ezért az efféle ínyencséget eleve magasabb árkategóriába sorolják.
Mennyit ér ez meg?
A ruházat, a műszaki cikkek, és minden olyasmi, ami nem ehető, igazából szabadáras. Ha egy papucsokkal teli asztalra 39 jüan van kiírva (1 jüan = 38 forint), az is csak azt jelenti, hogy onnan kezdődik az alku.
Az üzletkötés, legalábbis a mi fogalmaink szerint, azzal kezdődik, hogy valamilyen ingernek engedelmeskedve megáll az ember a pultnál, valami megtetszik, de mivel nincs ráírva az ára, érdekelni kezdi, hogy mennyire jó üzletet köthet. Shenzhenben az ilyen irányú érdeklődést azonban sokszor azzal lövik vissza, hogy "Miért, mennyit vennél belőle?". Az ár hiperdinamikusan képes megváltozni a mennyiségi mutató hatására, de ha csak egyetlen pólót, tabletet vagy fejhallgatót akar a vásárló, minden trükkre szükség lesz, hogy jó áron megszerezhesse.
Ha az ember alkudozott már görögökkel vagy törökökkel, vagy ha megvan több kurzusnyi gyakorlat a bécsi bolhapiacról, a Camden Town-ból, vagy akár csak az Ecseriről, vélhetően megüti az elemi szintű sencseni alkudozás szintjét. Azt azonban el kell felejteni, hogy makacs magyarként az eladó által bemondott első ár felénél többet nem fogsz fizetni. Amennyire lehet, inkább rugalmas játékosnak kell lenni.
Általános kiindulási pontnak számít, hogy az eladó megkérdeni, mennyit érne meg az áru. És az is, hogy nem lehet olyan magas (!) árat mondani, hogy ne fejcsóválás legyen a reakció, hogy az bizony kevés. De nem érdemes kis számot sem bemondani, mert gyorsan az lesz a vége, hogy egyszerűen elhajtanak. Tapasztalatunk szerint akkor érhető el könnyebben a cél, ha az alkudozás hol egy kicsit finomabb, hol egy picit agresszívebb párbaj benyomását kelti, de folyamatosan mozgásban van, alakul.
A grimaszok, a felháborodás és a békülés hangszínei, a mosoly, a mély sajnálattal átélt „Nooooo!” is a fegyverarzenál szerves része; éppen úgy, mint a fejjel lefelé az asztalon lévő számológépekbe csapkodott, vagy a tükörírással a levegőbe rajzolt, egymáshoz meglehetősen hasonlító számok – ezek az árajánlatok. El kell fogadni, hogy még a nagyáruház ruházati boltjába, teaüzletébe, ékszer részlegébe is changlisül elhadart „Hey, miszter!” felkiáltással, és azzal „csalogatnak be”, hogy megfogják a csuklódat vagy karon ragadva, széles mosollyal behúznak.
Az ár és az áru
A mennyiségi limitet hamar át kell lépni és az árra kell először koncentrálni – ha tetszik az áru, ha nem – érdemes az alacsony árat bemondani. Ha valóban el akarja adni az árut, pláne, ha az eleve több száz jüanba kerül, 4-5, egymáshoz folyamatosan közelítő ajánlattal célba lehet érni.
El lehet játszani, hogy az alkudozási fordulók után, valójában nem is érdekel a termék, és esetleg el lehet játszani, hogy kisétálunk a boltból, mivel az eladó úgyis utánunk jön. De a néhány jüanos pólók esetében hagyják, hogy üres kézzel távozzon az alkudozó, így nem ez az üdvözítő út. Ilyenkor inkább azt kell választani, hogy eleve 5-10 darabot veszünk, de a mennyiséget csak a parti végjátszmájában, amolyan Jolly Jokerként kell bedobni.
A kínai kereskedelmi alkudozásra nincs aranyszabály. De ha valóban jó áron akarunk vásárolni, akkor azt egy kínai kísérővel az oldalunkon a legjobb bonyolítani. Nemcsak azért, mert biztosan jobban ismeri a valódi árakat, hanem azért is, mert alkudni is eredményesebben tud, sőt azt is megmondja, hogy ha az üzlet számodra reménytelen. És mindig tud egy másik, harmadik, negyedik helyet, ahol ugyanazt a terméket (vagy valami hasonlót) biztosan meg tudunk majd venni. Így vettünk mi Pekingben 3-400 jüanért komoly mennyiségű, első osztályú teát. Majdnem olyat, mint amit napokkal később, a spontán agresszorként viselkedő, már említett teaboltos eleve 120-150 jüanért kínált.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
