Tizennyolc közgazdász, tizenhat tanulmányban elemezte Magyarország növekedési programját és a sokat emlegetett bérfelzárkóztatást. Az írások a KOPINT Konjunktúra Kutatási Alapítvány folyóiratában, a Külgazdaságban jelentek meg. A szakemberek azt járják körbe, hogy

1. közgazdasági értelemben mit jelenthet a bérfelzárkóztatás?
2. tartható-e a versenyszféra és a kormány állandó konzultációs fórumának a 2016 novemberében kötött hatéves megállapodása?
3. Magyarország esetében hol van a béremelések hatása?
4. a régió egészében gyors béremelkedés tapasztalható. Vannak-e kockázatai ennek a bérversenynek?
5. milyen hatása lehet a béremeléseknek a nyugdíjakra és a nyugdíjrendszer egészére?

A multiknál lehetnek magasabb bérek

Bod Péter Ákos szerint a magyar bérszínvonal 2006 után kezdett lemaradni a térségben, a válság utáni években sokáig beragadt, így egyáltalán nem kell csodálkozni azon, hogy előbb-utóbb elkövetkezett a korrekciós időszak. A Budapesti Corvinus Egyetem tanára 2016-ot emeli ki, ez volt az az év, amikor „erőteljes fordulat történt az állami bérpolitikában”. Ekkor emelték ugyanis két lépcsőben a minimálbért és a garantált bérminimumot, és csökkentették fokozatosan a szociális hozzájárulási adót.

„Az ilyen időszakok azonban nem tartanak örökké” – hangsúlyozza. És azért nem, mert

a politikus a piacgazdasági összefüggéseket gyakran negligálja, azokban nem bízik.

Arra a kérdésre, hogy folytatódhat-e a jövőben is a béremelkedés, Bod Péter Ákos úgy válaszol, míg a tőkeerős, kis közvetlen bérhányaddal dolgozó, főként külföldi tulajdonban lévő, nagy és közepes cégek számára a további bérnövekedés nem okozna gondot, addig a magyar tulajdonú, kis cégeknél igen. Ezeknek a kvázi-vállalkozásoknak, törpecégeknek, kényszervállalkozóknak ráadásul egyre nehezebb megtartaniuk a kulcsfontosságú munkatársaikat, külföldre mennek vagy egy nagyobb magánvállalathoz. Őket egyre gyengébb képzettségű munkásokkal lehet pótolni, „vagy már azokkal sem”.

Nincs itt semmi látnivaló

A volt gazdasági miniszter, Csillag István is arról ír, hogy ma már gyakorlatilag a gazdaság valamennyi ágazata munkaerőhiánnyal küzd. „Mindenütt egyformán rossz a helyzet. Hiány van taxisból és szemetesből Budapesten, nincs elég szakács és pincér a Balatonon, és nincs, aki almát szedjen a szabolcsi falvakban.” Úgy folytatja,

Magyarország – hasonlóan a régió országaihoz – szenved a kivándorlástól, ezért tudomásul kell venni a bérek emelkedését.

Szerinte a további béremelkedést is a munkaerőhiány diktálja majd. Hasonlóan vélekedik a volt szociális és munkaügyi miniszter, Herczog László is, aki azt írta, „a bérfelzárkóztatás nem más, mint a munkaerőhiányra adott logikus válasz”. Azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy a bérfelzárkóztatás nem közgazdasági, hanem politikai kategória:

minél inkább politikavezérelt az állami gazdaságirányítás, annál szívesebben avatkozik be a kormány a bérnövelés gyorsítása érdekében.

Más kérdés, hogy a jelenlegi munkaerőhiányos helyzetben a jelentős béremeléseket a piac is kikényszeríti. Úgy véli, a jelenleg tartó „bérfelzárkóztatás” nem más, mint a munkaerőhiányra adott logikus válasz. És azt is gondolja, hogy nem a bér az egyetlen tényező, ami motiválja a munkavállalókat. Számít még:

• a megélhetési, lakhatási költség,
• a nyelvtudás,
• a családtól való elszakadás.

Herczog László a versenyképesség, a termelékenység növelésére esküszik, „ahol ez nem megy, ott jelentős munkaerőhiánnyal kell szembenézni, ami a gazdasági növekedést is visszafoghatja”.

Soha nem érjük utol a német béreket

Érdemben ezzel a Századvég Gazdaságkutató Zrt. munkatársa, Regős Gábor sem vitatkozik, azt azonban kijelenti, hogy a termelékenység növekedéséhez adottak ugyan uniós támogatások és viszonylag alacsony kamatozású hitelek, de a kormánynak is van dolga.

Ahhoz, hogy a bérek tovább nőjenek, a kis- és közepes vállalkozásoknál szükség van:

• a termelékenység növelésére,
• a bérszínvonal emelkedésére.

A nagyvállalatoknak komplexebb munkafolyamatokat kell Magyarországra hozniuk, ami egyben meghatározza a béremelések hosszabb távú hatását is: „mi az a bérszínvonal, amely mellett a multinacionális cégeknek még megéri az olcsóbb magyar munkaerő alkalmazása, és mi az a bérszínvonal, amelyet még a kkv-k is el tudnak viselni, ki tudnak gazdálkodni”.

Regős Gábor szerint

a bérfelzárkóztatás nem azt jelenti, hogy utolérjük a német béreket, sokkal inkább azt, hogy csökken a kettő közti különbség.

Úgy látja, amikor a kormány a bérekről dönt, figyelembe kell vennie a következőket:

• egy újabb válság csökkentheti a munkaerő iránti keresletet,
• a multinacionális cégek olcsóbb országot választanak,
• a bérek növekedése a kis- és középvállalatokat állítja nagyobb kihívás elé.

Írásában nem győzi hangsúlyozni, hogy ha a bérek nem emelkednek megfelelő ütemben, akkor a külföldre vándorlás miatt egészen biztosan nem marad elegendő munkaerő.

Míg Magyarország korábban versenyezhetett az olcsó munkaerővel, most már egyre inkább a minőségre kell törekednie. A feladat tehát adott, a béreket emelni kell, hiszen nemcsak az uniós átlagtól, hanem a visegrádi országokétól is kisebb-nagyobb mértékben el vannak maradva.

Azt is kiemeli, hogy a mostani magasabb bérek a jövőben magasabb nyugdíjakat eredményeznek, és arra is lehet számítani, hogy kevesebben vállalnak majd külföldön munkát. A kutató kijelenti, hogy a bérfelzárkózás nem állhat le, „hiszen van még hova emelni a béreket”, a háztartások jövedelmi szintjén és életkörülményein is van mit javítani. Ez azonban nem megy magától, kell hozzá:

• versenyképesség,
• hatékony kis- és középvállalkozói kör,
• minél több diplomás.

Az európai bér csak egy álom

Pesszimista forgatókönyvek szerint, azonban ha a vállalati, ágazati különbségek ellenére is folytatódik az általános és nagymértékű béremelkedés, az oda vezet, hogy:

• megugrik az infláció,
• felborul a külső egyensúly,
• elmaradnak a beruházások,
• mérséklődik a termelékenység.

A CIB Bank vezető elemzője, Trippon Mariann arra figyelmeztet: noha az eddigi panaszok ellenére a cégek „elbírták” a béremeléseket, „ez nem jelenti azt, hogy a jövőben is ugyanilyen lendülettel, a végtelenségig nőhetnek a bérek”. Úgy látja, a feladat a következő: „nemzetgazdasági és ágazati bértárgyalásokon keresztül lehetne bekalibrálni a béremelések olyan mértékét, amelyek után a magasabb bérek pozitív növekedési hatásai érvényesülnek”.

Az európai bérekhez ennél is több kell: „a gazdaságot tartósan a jelenleginél gyorsabb, de fenntartható növekedési pályára kellene állítani”. Az elemző emlékeztet, hogy Magyarország uniós csatlakozása óta, a régiós versenytársakkal összevetve Magyarország több területen sereghajtóvá vált:

• alacsonyabb az átlagos növekedés,
• lassabban bővül a termelékenység,
• lassabb a reálkonvergencia,
• kevésbé innovatív a gazdaság,
• gyengébb a kis- és középvállalati szektor.

„A beruházásokban és a termelékenységbe kellene áttörést elérni” – emeli ki, majd úgy folytatja, ehhez kiszámítható gazdálkodási, intézményi, üzleti környezetre, a piaci verseny erősítésére, innovációra, kutatásra és fejlesztésre, az oktatási, egészségügyi rendszer átalakítására van szükség.

Ha ezek az előfeltételek nem adottak, a magyar gazdaság nem lesz képes a jelenleginél gyorsabb ütemű felzárkózásra, relatív lemaradása konzerválódik.

Magyarul: az európai bér álom marad.