A hagyomány szerint a delphoi jósda bejárata felett az „Ismerd meg önmagad!” felirat fogadta a jóslatért odalátogatókat. A papnő, Püthia homályos, kétértelmű jövendölései mindig igaznak bizonyultak, hiszen végül is a jóslatért folyamodóra bízták az értelmezést, és így a döntést is abban a kérdésben, amelyhez segítséget remélt. A legenda szerint Kroiszosz (Krőzus) lüd király is jóslatot kért, mert nem tudta, háborút indítson-e a perzsák ellen. A Püthia válasza az volt, „ha [Kroiszosz] háborút indít a perzsák ellen, nagy birodalmat dönt meg”. A király biztos volt győzelmében, így háborút kezdett, de csúfos vereséget szenvedett, ami saját birodalma végét is jelentette. Ám Apollón papnője nem hazudott. Amikor a király panaszkodni jött hozzá, csak felmutatott a bejárat feletti feliratra. Arra utalt ezzel, hogy ha a király ismerte volna önmagát, tudta volna, hogy szíve vágya a dicsőség, így ő maga az, aki háborúra buzdító jóslatként értelmezi a papnő sejtelmes szavait.
Napjainkban is sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor úgy érezzük, jó hasznát vennénk egy orákulumnak, aki csalhatatlan bizonyossággal megmondja, hogyan és merre forduljunk életünk útján. És nemcsak döntéshelyzetekben, hanem krízisek idején is szükségünk lenne valaki megerősítésére, támogatására, akiben bízhatunk, de legalábbis nem okoz csalódást. Modern világunkban, felnőttként, jobban tesszük, ha nem hiszünk a csodákban, inkább megfogadjuk a Püthia tanácsát: a legmegfelelőbb eszköz, amelyre nehéz helyzetekben, krízisek során támaszkodhatunk az önismeret. Segítségével önazonos döntéseket hozhatunk, amelyekért vállalni tudjuk a felelősséget.
Az önismeret, a tévhittel ellentétben, nem az, hogy mit tudunk, hiszünk, gondolunk magunkról általában a mindennapokban. Nem egyenlő racionális ismereteinkkel, emlékeinkkel felnőtté válásunkról, hiszen ezeket vagy a felejtés homálya takarja, vagy éppen az eltelt idő szépíti meg. Az önismeret nem csupán ránk vonatkozó adatok, tények halmaza, hanem egy belső lelki, tanulási folyamat eredménye, amelynek során önmagunkat tárjuk fel. Számba vesszük saját személyiségünk mozgatórugóit, fejlődésünk állomásait. Megismerjük, átéljük testi érzeteinket, érzelmeinket, bevalljuk legtitkosabb gondolatainkat, és el is fogadjuk ezeket. A mély átélés és elfogadás segít abban, hogy őszintén örülni tudjunk pozitív tulajdonságainknak, esetleges „negatív” vonásaink pedig ne tűnjenek szégyellni való gyarlóságoknak, hanem beláthassuk, hogy megfelelően kezelve rengeteg energiát szabadítanak fel bennünk, és segítségünkre lehetnek az életben.
Pszichoterapeutaként végzett, több évtizedes munkám során meggyőződtem arról, hogy a kiegyensúlyozott, elégedett élet megvalósításának legfontosabb eszköze önmegismerése, és fejlesztése. Ám sajnos azt is jól tudom, hogy ennek mikéntjét nem tanítják meg sem a családunkban, sem később, a nevelés-oktatás során. Sőt mivel korunk jelszava a teljesítmény folyamatos növelése és az anyagi javak hajszolása, inkább arra biztatnak, hogy lehetőleg minden olyan zavaró tényezőt zárjunk ki vagy kerüljünk el, amelyek hátráltatnák, hogy elérjük a „boldogságot” – vagyis azt, amit modern világunkban boldogságnak hiszünk: a hatalmas és látványos eredményeket, a kényelmet, anyagi jóllétet (és annak külső jeleit), a nehézségek és problémák nélküli életet. A kiiktatandó tényezők sorában szerepelnek a kellemetlen testi tünetek, a fizikai és lelki fájdalom, fájó érzések, zavaró gondolatok és „negatív” érzelmek: a bűntudat, szégyen, düh vagy a félelem.
HVG Könyvek
Személyiségünk és kapcsolataink kölcsönhatásban működnek: a számunkra fontos emberekkel való kapcsolódásaink hatással vannak személyiségünk formálódására, és ennek függvényében alakítunk ki különböző minőségű újabb kapcsolódásokat. Minden kapcsolat, főleg a párkapcsolat, egy közös személyiségfejlődési lehetőség, közös önismereti utazás. Korábbi köteteimben sorra vettem az életünkben oly fontos kapcsolatokat: társunkhoz, szüleinkhez, nagyszüleinkhez, testvéreinkhez és gyermekeinkhez (majd kiemelten a serdülőkhöz) fűződő viszonyunkat. Ezzel is az volt a nem titkolt célom, hogy segítséget nyújtsak, mely kapcsolataink formálták, alakították személyiségünket, és ez hogyan hat vissza a kapcsolatokra, vagyis felhívjam olvasóim figyelmét az önismeret fontosságára. Mindvégig igyekeztem hangsúlyozni saját, felnőtt felelősségünket abban, vajon éltető emberi kapcsolataink létrejönnek-e, és miként alakulnak. Felmenőink, szüleink történetének, felnőtté válásunk eseményeinek ismerete nem a hibáztatást szolgálja, nem azért szükséges, hogy legyen kire mutogatnunk jelenlegi nehézségeink során, hanem éppen önmagunk jobb megismerését segíti elő.
Napjainkban egyre több, sokszor magas szakmai színvonalú ismeretterjesztő, pszichológiai, önsegítő könyv jelenik meg, s úgy gondolom, nagyobb igény mutatkozik arra, hogy rálássunk nehézségeink okaira, és hatékony megoldásokat találjunk problémáinkra. Ehhez legtöbbször nem elég néhány könyv elolvasása, öt–tíz pontos technikák gyakorlása, néhány órás, napos kurzusok elvégzése. A mély, valódi önismereti munka hosszú folyamat, és bizony sokszor nem könnyű. Nem létezik egyetlen helyes, bevált út, amely megoldja gondjainkat, azonban a kreativitás mindenkiben ott van, amellyel rálelhet a belső egyensúlyra, bölcsességre. Az önismeret fejlesztésével gazdagabbá, mélyebben érthetővé válik belső világunk, és hatékonyabban tudunk megküzdeni életünk nehézségeivel.
A fenti írás L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta Közelebb önmagunkhoz című könyvének szerkesztett részlete.
Hogyan lehetnék magabiztosabb? Miért nem vagyok képes uralni az érzelmeimet? Hogyan érjem el, hogy mások szeressenek? Miért követem el folyton ugyanazokat a hibákat? Könyvében L. Stipkovits Erika újabb önismereti útra hív, amelyet végigjárva teljes és önazonos életet élhetünk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
