Kimondottan szép, 6,5 százalékos GDP-növekedésről számolt be szerda délelőtt a KSH, és ha nem a – részben még lezárások között telt, külföldi turistákat is alig vonzó – 2021. április-júniushoz hasonlítjuk a számokat, hanem 2022 első három hónapjához, akkor is 1,1 százalékos volt a növekedés. Ilyenkor menetrendszerűen hallhatjuk a kormány öndicséretét: Magyarország a kanyarban előz, jóval nagyobb a növekedésünk, mint másoké.

Ha a számokat nézzük, ez utóbbi állítás valóban igaz is. Az EU 27 tagállama közül mostanáig 21 készítette el a saját GDP-számítását a második negyedévre, közülük a magyar adat a harmadik legnagyobb (a 8,3 százalékos szlovén és a 6,9 százalékos portugál az erősebb a mienknél). Az előző negyedévről már mind a 27 tagállam számát ismerjük, azok közül a hatodik legjobb volt a magyar mutató. Azzal az állítással, hogy előznénk a kanyarban, azért érdemesebb óvatosnak lenni, mert van honnan ledolgozni a hátrányt: ahogy azt nemrég kiszámoltuk, ha az egy főre jutó GDP mindenhol pont ugyanúgy nőne tovább, mint ahogyan 2010 óta, akkor az EU-átlagot 2061-ben érnénk utol, Ausztriát pedig 2091-ben.

Fazekas István

A kormány tehát büszkén mutogat egy számot, ami valóban jó, a kritikusaik pedig ugyanazzal a lendülettel vágják rá: amikor épp 13,7 százalékos az infláció, nem teljesen mindegy, mit mutat a GDP-növekedési statisztika? Kicsit másképp megfogalmazva:

az izgalmas kérdés az, mennyire számít az az átlagember számára, hogy a növekedés nagy, és meddig tartható fenn ez az állapot?

Azt, hogy a magyar kormány (és egészen az idei szigorításáig a Magyar Nemzeti Bank) erőltetetten, mindenek felett hajszolja a növekedést, nem egy válságos időszakban írták le először: már 2017 és 2019 között, amikor hasított a gazdaság, sokan figyelmeztettek, hogy a gazdaság túlfűtéséből még baj lehet. Ezt a fogalmat a hvg360-on már részletesen körbejártuk, röviden a lényege az: az állam laza költségvetési politikával, a gyors bérnövekedés támogatásával, gyenge árfolyammal és alacsony kamatokkal többletkeresletet generál. Emiatt a GDP-növekedés üteme tartósan afölött a szint fölött marad, amelyet a dolgozók száma, tudása, a tőke mennyisége, a technológia és az erőforrások állapota hosszú távon fenntarthatóvá tenne.

Megpróbálhat az ország előzni a kanyarban, csak nehogy levigye a szalagkorlátot

Egyre több országban kísérleteznek azzal a gazdaságpolitikusok, hogy egy ideig jobban pörgessék a gazdaságot, mint amit a piaci folyamatok indokolnának. A nagy kérdés az, hogy meddig lehet ebben elmenni úgy, hogy az ne okozzon károkat, és mikor jön el a pillanat, amikor hiába próbálnak előzni a kanyarban, mégis muszáj lesz fékezni.

A politikusok dilemmája ilyenkor az, hogy ez rövid távon természetesen jó, de nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor egy család a jó időkben alaposan kiköltekezik, majd nem tud miből megélni, amikor beüt a válság. Egy állam persze némileg máshogy működik, de a hatások itt sem jók: amíg a családi kasszában az a baj, ha elfogy a pénz a hónap vége előtt, egy túlfűtött gazdaságú országban az infláció megugrása, az egyre nehezebben kigazdálkodható bérigények elszállása, a deviza gyors leértékelődése és a fizetési mérleg borulása mutathatja azt, hogy baj van. Ahogy azt mutatja is nálunk.

Igen ám, csakhogy 2020-ban is kisebb volt a recessziónk, mint sok más helyen, 2021-ben átlag fölötti lett a magyar növekedés, és 2022 első felében is az maradt. Akkor mégis működik ez?

Amikor 2020 tavaszán megérkezett a koronavírus-járvány Magyarországra, szinte mindannyian megijedtünk, a gazdaság jelentős része leállt, az eredmény pedig az lett, hogy 2020 második negyedévében 12,8 százalékkal zuhant be a GDP (az addigi ledurvább visszaesés, amióta 1995-ben elkezdték mérni, a 2009. második negyedéves 7,8 százalékos esés volt). Ez teljes gazdasági összeomláshoz vezetett volna, ha hosszú távon fennmarad. A kormány – és a társadalom egy komoly része is – úgy döntött: ez többet nem fér bele, innentől kezdve pörögjön a gazdaság akkor is, ha lesz újabb járványhullám, lezárás csak akkor és annyi legyen, ami feltétlenül muszáj, és reménykedjünk, hogy az egészségügy majd valahogy megbirkózik a kihívásokkal. Vagyis elkezdték hajszolni a növekedést gyakorlatilag bármi áron, és tényleg jobb is lett a GDP-adatunk, mint sok olyan országé, ahol a járványügyi szigort fontosabbnak tartották. Az pedig, hogy eközben a covidos halálozási adatunk lakosságarányosan az EU legrosszabbja lett, mutatja, hogy a GDP-szám önmagában nem mér mindent.

Túry Gergely

2020–21 persze egy nagyon fontos szempontból teljesen más volt, mint bármelyik korábbi gazdasági válság időszaka: viszonylag hamar látni lehetett, hogy amint tömeges lesz az átoltottság, újra lehet indítani a gazdaságot még a legóvatosabb országokban is, vagyis gazdaságpolitikai csodák helyett csak ki kell bírni egy darabig. Ezért aztán az EU és a nemzetközi pénzügyi szervezetek is elengedték a hiánycélokat, mertek költekezni a kormányok, így tett a magyar vezetés is. Az egyensúlyvesztés már kezdett meglátszani, 2021 közepén-végén egy ideig már a mienk volt az EU legnagyobb inflációja, de a gazdaságunk ettől még pörgött.

Erre tett rá nem is egy lapáttal az, hogy 2021 végén, 2022 elején, amikor már nagyon sokan figyelmeztettek (még a háború előtt is, az után pedig főleg), hogy be kellene húzni lassan a féket, a kormány több ezer milliárd forintos választási osztogatásba kezdett és ármaximálásokat vezetett be. Ennek a hatásai látszanak a mostani nagy GDP-növekedési adaton: a kampányban kiszórt pénzt elköltik az emberek, a benzint pedig úgy veszik, mint ha ingyen osztogatnák, így logikus az eredmény, a növekvő lakossági fogyasztás megdobja a gazdasági növekedést is. Az pedig, hogy ez később mit okozhat, nem a most kiadott április-júniusi adatokon látszik.

De mégsem szabad azt mondani, hogy a növekedés hajszolása csak szemfényvesztés volna.

Például azért nem, mert ugyan nem látunk a döntéshozók fejébe, nem nagy kockáztatás azt mondani, hogy a kormány számára valószínűleg nem a GDP-mutató a legfontosabb. Hanem az, hogy magas legyen a foglalkoztatottság és nőjenek a bérek, a választók ezt érzik meg, az pedig szinte mellékes ehhez képest, hogy ehhez pont úgy kell pörgetni a gazdaságot, hogy az a GDP-adatot is megdobja. Érdemes összehasonlítani a mostani, valamint a 2020-as helyzetet a 2008–2009-essel:

• 2009-ben 98 ezer fővel csökkent a foglalkoztatottság, az infláció az egy évvel korábbi 6-ról 4 százalékosra csökkent, a forintárfolyamot az év eleji pánik után pedig már június végére sikerült 270 környékére leszorítani, ahol maradt is egészen addig, amíg Kósa Lajos a 2010-es választás után nem vizionált államcsődöt,
• 2020-ban az első járványhullám alatti csúnya zökkenés után viszonylag gyorsan helyreállt a munkaerőpiac, a foglalkoztatottság 2022-ben már rekordszinten jár, az inflációnk viszont kétszámjegyű, a forint pedig soha nem volt ennyire gyenge.

AFP / THOMAS TRUTSCHEL

Ebből pedig már jól látszik az egyik fő különbség a 13–14 évvel ezelőtti és a mostani helyzet között. Akkor a nemzetközi válság és az arra adott magyar reakció hatására több tízezren azért kerültek hatalmas bajba, mert megszűnt a munkahelyük, a cégek pénzügyi krízise miatt béremelésekre nem volt pénz, aki pedig svájci frankban adósodott el, annak brutálisat nőttek a törlesztőrészletei – ehhez képest szinte mellékes volt az, hogy a termelés, valamint a fogyasztás lassulása miatt zuhant a GDP is. Idén szinte mindenki dolgozhat, aki akar, még a fizetésük is sokaknak magasabb, mint pár éve (bár annak egyre nagyobb részét viszi el az infláció, de a mérleg reálértékben is pozitív most még), emiatt aztán a termelés és a fogyasztás is nő, azonban az egésznek az árát mindannyian megfizetjük az elszaladó infláción és a harmatgyenge forint miatt tovább dráguló külföldi beszerzéseken keresztül.

Vagyis ezúttal a kormány úgy döntött, hogy a gazdasági problémák költségét szétteríti, nem pár százezer embernek válik elviselhetetlenné a helyzete, hanem több milliónak még morogva, de kibírhatóan rosszabbá.

A következő hónapok kulcskérdése természetesen az, hogy ez az ötlet akkor is működik-e majd politikailag, ha megérkeznek a megemelt rezsiszámlák, vagy ha valami nagyobb baj volna a benzinellátással, el kellene engedni a benzinárstopot. Az már látszik, hogy júniusban az élelmiszereken elkezdtek spórolni az emberek, de még túl sok a bizonytalanság ahhoz, hogy a jósláson túl bármit lehessen a várható lassulás és tartóssá váló infláció hatásairól mondani.