Donizetti: A szerelmi bájital
május 6., május 12., Erkel Színház
Donizetti örökzöldje, A szerelmi bájital minden körülmények között sikerdarab, – gondolhatnánk. Az elbűvölő dallamok, a remek figurák bármilyen környezetben jól érvényesülnek. Fájdalom, épp ellenkezőleg: ilyen populáris műnél a legszembetűnőbbek a működési hibák. A bájital Békés András szellemes, átgondolt rendezésében több énekes-generációnak adott jó lehetőséget a pályaépítésre. Aztán valamilyen okból ezt a produkciót fölváltotta egy dilettáns munka, amely a szakmai alapkövetelmények minimumának sem felel meg. Például a kórus, a nem túl nagy tömeg suta mozgatása egyáltalán nem a cselekményt szolgálja, és nem tölti be funkcióját, azaz nem a főszereplő(k) belépését készíti elő.
Meg kell szűnnie az olyasfajta rendetlenségnek is, hogy a szubrett sminkje erősebb, mint a primadonnáé. Az meg egészen groteszk, hogy a kórus hölgytagjainak arcfestése egészen különböző stílusú és harsányságú, és ugyancsak rálicitál a főhősnőre. Mondhatná bárki, hogy ettől még föl- és lemegy a függöny, a hűséges bérletes közönség úgyis melegen tapsol. Csakhogy a feladat nem az, hogy minden így maradjon, ilyen slamposan. Legjobb tudomásunk szerint a pályázók és nyertesek – nagyon helyesen – valamiféle európai színvonalat céloztak meg.
Több fiatal énekes állt be a produkcióba, ki-ki bátorsága, tapasztalata, elszántsága szerint közelítette meg a szerepét. Az egyik előadásban Keszei Bori alakította Adinát – nagyon korrekt módon, csak éppen érdektelenül. Gyanítható, hogy mivel „törzsidejét” Bécsben tölti, nincs gyakorlata a partner-nélküliségben. Wierdl Eszternek van, így a saját figurájára koncentrált és szuverén módon jelenítette meg a kisvárosi kékharisnyát. A szólam ma már könnyedebb, levegősebb technikát kívánna, mint azok, amelyeket a közelmúltban Wierdlre bíztak, de az énekesnő magasrendű intelligenciával hidalta át a zenei problémát. Nemorino a lírai tenorok számára alap-kihívás. Brickner Szabolcs Nemorinója idegesítő fickó, rossz a tartása, a kezével furcsán gesztikulál. Az nem derült ki számomra, hogy a fura tartás sajátja-e vagy csak azt az instrukciót kapta, hogy nézzen ki minél nevetségesebben. Brickner Szabolcs kicsit elfogódottan indította első áriáját, a románcra azonban egészen belemelegedett a játékba is, meg a belcanto éneklésbe is.
A ház bariton jolly jokere mostanában Molnár Levente, így a daliás Belcore őrmestert is rábízták. Igazán elemében volt; talán először láttam-hallottam, hogy felkészültségéhez illő karaktert kapott. Oberfrank Péter vezényelte mindkét felfrissített előadást, pontosan és lendületesen. Ha az ember behunyta a szemét, professzionális operaházban érezte magát.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
