Mérő László: Miért nem tapsolunk?

Orbán Viktor miniszterelnök egy interjúban, tőle szokatlanul tépelődő hangon, elmerengett azon, hogy milyen kevés egyetemi oktató állt be mögé a lex CEU ügyében, és milyen sokan álltak ki ellene. „Ennek nyilván oka van, amit még meg kell értenünk” – mondta.

E királyi többesben előadott panaszsóhaj után rögtön többen is megkíséreltek a segítségére sietni, például Király Miklós, az ELTE jogi karának korábbi dékánja. Mivel azonban a kormányfő tökéletesen immunis az olyan általános fogalmakra, mint például az egyetemi autonómia, még a köztiszteletben álló, mélyen konzervatív jogtudós szavaiból is az ellenség megtévesztő hadműveleteinek sikerét olvasta ki. Ezért most inkább a dolognak egy másik, praktikusabb aspektusát emelném ki – mert ha egy pillanatra eltekintünk a napi aktualitásoktól, ez a történet szervesen illeszkedik ide, a Capitaly rovatba is.

hvg

A Fidesz-kormány ezzel a törvénnyel megtiltotta minden magyar egyetemnek, hogy valamelyik sikeres képzését (vagy akár az összeset) egy idegen államban is akkreditáltassa úgy, hogy csakis Magyarországon oktat. Ezzel elvette a magyar egyetemektől azt a lehetőséget, hogy kövessék a CEU példáját, és ilyen eszközökkel is növeljék némelyik sikeres szakjuk vonzerejét, más szóval: piaci értékét.

Tény, hogy ezzel a lehetőséggel Magyarországon eddig csak a CEU élt, és ezzel versenyelőnyt szerzett. Ijesztő viszont számunkra (hogy ne tűnjön királyi többesnek, pontosítok: azok számára, akiket Orbán Viktor nem ért, és akiket a szavai szerint szeretne megérteni), amikor a kormány erre a helyzetre nem azzal reagál, hogy segíti (például állami pályázati pénzekkel) azt, hogy a többi magyar egyetem is élhessen ezzel az eszközzel. Egy amerikai akkreditáció nem két fillérbe kerül. A magyar kormány Soros György pénzét és befolyását ilyesfajta pályázati pénzekkel tudná a leghatékonyabban kompenzálni. Az Orbán-kabinet reakciója azonban a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” szellemében fogant. Ehhez a megoldási stílushoz nem kívánunk asszisztálni, függetlenül a politikai nézeteinktől.

Ha netán sikerül ezzel a törvénnyel a CEU-t elüldözni Magyarországról, és okafogyottság miatt visszavonják a lex CEU-t, mi, egyetemi oktatók akkor is rosszul járunk, mert nem lesz az országban kitől megkérdeznünk, hogy miképpen is kell ezt csinálni. Mármint az amerikai akkreditálást. A CEU legfőbb erénye, amivel leginkább kiérdemelte a jelenlegi, igen széles körű szolidaritást, az, hogy ilyesfajta kérdésekben mindig készségesen segített a magyar kollégáknak. Ilyesmiben pedig a tapasztalt kolléga tanácsa aranyat ér.

Több magyar egyetemen is az angol nyelvű képzések immár sok éve egyre sikeresebbek, mind több külföldi hallgatót vonzanak. A világ minden tájáról jönnek, de időről időre egyik vagy másik országból különösen sokan. Ez olyankor fordul elő, amikor egy országban egy szakra sokkal kevesebb hallgatót vesznek fel, mint ahányan azt a szakot el akarják végezni. Ilyenkor elindul a külföldi egyetemek versenye az otthon fel nem vett hallgatókért. Ebben a versenyben komoly előnyt jelenthetne, ha ennek a szaknak a magyarországi képzését az adott országban is akkreditálnánk – és ez az, amit az Orbán-kormány most jól megtiltott. Egy amerikai akkreditáció pedig gyakran egyszerre pótolhatna sok országbelit – de ez végképp fel sem merülhet már ezek után.

A mi reflexünk egy ilyen helyzetben nem az, hogy nyírjuk ki az ellenfelet, és akkor majd nekünk jobb lesz. Mi, egyetemi oktatók tudjuk és tanítjuk, hogy egy versenyhelyzet ilyesfajta megoldásaiból csak rossz születhet, társadalmilag is, gazdaságilag meg különösen. Mi versenyben szocializálódtunk, ez volt számunkra a természetes közeg már akkor is, amikor a társadalom számára még távolról sem. Ezért is tudunk a nagy kapitalista cégek számára jól használható embereket képezni.

Az egyetemek és az oktatók folyamatos versenye során megszoktuk, hogy időről időre találkozunk nálunk jobbakkal is. Ilyenkor tanulni igyekszünk tőlük, akár magyarok, akár külföldiek, és szeretnénk annyira feljavulni, hogy időnként fair versenyben le tudjuk győzni őket. Ezért nem tapsolunk örömünkben, ha a miniszterelnök és kormánya „jótékonyan” megszabadít minket egy erős versenytárstól.