Először 13 vagy 14 évesen olvastam az Utazás a koponyám körült Karinthy Frigyestől, és most, hogy 60 évvel később újraolvastam, úgy vélem, továbbra is remekül megállja a helyét. Nemcsak alapos részletességgel megírt esettanulmányról van szó, megtudhatjuk belőle, milyen összetett hatást gyakorol a látást, a gondolkodást és az életet egyaránt fenyegető betegség egy rendkívüli érzékenységgel és tehetséggel, sőt már-már zsenialitással megáldott, ereje teljében lévő emberre.

Láthatatlan vonatok

Az 1887-ben született Karinthy Frigyes ismert költő, drámaíró, regényíró és humorista volt, amikor 48 éves korában olyan tünetek jelentkeztek, amelyek visszatekintve növekvő agydaganat első jelei voltak. Egy este éppen kedvenc budapesti kávéházában teázott, amikor különös hangot hallott.

„Határozott dübörgés volt, erőlködő, lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek… aztán a zakatolás halkul.”

Felpillantott, és meglepetten konstatálta, hogy semmi sem történt. Csak a negyedik „vonat” után jött rá, hogy hallucinál. Emlékiratában Karinthy felidézi, hogy néha hallotta, amint halkan suttogják a nevét; de ugyebár mindnyájunknak vannak ilyen élményei. Az övé azonban egészen más volt.

A memoár első fejezete („Láthatatlan vonatok”) detektívregényként vagy misztikus történetként kezdődik: lejátszódik egy meglepő és bizarr esemény, amely bizonyos lassú, alattomos változások kezdetét jelzi a szerző saját agyában. Karinthy így egyszerre alanya és nyomozója is lesz az őt legbensőjében érintő egyre bonyolultabb drámának.

A hallucinált vonathang hamarosan Karinthy életének állandó kísérője lett. Rövidesen rendszeresen hallotta, minden este 7 órakor, akár kedvenc kávézójában volt, akár másutt. Néhány napon belül pedig még furcsább dolgok vették kezdetüket:

"Szemben velem, a tükör mintha elmozdulna. Nem nagyon, egy kicsit, pár centiméterrel, aztán úgy marad… De mi ez?… Fejem se fáj, vonatok sincsenek, semmi sem fáj, nem lüktet a szívem se… Ellenben az egész dolog, velem együtt, elvesztette létezésének bizonyosságát. Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen, előttem kancsó, víz, gyufatartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően esetlegessé vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne… Az egész mindenség, mintha kihúzták volna alóla a talajt, hullámzani kezd. Az az érzésem, hogy meg kell kapaszkodnom… Nincs sehol egy fix pont…"

"Nikotinmérgezés"

A következő hetekben újabb tünetek jelentkeztek: szédülés és rohamszerű hányás, egyensúlyzavar és bizonytalan járás. Igyekezett nem törődni ezekkel, végül azonban, amikor már a látása is egyre jobban elhomályosult, elment egy szemészorvoshoz, és ezzel kezdetét vette végeérhetetlennek tűnő orvosi odisszeája:

"Az orvos, akinél fél óra múlva jelentkezem, meg se vizsgál. Felét se mondhatom el a tüneteknek, fölényesen legyint. Nincs itt, drágám, se fülhurut, se gutaütés… Magának nikotinmérgezése van."

Ha Karinthyt első orvosa rendesen megvizsgálja, akkor kisagyi zavarra utaló koordinációs rendellenességet talált volna, ha belenéz a szemébe, pangásos papillát lát – ez a látóidegfő megduzzadása –, ami a megnövekedett koponyaűri nyomás biztos jele. Ha odafigyel arra, amit betege megpróbált elmagyarázni neki, nem vette volna ennyire félvállról a dolgot: senkinél sem jelentkeznek ilyen hallási hallucinációk vagy hirtelen tudatváltozások valamilyen komoly agyi történés nélkül.

Ahogy teltek-múltak a hetek, Karinthyt egyre inkább kísértette két emlék: egy fiatal barátjáé, aki agydaganatban halt meg, és egy filmé, amelyben az idegsebészet híres úttörője, Harvey Cushing egy eszméleténél lévő betegen végzett agyműtétet. Karinthy ekkor gyanakodni kezdett, hogy talán neki is agydaganata van, és ragaszkodott hozzá, hogy szemész barátja alaposan megvizsgálja a szemfenekét.

"Gratulálok, tanársegéd úr!"

A jelenet leírása egyszerre sokkoló és mélyen ironikus, kiválóan példázza éles megfigyelőképességét és komikusi tehetségét. Az orvos, aki néhány hónappal korábban még tréfával ütötte el a dolgot, Karinthy követelésén kissé meglepődve most elővette a szemtükrét, és belenézett betege szemébe:

"Egész közel hajol, orromat súrolja az elmés kis masina. Lélegzését hallom, ahogy szuszogva, erőlködve figyel. Várom a szavakat, ahogy megszoktam: „Nna, jól van, szerkesztő úr, majd írunk egy jó kis üveget, egész kicsi különbség…"

Ehelyett más történik. Az orvos az asztalra ereszti a műszert, megütközve néz, majd „szinte vidáman, mint mikor ritka példányt talál a bogarász” kisiet a rendelőből, hogy behívja a kollégáit:

"Hihetetlen gyorsan tele van a fülke. Asszisztensek, alorvosok, cselédkönyvező hallgatók vesznek körül. Mohón kapkodják egymás kezéből a szemtükröt. Bejött maga a Professzor is, odafordult Dr. H.-hoz, és így szólt hozzá: 'Gratulálok, tanársegéd úr! Kitűnő diagnózis.'

A figyelem hirtelen az izgalmas kóresetre irányul, az (esetleg halálra rémült) emberről pedig, akinél tapasztalják, teljesen megfeledkeznek. Ebben minden orvos vétkes, és éppen ezért van továbbra is szükség a betegek szempontjából megírt könyvekre. Kívánatos lenne, hogy Karinthyhoz hasonlóan szellemes, éleslátású és jó kifejezőkészségű páciensek hívják fel a figyelmünket arra, milyen könnyen megfeledkezünk az emberi tényezőről az efféle „szakbarbári” izgalom mámorában.

"Feszítés, nyomás, roppanás, rántás…"

Karinthyt hónapokon át egyik specialistától a másikhoz küldözgették, miközben a látása egyre romlott. Amikor már lassan kezdett megvakulni, különös világba csöppent, ahol sohasem lehetett biztos benne, valóban lát-e, vagy nem. Karinthy már a végleges megvakulás határán járt, amikor a neves bécsi neurológusnak, Otto Pötzlnek végre sikerült pontos diagnózist felállítania a daganatról, és azonnali műtétet javasolt.

Az író a felesége kíséretében vonattal Svédországba utazott, hogy találkozzon a kiváló Herbert Olivecronával, Harvey Cushing tanítványával, a világ egyik legjobb idegsebészével. Karinthy Olivecronáról adott jellemzése igen érzékletes, és tele van iróniával, továbbá az addigi bő lére eresztett nyelvezettel szemben újfajta, szikárabb stílusban íródott.

Olivecrona tájékoztatja, hogy a műtét több órán át tart majd, de csak helyi érzéstelenítést alkalmaznak, magában az agyban ugyanis nincsenek érzőidegek, így fájdalmat sem érez, az altatás pedig ilyen hosszú operációnál túl kockázatos. Hozzáteszi még, hogy az agy bizonyos részei, bár a fájdalomra nem érzékenyek, ingerlés hatására élénk vizuális vagy hallási emlékeket hívhatnak életre.

Karinthy így írta le az első fúrást:

"Pokoli dübörgés. Süvöltve, gyorsuló sivítással, egyre gyorsabban és hangosabban és magasabb hangon sivítva óriási acélfúró szalad be a koponyámba… Hirtelen elhallgat, egy zökkenéssel."

Karinthy folyadék áramlását hallotta a fejében, és azon tűnődött, vajon vér vagy gerincfolyadék-e. Ezután áttolták a röntgenszobába, ahol levegőt fújtak az agykamrákba, hogy láthatóvá tegyék a körvonalaikat, és feltérképezhessék, hogyan nyomja őket a daganat. Utána visszavitték a műtőbe, ahol arccal lefelé lekötözték a műtőasztalon, és kezdetét vette az igazi munka. Koponyája nagy részét lecsupaszították, majd darabonként eltávolították. Karinthy a következőket érezte:

"Feszítés, nyomás, roppanás, rántás… süket reccsenéssel törik valami… Sokszor, sokszor egymás után… mintha beszegezett láda oldalából deszkákat törnének egyenként."

Miután felnyitották a koponyáját, minden fájdalom megszűnt, és ez furcsa módon igen nyugtalanító érzés volt. Időnként megszólalt Olivecrona higgadt, kedves hangja, magyarázott, nyugtatgatta, és Karinthy félelme helyébe nyugalom és kíváncsiság költözött.

Hallucináció a műtőben

A műtét hatodik vagy hetedik órájában Karinthynak páratlan tapasztalatban volt része. Nem álmot látott, hiszen teljes mértékben eszméleténél volt, bár lehet, hogy megváltozott tudatállapotban. Mintha a műtő mennyezetéről nézett volna le a saját testére, és közben folyamatosan mozgott, közeledett és távolodott volna.

"A káprázat nyilván abból áll, hogy kivettem magam a terembe. A nagy lusztert eloltották, hogy egységes legyen a fény. Olivecrona… homlokán a pánttal előredől… A homloklámpa belesüt a feltárt üregbe. A sárgás váladékot már lecsapolta, a két kisagy összelappant, elkülönült, jól látható a megnyitott hólyag belseje. A metszésvonalon áthaladó ereket lecsípte, megsütötte az izzó villamoskéssel. Most meglátja a vérdaganatot. Ott fekszik, kicsit oldalt, a hólyag belsejében, vörös, jókora göb: a hólyaggal együtt akkora, mint egy kis kelvirág. Felülete dudoros. A dudorokból rajz alakul ki, vagyis dombormű. Mint egy nagy kámea, amibe, saját anyagából, mintát véstek…"

Ez a vizualizáció vagy hallucináció aprólékos részletességgel folytatódott. „Látta”, ahogy Olivecrona gyakorlott mozdulatokkal eltávolítja a daganatot, és közben az összpontosítástól beszívja az alsó ajkát, majd elégedetten konstatálja, hogy a műtét legnehezebb részén túl vannak.

hvgkonyvek.hu

Nem tudom, minek nevezzem ezt az intenzív vizuális élményt, amelyet a műtétjéről megszerzett ezernyi ismeret táplált és idézett meg. Bármiről volt is szó, Karinthy a jelek szerint tudta, hogy a műtét sikerült, és a daganatot az agy károsodása nélkül sikerült eltávolítani. Lehet, hogy Olivecrona mondta ezt neki, Karinthy pedig látomássá alakította a szavait. E mély és megnyugtató lelki élmény után az író mély álomba merült, és csak a kórházi ágyán ébredt fel ismét.

A műtét Olivecrona mesteri tudásának köszönhetően jól sikerült: a daganatot, amelyről kiderült, hogy jóindulatú, eltávolították, Karinthy pedig teljesen felépült. Megint tudott olvasni és írni, és az óriási megkönnyebbülés és hála hatására gyorsan meg is született az Utazás a koponyám körül. A német kiadás első példányát elküldte a sebésznek, aki megmentette az életét. Ezt egy másik, némileg különböző stílusú és megközelítésű könyv, a Mennyei riport követte, majd belekezdett még egybe, az Üzenet palackbanba.

Úgy tűnt, kiváló egészségnek örvend, és visszanyerte teljes írói lendületét is, ám 1938 augusztusában váratlanul meghalt. Mindössze 51 éves volt.

A fenti cikk Oliver Sacks Első szerelmek és utolsó történetek című könyvének szerkesztett részlete.

Oliver Sacksot neurológiai esetleírásaiért és az emberi viselkedés legkevésbé ismert megnyilvánulásai iránti szenvedélyes érdeklődése tette közkedveltté. Utolsó esszékötete egy személyesebb hangvételű elmélkedés. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.