Az elmúlt fél évszázadban óriási növekedést tapasztalhattunk a néha vallásos jellegű boldogsággal, "mennyei" látomásokkal, nemritkán pedig vallásos megtéréssel kísért állapotok számában. Ide tartoznak a testen kívüli élmények – amelyek sokkal gyakoribbak ma, amikor több beteget tudnak visszahozni súlyos szívrohamokból és hasonlókból –, és a még ezeknél is "természetfelettibb", halálközeli élménynek nevezett esetek.

pexels.com

A testen kívüli és a halálközeli élmények, amelyek éber, ám gyökeresen módosult tudatállapotban következnek be, olyan meggyőző hallucinációt okoznak, hogy az ezeket átélők nem is hajlandók hallucinációnak tekinteni őket, hanem ragaszkodnak a valóságosságukhoz. A hallucinációk azonban alapvetően azért tűnnek olyan valóságosnak, mert ugyanazokat az agyi rendszereket használják, mint az igazi érzékelés. Ha valaki hangokat hallucinál, a hallópályák lépnek működésbe, ha pedig valaki egy arcot hallucinál, akkor a látókéregnek a környezetben lévő arcok felismerésére szolgáló területe aktiválódik.

A testen kívüli élmények során az érintett úgy érzi, kilép a saját testéből; mintha a levegőben vagy a szoba egyik sarkában lebegne, és távolról nézne le üresen hagyott testére. Az élmény lehet örömteli, rémisztő vagy semleges. Rendkívüli természete azonban kitörölhetetlen nyomot hagy az elmén, és sokak számára az anyagtalan lélek létezésének bizonyítéka. Bizonyíték arra nézve, hogy a tudat, a személyiség és az identitás a testtől függetlenül is létezhet, sőt túlélheti annak halálát is. A testen kívüli élmény neurológiai értelemben a testillúziónak a vizuális és proprioceptív reprezentációk átmeneti elszakadásából eredő formája. E két reprezentáció általában összehangoltan működik, ezért látjuk a világot, és benne saját testünket saját szemünk perspektívájából.

Testen kívüli élmény, mint azt Henrik Ehrsson és kutatótársai Stockholmban elegánsan bebizonyították, kísérleti körülmények között is kiváltható, olyan egyszerű eszközök – videoszemüvegek, próbababák, gumikarok és hasonlók – alkalmazásával, amelyek öszszezavarják az alany vizuális és proprioceptív bemeneti jeleit, és a testnélküliség hátborzongató érzését idézik elő.

Több rendellenesség is vezethet testen kívüli élményhez: szívroham vagy szívritmuszavar, a vérnyomás vagy a vércukorszint hirtelen leesése, amihez gyakran szorongás vagy egyéb betegség is társul. Vannak, akik nehéz gyermekszülés közben éltek át testen kívüli élményt, másoknak pedig narkolepsziával kapcsolatban volt részük benne. A nagy nehézségi erőnek kitett vadászpilóták repülés közben beszámoltak testen kívüli élményről, valamint egyéb, jóval összetettebb tudatállapotokról, amelyek már inkább a halálközeli élményre hasonlítanak.

A halálközeli élmény általában jellemző fázisok sorozatán keresztül zajlik le. Olyan érzés, mintha könnyedén és boldogan haladnánk egy sötét folyosón vagy alagútban valamilyen csodálatos, „élő” fény felé, amit gyakran mennyországként vagy az élet és a halál mezsgyéjeként értelmezünk. A másik oldalon néha barátokat és rokonokat vélünk látni, akik bennünket üdvözölnek, és időnként saját életünk emlékeinek gyors és részletes sora pereg le előttünk. A testünkbe való visszatérés bekövetkezhet hirtelen módon, például amikor újraindítanak egy leállt szívet, vagy fokozatosan, például kómából való ébredésnél.

A testen kívüli élmény nemritkán halálközeli élménnyé alakul. Ez történt Tony Cicoria sebésszel is, aki elmesélte, milyen volt, amikor belé csapott a villám:

"Ezután előrerepültem. Összezavarodtam. Körülnéztem. Láttam a saját testemet a földön. Azt mondtam magamban: „A fenébe. Meghaltam.” Embereket láttam a test köré gyűlni. Láttam egy nőt – mögöttem várt a sorára, ő is telefonálni akart – ahogy a testem fölé hajol és újraéleszt… Fellebegtem a lépcsőn – a tudatom jött velem. A gyerekeimet láttam, és megállapítottam, hogy nem lesz semmi bajuk. Aztán körülvett valami kékesfehér fény… a jóllét és a béke hatalmas érzése. Életem legnagyszerűbb és legborzasztóbb pillanatai futottak át előttem… puszta gondolat, puszta elragadtatás. Gyorsulást észleltem, valami húzott föl… sebességgel és iránnyal. Ezután pedig, épp, amint azt mondtam magamban, „Ez a legragyogóbb érzés, amit valaha átéltem”, PUFF! Visszatértem."

Cicoriának a történtek után nagyjából egy hónapig volt némi emlékezetzavara, de képes volt folytatni ortopédsebészi praxisát. Megfogalmazása szerint azonban „más ember” lett belőle. Korábban nem különösebben érdekelte a zene, ekkor azonban elemi erővel tört rá a vágy, hogy komolyzenét hallgasson. Vásárolt egy zongorát, és elkezdett megszállott módjára játszani és komponálni. Meg volt győződve róla, hogy az egész eset egy isteni terv része. A neurológia doktoraként nem látott ellentmondást a vallás és a neurológia között: szerinte, ha Isten munkálkodik valakin, akkor az idegrendszeren, az agynak a spirituális érzésre és hitre specializálódott, vagy potenciálisan arra specializálható területein keresztül teszi.

Cicoria saját spirituális átalakulásához való észszerű és tudományos hozzáállása szöges ellentétben áll egy másik sebészével, Eben Alexanderével, aki A mennyország létezik – Egy idegsebész tapasztalatai a túlvilágról című könyvében írja le részletesen halálközeli élményét, amelyet egy agyhártyagyulladás kiváltotta hétnapos kóma alatt tapasztalt meg. Beszámolója szerint a halálközeli élmény során áthaladt a ragyogó fényen – az élet és a halál mezsgyéjén –, és egy gyönyörű, idilli réten találta magát (rájött, hogy a mennyben van). Itt találkozott egy szépséges nővel, aki telepatikus úton különböző üzeneteket továbbított neki. Ahogy mélyebbre hatolt a halál utáni életben, egyre jobban érezte Isten mindent átható jelenlétét. Az élményt követően Alexanderből egyfajta hitszónok lett.

Alexander nagyban támaszkodik idegsebészi tapasztalatára és az agy működésével kapcsolatos szakértelmére. Könyvét ellátta egy „Az általam megvizsgált neurobiológiai hipotézisek, amelyek az élményem magyarázatául szolgálhatnak” című részletes függelékkel, ám ezek mindegyikét elveti mint saját esetére alkalmazhatatlant, mert meggyőződése szerint az agykérge teljes mértékben kikapcsolt a kóma alatt, ami kizárja a tudatos tapasztalatok lehetőségét.

Az átélt halálközeli élmény során mégis rengeteg részletet látott és hallott, ahogy ez a hasonló hallucinációknál lenni szokott. Ez fejtörést is okozott neki, hiszen az ilyen szenzoros információkat általában az agykéreg állítja elő. A tudata mindezek ellenére a halál utáni élet üdvözült, szavakkal le nem írható birodalmába utazott; érzései szerint ez az utazás lefedte a kómában töltött idő nagy részét. Feltételezése szerint lényegi énjének, a lelkének így nem volt szüksége agykéregre, sőt, tulajdonképpen semmilyen anyagi alapra.

A neurológiai folyamatokat azonban nem olyan könnyű figyelmen kívül hagyni. Dr. Alexander saját beszámolója szerint hirtelen ébredt fel a kómából: „Kinyílt a szemem… az agyam… ekkor hirtelen ismét életre kelt.” A kómából azonban majdnem mindig fokozatosan ébrednek fel, az öntudatnak ilyenkor vannak közbülső fázisai is. A halálközeli élmény pedig éppen ezekben az átmeneti állapotokban jelentkezik, amikor a tudat egy bizonyos mértékben már visszatért, de még nem teljesen tisztult ki.

Alexander kitart amellett, hogy az utazása, amely meggyőződése szerint napokig tartott, csakis kómája alatt mehetett végbe. Tony Cicoria és mások tapasztalatai alapján azonban tudjuk, hogy a ragyogó fény felé, sőt azon túlra tett hallucinatív utazás, vagyis a teljes halálközeli élmény 20-30 másodperc alatt is végbemehet, még akkor is, ha sokkal többnek tűnik. A dr. Alexander esetére vonatkozó leginkább elfogadható hipotézis tehát az, hogy a halálközeli élménye nem a kómája alatt, hanem az abból való visszatérés közben történt meg, amikor az agykérge kezdte visszanyerni teljes működőképességét.

A halálközeli élmények mindennemű természetes magyarázatának tagadása több mint tudománytalan; egyenesen tudományellenes. Eleve kizárja ugyanis ezeknek az állapotoknak a tudományos vizsgálatát. Kevin Nelson, a Kentucky Egyetem neurológusa évtizedek óta tanulmányozza a halálközeli élmények és a „mély” hallucináció egyéb formáinak idegrendszeri alapjait.

hvgkonyvek.hu

Nelson szerint a halálközeli élmények legtöbbjében leírt sötét alagút a látótérnek a szemek elégtelen vérellátása miatti összeszűkülése, a ragyogó fény pedig az agytörzsből a vizuális átkapcsolóállomásokon keresztül a látókéregbe áramló vizuális ingerfolyamra utal. Az egyszerűbb érzékcsalódások – minták, állatok, emberek, tájak, zene és így tovább –, amelyek különféle állapotokban (például vakság, siketség, epilepszia, migrén vagy szenzoros depriváció) is előfordulhatnak, általában nem járnak a tudatállapot alapvető megváltozásával, és - bár igencsak megdöbbentőek lehetnek - majdnem mindig felismerhető, hogy hallucinációról van szó.

Más azonban a helyzet az eksztatikus rohamok vagy a halálközeli élmények nagyon összetett hallucinációi esetében, amelyeket gyakran egy spirituális univerzum egész életünket átformáló revelációjának tekintünk. A spirituális érzésre és a vallásos meggyőződésre való hajlam az emberi természet alapvető része, és úgy tűnik, megvan a saját neurológiai alapja, bár egyesekben erőteljesen jelen lehet, míg másokban kevésbé alakul ki. A vallásos beállítottságúak számára pedig a halálközeli élmény – Eben Alexander megfogalmazásában – „a mennyország létezését” jelentheti.

Az elmúlt évtizedekben egyre aktívabb kutatások zajlanak a „spirituális neurológia” területén. Ezeknek a kutatásoknak megvannak a maguk sajátos nehézségei, hiszen a vallásos élményeket nem lehet tetszés szerint előhívni. A kutatóknak azonban ennek ellenére sikerült fiziológiai változásokat kimutatniuk, mégpedig nem csupán patologikus esetekben, mint az epilepsziás rohamok, a testen kívüli és a halálközeli élmények, hanem olyan pozitív állapotokban is, mint az ima és a meditáció. Ezek a változások jellemzően igen széles körűek, és nemcsak az agy elsődleges szenzoros területeit érintik, hanem a limbikus (érzelmi) rendszert, a hippocampus (emlékezet) rendszereit és a prefrontális kérget, ahol a tudatosság és az ítélőképesség lakozik.

A hallucinációk – legyenek akár revelációszerűek, akár teljesen közönségesek – nem természetfeletti eredetűek, hanem az emberi tudat és tapasztalat normális tartományának részei. Ez nem jelenti azt, hogy nem játszhatnak szerepet a spirituális életben, vagy nem lehetnek nagy jelentőségűek egy egyén számára. Míg azonban érthető, hogy sokan értéket tulajdonítanak nekik, hitet alapoznak rájuk vagy narratívákat alkotnak belőlük, a hallucinációk nem szolgálhatnak bizonyítékul semmilyen metafizikai lény vagy hely létezésére. Csakis arra szolgálnak bizonyítékul, hogy az agyunk képes létrehozni őket.

A fenti cikk Oliver Sacks Első szerelmek és utolsó történetek című könyvének szerkesztett részlete.

Oliver Sacksot neurológiai esetleírásaiért és az emberi viselkedés legkevésbé ismert megnyilvánulásai iránti szenvedélyes érdeklődése tette közkedveltté. Utolsó esszékötete egy személyesebb hangvételű elmélkedés. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.