Csak a buták nem hisznek a tudományos bizonyítékoknak?

Charles Taber és Milton Lodge 2006-ban megjelent tanulmányukban arra voltak kíváncsiak, hogyan érvelnek az amerikaiak vitás politikai kérdésekben. Az általuk választott két téma a fegyvertartás és a pozitív diszkrimináció volt. Taber és Lodge arra kérték kísérleti alanyaikat, hogy olvassanak el néhány érvet mindkét oldalon, majd értékeljék az egyes érvek erősségét illetve gyengeségét.

Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki átnézi a pro és kontra érveket, akkor kiegyensúlyozottabban értékeli majd az egymással szemben álló véleményeket; az új információ azonban ehelyett csak még jobban eltávolította egymástól az embereket. Ennek az az oka, hogy a résztvevők úgy válogattak a kapott információhalmazból, hogy prekoncepciójukat támaszthassák alá. Amikor azt javasolták nekik, hogy keressenek további információkat, olyan adatokat kutattak fel, amelyek előzetes elképzeléseiket erősítették. Amikor pedig az övékkel ellentétes érv erősségét kellett felmérniük, jelentős mennyiségű időt fordítottak annak kiötlésére, hogyan torpedózhatnák meg azt.

Nem ez az egyetlen vizsgálat, amely ilyen eredményt hozott, Taber és Lodge kísérletében azonban az az igazán érdekes, hogy a hozzáértés rontott a helyzeten. A kísérlet tájékozottabb résztvevői több információt találtak az előfeltevéseik alátámasztására. Meglepő módon ugyanakkor kevesebb olyasmire bukkantak, ami ellentmondott ezeknek; mintha szándékosan arra használták volna a tudásukat, hogy elkerüljék a kényelmetlen információkat. Több érvet sorakoztattak fel saját nézeteik mellett, és több hibát találtak a másik tábor érvelésében. Sokkal nagyobb eszköztárra támaszkodhattak, hogy arra a következtetésre juthassanak, amelyre mindvégig jutni akartak.

Amikor a pártszimpátia határozza meg reakciónkat

Vagyis az erős politikai meggyőződéssel rendelkezők a megfelelő oldalra akarnak állni. Látunk egy állítást, és a rá adott reakciónkat rögtön az a gondolat határozza meg, hogy „vajon az olyanok, mint én, mit gondolnak erről”. Vegyük például a következő, éghajlatváltozással kapcsolatos kijelentést: „az emberi tevékenység következtében a Föld éghajlata melegszik, ami komoly veszélyeket jelent életmódunkra”. Egy ilyen állítás sokunkból érzelmi reakciót vált ki; elfogadása vagy tagadása önazonosságunk részét képezi.

Egy 2015-ös Gallup-felmérésben a kutatók azt vizsgálták, mennyire aggasztja az amerikai demokratákat és republikánusokat az éghajlatváltozás, és óriási szakadékot találtak a két tábor között. Ennek vajon milyen racionális oka lehet? A tudományos bizonyíték az tudományos bizonyíték. Az éghajlatváltozással kapcsolatos véleményünk elvileg nem húzhat jobbra vagy balra. Mégis ez történik.

Annál nagyobb volt ez a szakadék, minél iskolázottabbak voltak a megkérdezettek. A felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők körében a demokraták 45 százaléka és a republikánusok 22 százaléka aggódott „nagyon” az éghajlatváltozás miatt. A diplomások között azonban ez az arány a demokraták esetében 50 százalék, a republikánusok esetében pedig 8 százalék volt. Ha a tudományos tájékozottságot mérjük, hasonló mintát találunk: a tudományokban jártasabb republikánusok és demokraták nézetei távolabb állnak egymástól, mint azokéi, akik csak nagyon kevéssé értenek a tudományhoz.

Ha az érzelmek nem játszanának szerepet, a magasabb végzettség és a több információ bizonyára segítené az embereket abban, hogy megegyezésre jussanak a jelenlegi legjobb elméletet illetően, nem igaz? Ám ha több információt nyújtunk, az a jelek szerint csak még jobban megosztja az embereket az éghajlatváltozás kérdésében. Már önmagában ebből a tényből világosan kitűnik, mennyire fontosak az érzelmeink.

Elfogult feldolgozás

HVG Könyvek

A pszichológusok e polarizációt tápláló egyik folyamatot elfogult feldolgozásnak nevezik. Képzeljük el, hogy belebotlunk egy újságcikkbe a halálbüntetés hatásairól. Érdekel a téma, ezért tovább olvasunk, és a következő rövid leírást találjuk egy kapcsolódó kutatásról: Palmer és Crandall tíz pár olyan, egymással szomszédos állam gyilkossági statisztikáit hasonlították össze, ahol különböznek a halálbüntetésre vonatkozó törvények. A gyilkossági mutatók tíz párból nyolc esetében magasabbak voltak abban az államban, ahol létezett halálbüntetés. Ez a kutatás ellentmond annak, hogy a halálbüntetés elrettentő hatással bír.

Mit gondolunk erről? Lehetségesnek tartjuk? Ha ellenezzük a halálbüntetést, akkor valószínűleg igen. Ám ha mellette vagyunk, akkor elkezdenek kételyek felmerülni bennünk. Vajon szakértő módon végezték el ezt a kísérletet? Figyelembe vettek más szóba jöhető magyarázatokat is? Hogyan kezelték az adatokat? Röviden szólva: biztosan tudja ez a Palmer–Crandall páros, mit csinál?

Palmer és Crandall nem fog megsértődni a kételyeink miatt. A kutatópáros ugyanis nem létezik. Három pszichológus, Charles Lord, Lee Ross és Mark Lepper találta ki őket. Lord, Ross és Lepper 1979-ben elvégeztek egy kísérletet, hogy felmérjék, hogyan gondolnak végig az emberek olyan érveket, amelyekkel kapcsolatban szenvedélyes érzelmeket táplálnak. A kutatók olyan kísérleti alanyokat kerestek, akiknek határozott nézetei voltak a halálbüntetésről: vagy támogatták, vagy ellenezték. Az alanyoknak megmutatták két kitalált felmérés összefoglalását. Az egyik ilyen nem létező tanulmány azt mutatta be, hogy a halálbüntetés csökkenti a súlyos bűncselekmények számát. A másik, a fiktív Palmer és Crandall munkája pedig ennek az ellenkezőjét bizonyította.

Mint várható volt, a kísérlet résztvevői hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni azokat a felméréseket, amelyek ellentmondtak dédelgetett meggyőződéseiknek. Lord és munkatársai azonban ennél meglepőbb dolgot is felfedeztek: minél többféle részletet tártak az alanyok elé – ábrákat, kutatási módszereket, más kitalált tudósok megjegyzéseit –, azok annál könnyebben utasították el a számukra kellemetlen bizonyítékokat. Ha a kétely a fegyver, akkor a részletek jelentik a muníciót.

Ha olyan bizonyítékokkal találjuk szembe magunkat, amelyek nincsenek ínyünkre, feltesszük magunknak a kérdést: „Muszáj ezt elhinnem?”. A több adat gyakran több lehetőséget kínál arra, hogy hézagokat találjunk az érvelésben. Ha pedig olyan bizonyítékokat látunk, amelyekkel egyetértünk, másféle kérdést teszünk fel: „El tudom hinni ezt?”. A több adat itt több fogódzót nyújt, amelyekben hitünk megkapaszkodhatunk.

Az eredmény tehát ellentmond a hagyományos logikának: ha részletes és kiegyensúlyozott érvelést nyújtunk egy probléma mindkét nézőpontjához, azzal valójában nem a közép felé tereljük az embereket, hanem még jobban szétválasztjuk őket. Ha már előzetesen határozott véleménnyel rendelkezünk, akkor ráharapunk a kívánatos bizonyítékokra, az azzal ellentétes adatokat vagy érveket viszont zavarónak találjuk. Az új bizonyítékoknak ez az „elfogult feldolgozása” azt jelenti, hogy minél többet tudunk, annál pártosabban gondolkodhatunk egy vitatott kérdésről.

A fenti cikk Tim Harford Adatdetektív című könyvének szerkesztett részlete.

Honnan tudhatjuk, mikor hazudnak nekünk a számokkal? Hogyan szolgálja a tudományos adatokkal szembeni kétely a klímaváltozás-tagadókat? Tim Harford, az oknyomozó közgazdász új kötetében a félretájékoztatás és az összezavarás, a tényeket elferdítő kutatás és a téves motiváció labirintusába kalauzol bennünket. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.