Egy mindössze 6,5 négyzetkilométeres szikladarab mitt hiúsult meg majdnem az utolsó pillanatban a másfél év alatt nagy nehezen összehozott Brexit-megállapodás. A Gibraltárral kapcsolatos keménykedéstől persze a spanyol kormányfő is némi politikai tőkét igyekezett kovácsolni egy héttel az andalúziai választások előtt – a városállam történetesen ennek a tartománynak a déli csücskében található, miközben hivatalosan Nagy-Britanniához tartozik több mint háromszáz éve.

A 425 méter magas sziklaszirtet, amelyet a szárazfölddel egy vékony földnyelv köt össze, 1704-ben, a spanyol örökösödési háborúban szerezték meg a britek a francia haditengerészettel vívott ütközetben. Az Afrika és Európa közötti átjárásban fontos szerepet játszó Gibraltári-szoros kijárata végül a háborút lezáró utrechti békeszerződésben, 1713-ban került a brit korona fennhatósága alá – szemben (a máig a spanyol korona alá tartozó) Ceutával.

A Mediterráneum nyugati részének – így a Földközi-tenger Atlanti-óceáni kijáratának – az ellenőrzése régi vágya volt a briteknek. Akkortájt még a rabszolgakereskedelemben játszott fontos szerepet a terület, a II. világháborúban már a németek ellen szolgált támaszpontként – ennek érdekében a lakosságot ki is telepítették.

Annak ellenére, hogy a szoros fekvése nem kedvező komolyabb kikötőnek, a spanyolok már a 18. századtól próbálkoztak a visszaszerzésével. Gibraltárhoz kötődik a világ egyik leghosszabb ostroma is: 1779-ben a spanyolok négy évig tartották blokád alatt a szorost, ám végül a britek a kimerültség és a francia-spanyol túlerő ellenére is visszaverték a seregeket. A britek az amerikai függetlenségi háborút lezáró 1783-as békeszerződésben is meg tudták őrizni, és nem sokkal később Napóleon is hiába próbálkozott a megszerzésével. A II. világháború előtt Hitler is szemet vetett rá, ám Franco spanyol diktátor a tengelyhatalmakhoz való csatlakozás helyett inkább a semlegességet választotta, így még jól is jöhetett neki, hogy a britek az ország déli részén védelmet nyújtanak a német hadsereg ellen.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy belenyugodott volna abba, hogy az értékes terület brit koronagyarmat legyen. 1967-ben népszavazást rendeztek Gibraltár hovatartozásáról, a voksolók többsége a brit uralom fenntartása mellett döntött, ezek után a spanyolok lezárták a szirtet a szárazfölddel – és Spanyolországgal – összekötő átjárót. 1973-ban, mikor az Egyesült Királyság csatlakozott az Európai Közösséghez, a terület is annak részévé vált, a határt pedig akkor nyitották újra, mielőtt a spnyolok, 1986-ban szintén a közösség tagjai lettek volna.

2002-ben újabb referendumot rendeztek, ezúttal a spanyol-brit megosztott hatalomról, ám a helyiek ezt 98 százalékos többséggel elvetették. A fennmaradó kérdéseket, 2006-ban egy háromoldalú egyeztetésen igyekeztek elsimítani.

Az újabb népszavazás 2016-ban jött el, ezúttal a britek uniós tagságának fenntartásáról: a gibraltáriak 96 százaléka leszavazta a Brexitet. A referendum után a spanyolok újra felvetették a megosztott hatalomgyakorlást, ám a félsziget első embere elutasította azt. A konfliktus azonban nem ekkor kezdődött Madrid és Gibraltár között: korábban a spanyolok amiatt akarták szigorítani a határátlépést, mert a félsziget vezetői egy mesterséges zátonyt építettek, ami zavarhatja a halászokat.

Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy Gibraltár a halaiból él. A 34 ezres lakosságú félsziget kis adóparadicsomként működik, és a pénzügyi szolgáltatásokon kívül fő bevételi forrásai közé tartozik az online szerencsejáték és az átutazó turistáknak kínált vámmentes kereskedelem is.