Amikor olyasmihez közelítünk, amit nem értünk, vagy valami váratlannal vagy megmagyarázhatatlannal kell szembenéznünk, hajlamosak vagyunk irányt veszteni, passzívvá válni és visszahúzódni, a végtelenségig elemezni a helyzetet, katasztrófa-gondolkodásmódba váltani, lázas tevékenységbe fogni, sürögni-forogni, és rövid távú, azonnali megoldásokat alkalmazni.

A fentiek természetes és többnyire tudat alatti módjai annak, ahogy a határzónában megélt kényelmetlenséggel megbirkózunk – mindez túlélési ösztöneink eredménye. Ezzel azonban az a nagy probléma, hogy éppen akkor kerüljük az ismeretlent, amikor igencsak hasznunkra válna, ha átadnánk magunkat neki. Ez a fajta viselkedésmód pedig bizony számos esetben megakadályoz bennünket abban, hogy az ismeretlen határzónájában maradjunk, és tanuljunk belőle.

Íme az egyes reakciók főbb jellegzetességei:

Irányítás

Ellen Langer pszichológus szerint stresszhelyzetekben hajlamosak vagyunk inkább azt hinni, hogy képesek vagyunk irányítani vagy befolyásolni a helyzet kimenetelét. Amikor azonban a körülmények változnak és kiszámíthatatlanabbakká válnak, a stressz-szintünk nő. Ilyenkor inkább érezzük úgy, hogy a változó körülményektől függünk, és igyekszünk a kontrollra való képességünk érzését növelni, a tehetetlenségérzetünket pedig csökkenteni. Az irányítás védekezésként jelenik meg, a nemtudás ellenszereként, amellyel a bizonyosság után kapunk. Tapasztalhatjuk, hogy leblokkoltunk, és magunkba fordulunk; vagy éppenséggel jelentősen támaszkodunk a hatalmunkra, és irányítóvá, parancsolóvá válunk. Az ilyen helyzetekre alkalmazott kifejezések igencsak kifejezők: „összeszorítja a fogát” vagy „begubózik”.

Amikor nagy a nyomás rajtunk, alapvetően a megszokott megoldások, a rutin, a szabályok követésével történő irányítást alkalmazzuk. A szervezetek mesterséges struktúrákat hoznak létre, hogy az irányítás illúzióját keltsék. Míg egyszerű vagy bonyolult („ismerten ismeretlen”) problémáknál hatásosak lehetnek ezek a módszerek, számos üzleti probléma összetett („ismeretlenül ismeretlen”), ezért ott nem szolgálhatnak megoldásként. Illúzió, hogy az üzletben stabil és előre jelezhető eredményeket érhetünk el, és „garantáltan hibamentes” tevékenységet folytathatunk azzal, hogy közös üzleti rendszereket alkalmazunk az ismeretlenül ismeretlen tényezőkre.

Passzivitás és önmegsemmisítés

Amikor szembesülünk saját tehetetlenségünkkel, egyik ösztönös reakciónk, hogy aggodalmaskodás vagy depresszió bevetésével elszigeteljük magunkat a külvilágtól. A probléma katasztrofálisnak tűnik, mi pedig nem tudjuk, hogyan birkózzunk meg vele. Hajlamosak vagyunk arra, hogy menekülni próbálunk a rémületet keltő szituációból, ami természetes emberi reakció. A kellemetlen érzések és reakciók keveréke erőteljes, és könnyen a teljes kétségbeesés csapdájában találjuk magunkat.

Gyakran úgy kerüljük meg a komplex probléma kezelését, hogy elemezni próbáljuk, és újabb adatokat gyűjtünk róla. Tévesen azt hisszük, hogy azért támad nehézségünk az összetett probléma megoldásával, mert nincs elég ismeretünk. Ezzel a felfogásmóddal az a gond, hogy amikor olyan összetett kihívással állunk szemben, amelyet meghatározni is nehéz lehet, nemhogy megoldani, talán soha nem fogunk teljesen a mélyére látni. Soha nem fogunk annyi ismeretet, annyi hozzáértést szerezni, amennyi lehetővé tenné a probléma megoldását. Azt kockáztatjuk, hogy mire elkészül a teljes elemzés, a probléma más alakot ölt, így a tervkészítésbe fektetett munkánk feleslegessé válik.

Amint Nicola Gatti, az AWS24 vezérigazgatója megtanulta:

„Jobb hiányos ismeretek birtokában képességeink és ösztöneink szerint lépni, mint kivárni, hogy további ismeretek álljanak rendelkezésünkre. Még akkor is ez a jobb megoldás, ha így elszalaszthatunk néhány kiváló lehetőséget ebben a gyorsan változó világban.”

Katasztrófagondolkodás

A katasztrófagondolkodás eltúlozza a probléma következményeit, és a legrosszabb forgatókönyvet veszi alapul. Nemcsak az eseménynek nem örülünk, hanem még úgy is véljük, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni vele, vagy bármit is tenni azért, hogy a helyzet megváltozzon.

Karen Loren menedzsment-tanácsadó így számol be arról, amikor úgy érezte, unalmas munkakörben dolgozik, és igyekezett rájönni, mi tudná újra lelkesíteni:

"Állandóan a jövőmön pörgött az agyam, és ördögi körbe kerültem: kétségbeesetten kutattam új álláslehetőségek után, miközben pánikba estem amiatt, hogy azt sem tudtam, mit akarok. A gondolataimat hamarosan az elkeseredés és a pánik uralta, s állandó gyomorpanaszaim voltak. Mivel a rettegés túlságosan uralta képzeletemet, rémes szituációkat vizionáltam. Láttam magam előtt, hogy ész nélkül belevágok valami teljesen új dologba, aztán az egész borzalmasan sül el, és még a fedelet is elveszítem a fejem fölül. Lelki szemeim előtt láttam, hogy már elértem a nyugdíjaskort, és még mindig nem jöttem rá, mivel szeretnék foglalkozni."

Lázas ténykedés

A döntéshozatal azonnali jutalommal jár. A döntés meghozását pedig gyakran az azonnali megkönnyebbülés követi, ami hasonlóan hat ránk, mint szervezetünkre a cukor: kezdetben lökést adhat, de később még mélyebbre „taszít”, mint ahonnan indultunk. Sok munkahelyen alacsony a bizonytalanságtűrés, szinte pillanatokon belül fel kell tudni mutatni valamit. Hajlamosak vagyunk a problémát intellektuális szintre emelni, és a nemtudás kényelmetlenségét felületes válaszokkal enyhíteni. Letaglóz bennünket annak lehetősége, hogy esetleg inkompetensnek tűnünk majd, ezért engedünk a cselekvéskényszernek.

Egy biztosítási iparágban dolgozó emberierőforrás-menedzser így magyarázza ezt:

"A nemtudás okozta kényelmetlen érzést azzal enyhítem, hogy túl sokat gondolkodom a problémán. Hozzáértőnek kell tűnnöm a szakterületemen. Azt várják tőlem, hogy tudjam a megoldást, és én is elvárom magamtól, hogy legyen válaszom. Elveszítem a türelmemet, egyik döntést hozom a másik után, és rögeszmésen figyelem a kimenetelüket."

Ellenállás

A képre kattintva megrendelheti a könyvet

hvgkonyvek.hu

Az ellenállás a jelen eltaszítása, általában válasz a változásra és a változáshoz fűződő veszteségre. Ez lehet ellenállás olyasmivel szemben, ami kellemetlen vagy hátrányos, amitől félünk, amit nem kedvelünk vagy amit nehéz megragadni. Az ellenállás azt a kívánságunkat fejezi ki, hogy másmilyen legyen a helyzet.

Nick Williams író sikeres vállalati karriert hagyott maga mögött – ahol úgy tűnt, mindent elért –, mert úgy érezte, valami hiányzik. Miután húszas éveiben kilenc évet töltött három különböző vállalatnál, indíttatást érzett, hogy saját vállalkozást alapítson.

"Olyan érzés volt, mintha fejest ugranék a semmibe: ha megteszem, keresztet vethetek a karrieremre, mindenkinek csalódást okozok, pedig olyan keményen dolgoztam azért, hogy eljussak idáig. Féltem az elidegenedéstől. Mindig betartottam a szabályokat, játszottam a szerepemet, és megtettem, amit tudomásom szerint vártak tőlem, de ettől nem voltam elégedett."

Nick emlékszik arra a majdnem tíz évvel későbbi pillanatra, amikor ellenállása a legerősebben jelentkezett. Ez akkor történt, amikor első szerződését írta alá egy kiadóval. Gyermekkora óta úgy érezte, írásra született, ez a küldetése. Harmincnyolc éves koráig azonban egyetlen könyvet sem írt. 1997 nyarára összeállt a fejében a Hogyan találjuk meg és valósítsuk meg „a hivatást, amelyre születtünk”? című előadás anyaga. Foglalkozásokat és előadásokat tartott a témában, ezután pedig magától értetődőnek tűnt, hogy könyvet írjon belőle. Elküldte a kéziratot az Egyesült Királyság hat legnagyobb kiadójához, és meglepetésére az egyik találkozót kért tőle.

1998. szeptember 1-jén levelet talált a postaládájában. Pontosan emlékszik arra, ahogy kivette, és meglátta a kiadó logóját a borítékon. A visszautasítás félelme minden porcikáját átjárta. Gyorsan kinyitotta, hogy minél előbb túl legyen rajta. Arra számított, most majd megerősítést kap, hogy nem elég jó. Amikor azonban végigolvasta a levelet, megdöbbent, abban ugyanis a következő sorok álltak: Gratulálunk! Nagy örömünkre szolgálna, ha mi adhatnánk ki a könyvét.

„Meg sem tudtam szólalni, és egy pillanatra elárasztott az öröm. Aztán megjelentek a »sárkányok«, ahogy én hívom az ellenállást. »Mit tettem?! – gondoltam. – Nem tudok írni, és most iszonyú nagy bajba sodortam magamat azzal, hogy másokkal elhitettem, nekem ez megy! Ki olvasna el bármit, amit én írtam? A könyveket a végén úgyis bezúzzák! – Még az is megfordult a fejemben: »Nem tudok írni, mi van, ha az egész borzalmas lesz, és még egy csomó fát is ki kell vágni miattam?« – Ilyen erős volt az ellenállásom hangja.”

A változás mindig veszteséggel jár. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy elkerüljük, még akkor is, ha olyasmire nyílna esélyünk, amiről mindig is álmodtunk. A határzónában még rémisztőbb a nemtudás, mert fogalmunk sincs arról, mibe keveredünk, és mit kell magunk mögött hagynunk.

A fenti cikk Steven D’ Souza és Diana Renner Nemtudás című könyvének szerkesztett részlete. Mit tegyünk, ha ráébredünk, hogy elértünk tudásunk határvidékére, és ami azon túl húzódik, az kusza és félelmetes? A Nemtudás című könyvben neves coach szerzők kalauzolják el az olvasót az új élethelyzetben rejlő buktatók és lehetőségek között. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.