Békesi László: Egyre több a haszonélvező, és nem csupán az oligarchák, a maffiacsalád

HVG: Amikor 1989. május 10-én először pénzügyminiszter lett, már rettenetesen felgyorsultak az események. Május 2-án megkezdődött a vasfüggöny lebontása, néhány napra rá a magyar állam felmondta a bős–nagymarosi vízlépcsőről szóló szerződést, folyt a szovjet csapatok részleges kivonása is. Önre mi volt a legnagyobb hatással?

Békesi László: Az előttünk tornyosuló feladatok nagysága, bonyolultsága, amit menedzselni kellett. Mindez az 1985-ös pártkongresszusra vezethető vissza, amikor több évig tartó felelős, ám szigorú gazdaságpolitika után Kádár János kiadta a jelszót: elegünk van a laposkúszásból! Jött a fedezet nélküli béremelés, az új lakástámogatási rendszer, az ingyenes ellátások, szolgáltatások kiterjesztése – mindez megrendítette a gazdaság pénzügyi alapjait. Egy év alatt megduplázódott az addig sem csekély államadósság. Tudtuk, hogy ezt a csődtömeget gyökeres átalakítás, gazdasági és politikai reformok nélkül nem lehet kezelni, sem a kilábalás feltételeit megteremteni. Már korábban elkezdődött egy komplex adó-, ár-, jövedelmi és bérreform, csökkentek az állami támogatások, leválasztottuk a jegybankról a kereskedelmi bankokat, szerveződött a tőzsde, megtörténtek az első tétova privatizációs lépések. Ezt a folyamatot fel kellett gyorsítani.

HVG: Miért nem hagyták az utódokra? Volt olyan javaslat, hogy csak fél évre készítsenek költségvetést.

B. L.: Mert ha nincs elfogadott éves költségvetés, ha nincs középtávú gazdasági program, akkor nem jön létre a következő évek finanszírozásához szükséges megállapodás az IMF-fel. De volt egy politikai aspektus is: küszöbön állt a politikai és társadalmi átalakulás. Nem tudtuk ugyan, hogy ez milyen irányt vesz, de az volt az ambíciónk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt teremtsük meg a magyar gazdaság működőképességének és fejlődésének a feltételeit. Ennek a hátterét az adta, hogy a Németh Miklós vezette kormány a második átalakítás után már független volt az MSZMP-től és a parlamenttől is.

Túry Gergely

HVG: Egyik országgyűlési beszédében ön mégis Churchillt idézte: a parlament arra való, hogy pokollá tegye a kormány életét. Volt pokol? Akkor már ott ültek ellenzéki képviselők is, Tamás Gáspár Miklós, Király Zoltán, Roszik Gábor és mások.

B. L.: A Németh-kormányt utólag nevezték már szakértőinek, válságmenedzselőnek, az átalakulás előkészítőjének. Ez mind igaz. Nem vártunk arra, hogy mások takarítsák el a trágyát, nem rendezkedtünk be túlélő üzemmódra. Amikor a támadás- és kritikatömeg ránk zúdult, Németh Miklós szervezett egy gazdasági csúcstalálkozót, meghívta a megalakult ellenzéki pártok vezetőit is, Antall Józsefet, Torgyán Józsefet, Petrasovics Annát és másokat. A tervhivatali elnökkel, Kemenes Ernővel felvázoltuk a helyzetet, ismertettük a lehetőségeket, felvetettük, mivel jár, ha lesz megállapodás az IMF-fel, és azt is, ha nem. Antall azt mondta, ez borzasztó, de minél több problémát megoldanak, annál kevesebb marad ránk. Erre indítottuk be a gőzhengert.

HVG: Az IMF-megállapodáshoz nyíltan be kellett vallani, hogy az államadósság jóval nagyobb, mint amiről a szervezet tud. Ezt 1989 novemberében Németh Miklós megtette.

B. L.: Ennek a Pénzügyminisztérium passzív szemlélője volt, mert az adatszolgáltatás a Magyar Nemzeti Bank feladata volt. Az új elnökkel, Bartha Ferenccel rendszeresen egyeztettünk, hogy mi kell a talpon maradáshoz. Ne feledje, Németh Miklós elődje, Grósz Károly idején bevezették a világútlevet, megkönnyítették a devizához jutást, magyarok ezrei mentek Bécsbe, hozták a Gorenje hűtőket, a Grundig magnókat. Rengeteg deviza kifolyt az országból. Májusban, amikor pénzügyminiszter lettem, ezt azonnal le akartam állítani, de azt mondták, a nyári szezon idején nem lehet ilyen drasztikusan beavatkozni. Később befagyasztottuk a devizaellátmányt, csökkentettük a vámolási értékhatárt, megemeltük a vámokat, és igyekeztünk a kurrens importtermékekből többet behozni. De a talpon maradáshoz szükség volt az IMF-hitelre. Csakhogy amikor Magyarország 1981-ben belépett, az akkor felgyülemlett adósság egy részét a Magyar Nemzeti Bank nem vallotta be, készítettek egy „fordítóprogramot”, amelyik folyamatosan áthidalta a tényleges és a közölt adatok közti különbséget.

HVG: Ez csalás, nincs mit szépíteni.

B. L.: Persze hogy az. Az vesse ránk az első követ, aki nem követte el, Görögországgal az élen. De ezzel a kamuflálással nem lehetett az 1990-es költségvetést előkészíteni. Úgy döntöttünk, hogy nyilvánosságra kell hozni a tényleges adatokat, mégpedig a parlamentben. Nem voltak könnyű percek.

HVG: Bár az 1990-es igazi krízisköltségvetés volt, az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika kiemelt területnek számított. Ebben a válsághelyzetben miért ígértek 30 százalékos béremelést az orvosoknak, a pedagógusoknak?

B. L.: Mert aki válságot menedzsel, jól teszi, ha a jövőre is gondol. Jól működő egészségügy és oktatás nélkül, a társadalmat szétszaggató szociális problémák kezelése nélkül nincs jövő. Arra még egy restriktív költségvetésben is esélyt kell adni. A humán szférának nyújtott többlettámogatás fejében nem jutott forrás komolyabb infrastruktúra-fejlesztésre, kutatásra-fejlesztésre, a tőkehiányos, veszteséges állami vállalatok, bankok megerősítésére, feltőkésítésére. De inkább az életben tartáshoz szükséges területekre koncentráltunk.

Fortepan / Szalay Zoltán

HVG: Miért nem biztonsági kűrt futottak? Az akkori liberó, az ár- és bérfelszabadítás, az importverseny vagány, ám kifejezetten kockázatos döntés volt.

B. L.: Az 1981-es krízis, amit az IMF-csatlakozással és a szervezet hitelével éltünk túl, azt bizonyította, hogy direkt utasításrendszerrel nem lehet a hatékonysági tartalékokat felszínre hozni, sem a vállalatokat, sem a magánszemélyeket nem lehet nagyobb teljesítményekre ösztönözni. Át kell vágni a gátakat, olyan rendszert kell kialakítani, amelyben tisztán látni a valódi költségeket, ráfordításokat, a vállalati mérlegek a nemzetközi mércéknek megfelelően készülnek. A gazdaság liberalizálása nélkül nem volt esély a csőd elkerülésére. Tiszta lappal adtuk át a kormányzást 1990-ben, sem az államháztartás, sem a fizetési mérleg nem mutatott hiányt.

HVG: Mennyire foglalkoztatták a gazdaságon kívüli fejlemények? A keletnémet turisták előtt a határ megnyitása, a berlini fal leomlása, a prágai, a romániai forradalom?

B. L.: Csak annyiban, amennyiben a kormány tagja voltam. Meg kell mondanom, hogy a gazdaságpolitika menedzselése, a pénzügyek épp elég figyelmet követeltek. De volt olyan külső nyomás, amely elől nem térhettem ki. Egyre többen követelték, hogy át kell ütemezni az államadósságot. A túlnyomó többsége dollárban és jenben állt fenn, piaci hitel volt, nem más államok kölcsöne. Felvetődött, hogy a terheket hogyan lehet elviselhetővé tenni. Az ellenzék egy része és a mögöttük álló csoportok lengyel mintájú átütemezést szorgalmaztak. Tudtam, hogy ez irreális. 1988-ban két hónapig Ford-ösztöndíjjal az Egyesült Államokban voltam tanulmányúton, a záróértekezleten, a kaliforniai Stanford Egyetem Hoover Intézetében tartottam előadást, ott volt Zbigniew Brzezinski elnöki tanácsadó is. Megkérdeztem tőle, lát-e esélyt az átütemezésre. Visszakérdezett: mit gondol, hány magyar származású emigráns él az USA-ban? Egymillió, vágtam rá. Annyi már nem, felelte. És hány lengyel? Tízmillió.

Ilyen olcsón semmi mással nem tud az amerikai elnök ennyi szavazatot megvásárolni, mint a lengyel adósság átütemezésével, mondta Brzezinski, egyúttal értésemre adva, hogy ne is álmodozzunk hasonlóról.

Más kérdés, hogy az átütemezés azért is kalandorság lett volna, mert az átmeneti könnyítést később a törlesztési és kamatterhek megugrása követte volna.

HVG: Az 1990-es költségvetés előterjesztésekor felvillantotta, hogy a munkanélküliség átmenetileg 50-60 ezresre ugrik, az infláció 20 százalék fölé gyorsul, a gazdaság és az életszínvonal stagnálni fog. A nemzeti megújhodás programjában Antall József sem ígért ennél súlyosabb visszaesést. Ő tévedett, vagy a körülmények alakultak rendkívül kedvezőtlenül?

B. L.: Nem mondanám, hogy tévedett, inkább azt, hogy idegen volt tőle a gazdaság. De az az igazi kérdés, vajon az 1990-es fordulat után el lehetett volna-e kerülni a veszteségek egy részét, optimálisan jutottunk-e túl a transzformációs válságon, ami 20 százalékos visszaesést, 30 százalékos inflációt, másfél milliós munkanélküliséget hozott. A külső tényezőkön kívül ennek több olyan eleme van, amely az új rezsimen múlt. Egyrészt

nemcsak a politikai függést számolták fel a szovjet birodalomtól, majd az utódállamoktól, hanem a gazdasági kapcsolatokat is elvágták. A tovariscsi, konyec ezt jelentette.

Ezzel a közepesen fejlett magyar ipar termékei eladhatatlanná váltak. Már mi magunk is túlhajtottuk a liberalizálást, a Szovjetunióval való kereskedelemben a rubel helyébe a dollár lépett, megszűnt az árucsere, a barter. Erre az Antall-kormány rátett egy lapáttal. Dollárért pedig a Szovjetunió már nem a magyar piacról vette meg, amit másutt olcsóbban, jobb minőségben megkaphatott. Egészen addig jó hatásfokkal, magyar cserearány-nyereséggel lehetett kereskedni vele, nyersanyagot, energiahordozókat importáltunk, cserébe gabonát, élelmiszert, felrobbanó képernyőjű Videoton televíziót, csuklós buszokat, vacak szabolcsi almát, gyenge alföldi bort adtunk. Amit tegnapig tömegével vettek át, egyszerre nem kellett nekik. Nem maradt idő arra, hogy a magyar ipar átálljon a nyugati piacokra. Ekkor szűnt meg másfél millió munkahely, szinte egyetlen év alatt. Ennek a súlyát cipeltük évtizedekig. Amikor világossá vált, hogy ez a csődtömeg menedzselhetetlen, azért, hogy ne legyen tömeges a nyomor, behunytuk a szemünket, hagytuk, hogy mindenki próbáljon úgy megélni, ahogy tud. Jöttek az életképtelen kisvállalkozások, amelyek tulajdonosai abból éltek, hogy elcsalták az adót, a létfenntartási költségeiket is elszámolták. Ezt mindenki tudomásul vette, mert így volt olcsóbb.

Fortepan / Urbán Tamás

HVG: Az örökül hagyott hároméves programot elolvasta bárki is?

B. L.: Antall József sokáig kereste az utódomat. Rabár Ferenc személyében találta meg, aki Laxenburgban gazdasági modellezéssel foglalkozott, ám színvonalas munkái során nem találkozott fiskális, monetáris politikával. Tisztességes, felelősen gondolkodó ember volt. Kértem, hogy látogasson meg, bemutattam neki a hároméves programot. Elvitte, megriadtan jött vissza. Te jó ég, ezt teljesíteni kell, különben nem lesz meg az a három év lauf, ameddig az IMF-hitel kitart. Erre nyugodtan lehetett volna építkezni. De Rabár látta, ha kitartanak a mi gazdasági programunk mellett, nem tudják a politikai céljaikat teljesíteni. Mert abban nem szerepelt másfél millió állástalan, a keleti piacok feladása, a mezőgazdaság szerkezetének szétverése, a kárpótlás. Rabár megértette, hogy a hároméves program meghiúsul. Pillanatok alatt lemondott.

HVG: Két katasztrofális év következett, majd némi fellendülés, ám mérhetetlenül nagy eladósodással. Az 1994-es választásokon az MSZP-nek két arca volt: az ígérgető Horn Gyuláé, és egy komor, az öné. Az SZDSZ, de még a Fidesz is a Békesi-programot pártolta. Mi lett belőle?

B. L.: Nyilvánvaló volt, hogy súlyos finanszírozási krízis fenyegeti Magyarországot. Ennek megfékezésére pótköltségvetést készítettem, 150 milliárdos pozíciójavulással – ez végül 50 milliárdra fogyott. Horn Gyula meg volt győződve róla, hogy a politikai stabilitáshoz, az MSZP támogatottságához nélkülözhetetlen a szakszervezetekkel való jó viszony fenntartása, egy új társadalmi-gazdasági megállapodás. Ez nem a nyugat-európai jellegű tripartit szerződés lett volna, ami az életszínvonalat érintő intézkedésekre terjed ki. A szakszervezetek egyetértése nélkül egyetlen komoly lépést sem tehetett volna a kormány, sem a privatizációban, sem az adó- vagy a költségvetési politikában. Ez szakszervezeti kormányzás, amit mereven elleneztem, mert öngyilkosságnak tartottam. Horn azt mondta, az őszi önkormányzati választások előtt ne húzzuk ki a gyufát, halogassuk a fájdalmas megszorításokat, se a párt balosai, se a szakszervezetek ne támadjanak. Azt kérte, érjem be szerényebb pótköltségvetéssel, ne legyen bérbefagyasztás, se 15 százalékos forintleértékelés, legfeljebb 9 százalékos. A többit majd megcsinálod 1995-ben, kecsegtetett. Hiba volt erre ráállni. Tudjuk, mi lett a vége.

HVG: Lemondott.

B. L.: De úgy, hogy előtte elkészítettem a stabilizációs programot. Bokros Lajosék kész forgatókönyvet kaptak.

HVG: Két pokoli nehéz időszakban volt pénzügyminiszter. Nem sajnálja, hogy a válságkezelés után a kibontakozást egyszer sem ön menedzselhette?

B. L.: Egész pályám az államigazgatáshoz kapcsolódott, egy ilyen szakembernek a pénzügyminiszterség a csúcs. Nagyon kritikus időszakokban tudtam valamit tenni, de a programok eredményét nem én élveztem. Széchenyi mondta, bárkié lehet a dicsőség, ha a hazáé a haszon. Szép szöveg, nem? De nem esett jól. Istenem, ez adatott!

Túry Gergely

HVG: Ugorjunk egy nagyot, 2010 után, látva az Orbán-kormány unortodox gazdaságpolitikáját és szabadságharcát, azt jövendölte, hogy a gazdaság össze fog omlani. Nem ez történt. Bár 2012-ben jött még egy recesszió, azóta tart a fellendülés. Mi az, amit benézett?

B. L.: Három területet is rosszul mértem fel. Nem feltételeztem, hogy a magyar gazdaság működését meghatározó multik torkán le lehet nyomni mindazt, amit a kormány tett a bankrendszer megsarcolásával, az ágazati különadókkal, külön kedvezményekkel a barátoknak, hadjárattal mások ellen. Azt gondoltam, hogy a piaci viszonyokhoz szokott partnerek ezt nem tűrik. De tűrték, mert hosszú távon gondolkodtak, az általam feltételezettnél is hosszabb távon. Abból indultak ki, hogy a megszerzett piacok feladása több veszteséggel jár, mint ha elviselik a kormány kifejezetten voluntarista lépéseit. A másik tévedésem az volt, hogy a 2008-as pénzügyi válság után a fejlett világban alkalmazott neokeynesiánus gazdaságpolitika, a költségvetési és a jegybanki expanzió hosszú távon nem tartható fenn, a fedezet nélkül kiáramlott forrásokat visszavonják. Ha ez történik, akkor a magyar gazdaság finanszírozásához nélkülözhetetlen, szinte ingyenes forrásokhoz néhány év múlva nem lehetett volna hozzájutni. Elindul egy kamatemelési ciklus, megdrágulnak a források, ez pedig recesszióba hajtja a magyar gazdaságot. Úgy tippeltem, ez egy-két éven belül bekövetkezik.

A harmadik tévedésem, hogy azt hittem, az Európai Unió nem nyeli le a magyar kormány pofátlanságát, a korrupciót, a visszaélések sorozatát, a demokratikus jogok csorbítását.

Az elemzők azt mondják, az Orbán-kormánynak óriási szerencséje volt. Így is fel lehet fogni. Blöffölt, és egyelőre nem bukott le.

HVG: Meddig tarthat ez?

B. L.: Nem tudom. A magyar gazdaság működését meghatározó tényezők 2021-ig biztosan nem változnak meg. Akkor lép életbe az új EU-költségvetés, amely átalakítja a mai rendszert, azt, amelyiknek a legnagyobb haszonélvezője az Orbán-kormány volt. Csökkennek az agrár- és a felzárkózási támogatások, kevesebb forrás jut az infrastruktúra fejlesztésére, előtérbe kerülnek a hatékonysági kérdések, az innováció, a kutatás-fejlesztés. A változások következtében szűkül a lehetőség azoknak a pluszforrásoknak a megszerzésére és lenyúlására, amelyek eddig a rezsim autoriter törekvéseit támogatták.

HVG: Orbán Viktor kétharmados győzelme óta megváltozott a gazdaságpolitika karaktere, és mára megváltozott a társadalom is. Mi jön ki ebből?

B. L.: Ez a legfontosabb kérdés. Úgy látom, a társadalom hihetetlenül fogékony az érzelmi politizálásra, és az Orbán-rezsim ennek minden eszközét, minden attribútumát ügyesen, nagyon gátlástalanul kihasználja. A nemzeti szimbólumok, a nemzeti ünnepek, az ifjúság nevelése, a sportolók sikerei mind-mind a nemzeti összetartozás érzését erősítik. Ez az érzelmi politizálás monopolizálása és teljes kisajátítása. Bár velejéig hazug, a történelemhamisítás már ipari méreteket ölt, de nincs meg az alternatívája. Ellenzéki oldalról nincsenek olyan modernizációs válaszok, amelyeket az érzelmi politizálással szembe lehetne állítani. Ez a hajó elment. Idetartozik a kereszténység, a hit is.

HVG: Ön hívő ember, hogyan fogadja az állandó hivatkozást a kereszténységre?

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Jörg Bauerrel, a Tungsram elnök-vezérigazgatójával. Barátok közt

MTI / Bruzák Noémi

B. L.: Amit művelnek, annak semmi köze a kereszténységhez, tipikusan farizeus politika. Ha Krisztus ma élne, kizavarná őket a templomból, mint annak idején a kufárokat. Amikor a politika és a kereszténység képviseletét ellátó egyházak szövetségre lépnek, akkor a politika valójában hitbizománnyá válik, az egyházak pedig a politika szolgálólányaivá. Ezt tapasztaljuk. De az érzelmekkel remekül lehet manipulálni. A második szempont, hogy

a társadalom nagyon jelentős része ma már érdekelt abban, hogy a rezsim hosszabb távon fennmaradjon.

Egyre több a haszonélvező, és nem csupán az oligarchák, a maffiacsalád. Mindazok nyernek, akik közvetlenül ennek a körnek a megbízásából dolgoznak. A cégek jelentős része akkor érdemel ki alvállalkozói-bedolgozói megbízást, ha a piramis csúcsán állók megkapják a nagy állami megrendeléseket, és lenyúlhatják a támogatásokat. A multinacionális cégek nagy része is beállt a sorba, haszonelvűen együttműködik az oligarchákkal, részese a korrupciónak. Továbbá

az a nagyon széles kör is a rendszer fennmaradásában érdekelt, amelyik egzisztenciálisan fenyegetve van.

Majdnem valamennyi állami-önkormányzati intézmény vezető posztját a rezsim hű emberei vették át, ők döntenek arról, hogy mi történjen a pedagógussal, az orvossal, az ápolóval, a katonával, a bíróval, a tanárral, az akadémikussal, a művésszel – akik egzisztenciális kiszolgáltatottak. Felettük mézesmadzaggal, bunkósbottal uralkodnak. A harmadik széles kör a kitaszítottaké, a nyomorgóké, azoké, akik reménytelen helyzetben vannak, esélyük sincs a kitörésre. Passzívak, be vannak zárva a maguk világába. Képzetlenek, tartósan állástalanok, a közmunkára, az alkalmi élelmiszercsomagokra szorulnak. Közéjük tartozik a kisnyugdíjasok egy része is. Ha ezt a három nagy csoportot összerakjuk, kiderül, hogy a társadalom többsége voltaképpen a nemzeti együttműködés rendszerének szilárd bázisát alkotja.

HVG: Vége, csapó?

B. L.: Orbánék rendszerét az ingathatja meg, ha 2021 után csökkennek az elosztható források, mert ezzel a támogatóinak az érdekei is csorbulni fognak. A rezsim vélhetően újabb jövedelem- és vagyonátcsoportosításra kényszerül, ami sokak érdekeit sértheti. Ez feszültséghez, elégedetlenséghez, esetleg tiltakozáshoz vezethet. Ha ez bekövetkezik, a nemzeti együttműködés rendszere belülről omlik majd össze.