Salvador Dalí iskoláskorában egyszer lefejelt egy márványoszlopot, aminek következtében súlyosan megsérült. Amikor megkérdezték tőle, miért tette, azt mondta: azért, mert senki nem figyelt rá. Ha a kisbabák és a gyerekek a korai életéveikben nem kapják meg, amire szükségük van, ha úgy érzik, hogy nem veszik észre őket, illetve ha nem lehetnek biztosak abban, hogy a szükségleteiket kielégítik, akkor beleragadhatnak a folytonos figyelemfelkeltés állapotába. Ez pedig idegesítővé válhat nekünk – és a többi felnőttnek is.

Másképp fogalmazva: lehetetlen „elrontani” egy gyereket azzal, hogy túl érzékenyen reagálunk a jelzéseire. A kezdetben befektetett idő hozzászoktatja a gyereket ahhoz, hogy kielégülhet a kapcsolódási igénye. Magáévá teszi ezt a biztos tudást, tudja, hogy számíthat rá, és nem kell folytonos megerősítést kicsikarnia. Az elegendő figyelemben részesülő gyereknek megnő a biztonságérzete, nem szükséges folyton megszállottan a kapcsolatokkal foglalkoznia, nem kell „mutatványokat” előadnia azért, hogy biztos lehessen abban, hogy észreveszik.

AFP / Bonfanti Diego

Ha azonban a gyerek apró figyelemfelkeltő kezdeményezései nem találnak válaszra, akkor ezek hangosabbakká, illetve az életkor előrehaladtával csúnyábbakká válnak. A gyerek számára még a negatív figyelem is jobbnak tűnik, mint a figyelem hiánya, mert így legalább tudja, hogy nem feledkezünk meg róla. Egyre erősebb benne a késztetés arra, hogy zavaró legyen, ami természetesen még inkább a kiközösítés felé vezet. Amikor egy gyerek viselkedése terhes, nehezebb szeretetteli figyelmet fordítani rá, ami nagy baj, hiszen ekkor van a legnagyobb szüksége arra, hogy a kapcsolaton esett csorbát mihamarabb kijavíthassuk.

Mit tehetünk akkor, ha a gyerekünkkel való kapcsolat szüntelen harcba fordul, amelyben a negatív figyelem az egyeduralkodó, és már úgy érezzük, az agyunkra megy az egész? A kialakult kapcsolat és magatartási szokások megváltoztatása érdekében „szeretetbombázást” is tarthatunk Oliver James pszichológus szavaival élve. James szerint a gyerek és valószínűleg a mi saját érzelmi termosztátunk átállításához időt kell egymással töltenünk. És ehhez nem elég az egyszerű „minőségi idő”, amikor együtt vagyunk.

AFP / Frank Rumpenhorst

A szeretetbombázás ennél is több: olyan előre meghatározott kezdetű és végű időszak, amikor – a józan ész keretein belül – a gyerek mondhatja meg, mi legyen, mit és hol csináljunk. A szeretetbombázás kettesben töltött idő, olyankor tudjuk megteremteni otthon, amikor a család többi része a rokonokhoz megy látogatóba, vagy ha tehetjük, menjünk együtt egy szállodába. A teljes időtartam alatt – legyen ez huszonnégy óra vagy egy egész hétvége – a gyerekünk határozhassa meg, mit csinálunk, mit teszünk. Fontos, hogy ez idő alatt sokszor kifejezzük az iránta táplált szeretetünket és megbecsülésünket.

Most úgy érezhetjük, hogy a rossz magatartást támogatjuk azáltal, hogy gyerekünk kezébe adjuk a gyeplőt, és a szeretetünkben fürösztjük, de ez nem így van. Képzeljük el, hogy úgy érezzük, nem vesznek észre, nem hallják meg, amit mondunk (annak sincs igazából jelentősége, ha tévedünk ebben, mert ha így érezzük, akkor az a mi valós tapasztalatunk), akiknek a szeretete, figyelme számunkra a legfontosabb a világon, és egyedül úgy kelthetjük fel az érdeklődésüket, ha kellemetlenkedünk. Ha megkapnánk tőlük a szeretetet és megbecsülést, akkor nem kellene így rájátszanunk.

A szeretetbombázás gyakorlata éppen ezt a fókuszált figyelmet adja meg a gyereknek. Ugyanakkor megszakítja a szülő és a gyerek között kialakult figyelemfelkeltő magatartási mintázatokat, és segít áttérni az adás és elfogadás ritmusára. Ez a gyakorlat nem jelenti, hogy egyfolytában hajtogatjuk, milyen ügyes a gyerekünk – ez nem lenne jó ötlet, hiszen nem ítélkezni akarunk. Egyszerűen csak a szokásos felelgetős játékra, az adok-kapok érzésére van szüksége verbális vagy nonverbális formában. Minél több ilyen jellegű figyelmet szánunk a gyerekre kicsi korában, annál kevésbé lesz szükség később arra, hogy utólag kelljen pótolni.

AFP / Science Photo Library

Képzeljük el így: a szülő és a gyerek vonaton utazik. A gyerek könnyen elunja magát a hosszú üldögélés alatt. A szülő játszhat, rajzolhat a gyerekkel, mesét olvashat neki – vagy arra is fecsérelheti az idejét, hogy folyton rászól, üljön nyugton és maradjon csendben. Mindkettejük számára élvezetesebb játszani, mesélni – adással és elfogadással tölteni ki az időt –, mint fegyelmezni vagy elviselni a zajongást, amely a szülőt és a vonaton utazó többi felnőttet is zavarja. Az is gyakran előfordul, hogy ha egy hosszabb út elején a szülő rászánja az időt a közös tevékenységre, akkor a gyerek egy idő után önállóan elfoglalja magát, és a felnőttnek is jut ideje arra, hogy olvasson vagy a saját dolgával foglalkozzon.

A fenti cikk Philippa Perry brit pszichoterapeuta Bárcsak olvasták volna ezt a könyvet a szüleink… című könyv szerkesztett részlete.

Minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke boldog legyen, és senki nem akarja elszúrni a gyereknevelést. De hogyan érhetjük ezt el? Könyvében az ismert brit pszichoterapeuta húszéves szakmai és szülői gyakorlatával segít eligazodni, mi az igazán fontos a gyereknevelés során. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.