Az egyik dolog, ami a gyerekeim kamaszkorával kapcsolatban meglepett, az volt, hogy mennyire át kellett értékelnem a szülői szerepemet, ahogyan fokozatosan eltávolodtak tőlem. Amikor a gyerekeim kamaszok lettek, úgy éreztem, hogy minden, amit anyaként addig tettem – az érintések, a beszélgetések, az esti rituálék, a konfliktuskezelés, a bilire szoktatás, a nevetés és a sírás – már nem képvisel értéket. Úgy éreztem, hogy az elmúlt tizenhét-tizennyolc-tizenkilenc-húsz évet, amikor a lányaimért éltem, magától értetődőnek tartják, és nem kapok érte elismerést. Az önsajnálat csapdájába estem.

A felismerés, hogy újra kell definiálnom a szülői szerepemet, addig ismeretlen érzés volt. Azt gondoltam, hogy a kamaszkor utolsó szakaszához egyáltalán nem lesz szükségem új készségekre, elég lesz mindent ugyanúgy csinálni, ahogyan azt a korábbi sok-sok évben tettem. Ám nem így lett. Amikor megkérdeztem a lányaimat, milyen napjuk volt, egy szótagos válaszokat kaptam. Semmi jelét nem mutatták, hogy beszélgetni szeretnének velem. Mi történt velük? Miért utasítanak el? Problémákkal küzdenek, de nem akarják megosztani velem? Csak körülöttük forogtak a gondolataim, és egyre azon rágódtam, mi okozhatta ezt a változást.

Ugyanaz, mégis más

Sok szülő felteszi ezeket a kérdéseket, az pedig különösen aggasztja őket, hogy már nincs szükség rájuk úgy, mint korábban. Folyamatos belső harcot vívunk, hogy ne érezzük magunkat láthatatlannak, és ne vegyük magunkra a dolgot. A racionális gondolatok, a kamaszkorról szerzett ismereteink háttérbe szorulnak, és megjelenik a gyász, a frusztráció és a szorongás. Fájdalmas és stresszkeltő, ha azt érezzük, kamasz gyerekeink cserben hagytak bennünket, és már nem figyelnek ránk többé.

Számomra ez az időszak önismereti utam új szakaszát nyitotta meg. Saját csillagos égboltomat kezdtem vizsgálni, és rájöttem, hogy számomra a közelség és az összetartozás érzése szorosan összekapcsolódik az édesanyámmal folytatott mély beszélgetésekkel. Tudattalanul én is ezt a fajta kapcsolódást vártam el tőlük, a közelséget a jelenlétükkel és a bizalmas beszélgetéseinkkel tudták megadni nekem. Ahogy egyre többet tudtam meg önmagamról és arról, hogyan is kell hozzáállni ehhez az új életszakaszhoz, attól kezdtem félni, hogy kamasz gyerekeim kicsúsznak a kezeim közül, ha nem tudok a megszokott módon viselkedni.

Meg kellett vizsgálnom mindazt, amit az anyaságról gondoltam. Feltételeztem, hogy ugyanazt várhatom el a lányaimtól, mint amikor még kicsik voltak. Nehezemre esett búcsút venni attól az időszaktól, amikor minden róluk szólt. Újra kellett definiálnom a szerepemet. Egészen addig azt hittem, hogy a változáshoz nem nekem kell változnom, hanem a lányaimnak. Természetesen mindig az anyjuk maradok, de most az elfogadásra kellett koncentrálnom, és nem arra, ahogyan eltávolodnak tőlem, és egyre több magánéletre van szükségük.

A hirtelen jött ürességet úgy kellett kezelnem, hogy közben ne váljak keserű, szemrehányó anyává. Meg kellett találnom ennek a módját, és kezdenem kellett valamit a bennem uralkodó zűrzavarral. A lányaim egyre kevésbé függtek tőlem, és egyre ritkábban kerültünk közel egymáshoz. Nem tettek semmi rosszat, hiszen ez a fejlődés természetes útja. Nekem kellett új stratégiát keresnem, ám sehol sem találtam ehhez segítséget. Új játékszabályokra volt szükségem.

A büszkeség hullámai

Először a logikával próbálkoztam: igen, talán egy időre nélkülözhető vagyok, de egyszer majd visszatalálnak hozzám. Most szárnyalniuk kell, és meg kell találniuk önmagukat. Ki kell szabadulniuk. Tudom, hogy így van. Tudtam, hogy a lányaimnak ugyanúgy szükségük van rám, mint amikor kicsik voltak, csak másféle módon.

Amint erre rájöttem, eltűntek a félelmeim, és öröm, büszkeség és bizalom áradt szét bennem. Megértettem, hogy kamasz gyerekeim olyanok, mint egy új kép a falon, amelyet kíváncsisággal és csodálattal kell elemezni, értelmezni. Ugyanez vonatkozik a szülői identitásunkra is. Sok minden ugyanaz marad, de még több szín kerül a képre. A kamaszok biztonságérzetének legfontosabb feltétele a világos és átlátható szülői viselkedés, és egy olyan keret- és szokásrendszer, amelyben mozoghatnak. Megnyugtató számukra a tudat, hogy az otthon egy biztonságos hely, ahol bízhatnak a felnőttekben, akik hagyják ragyogni a csillagaikat.

Kamasznevelés dán módra

HVG Könyvek

A kamaszokkal való kapcsolat másféle, mint az, ahogyan a kisgyerekekhez kapcsolódunk. Minden ember egyenrangú, a kamaszok is, és mindenkinek kölcsönös, tiszteletre épülő kapcsolatokra van szüksége, nem csupán elméletben, hanem a mindennapokban, az életben. Mint amikor egy felnőtt egy nyelvet beszél egy másikkal.

Mindig van értelme tovább építeni a kamasszal való kapcsolatot. Mindenképpen ápolni kell, még akkor is, ha gyerekeink elköltöznek otthonról. Érzelmileg megterhelő helyzet ez, de büszkeség tölti el a szívemet, látva, hogy nagyobbik lányom önállóan, kíváncsian és lelkesen éli az életét. Nehezen leírható nagyszerű érzés, hogy a maga ura akar lenni, miközben minket, a húgát, az édesapját és engem is beenged immár önálló életébe. Ő lett az én felnőtt gyermekem, és megint más hozzáállással közelítek hozzá, mint korábban. Nem kevésbé tisztelettudóan, de sokkal felnőttesebben.

Újra kell alkotnunk a szülői identitásunkat, hogy megértsük a köztünk és kamasz gyerekeink közt lévő dinamikát, miközben még mindig mi vagyunk a gondviselőik. Felnőtt gyerek szülőjének lenni nehéz, olykor ijesztő lehet. De tekintsünk úgy a dologra, hogy a támogatóikká, nem a mentsvárukká válunk, és szurkolunk nekik, miközben a saját lábukon állva küzdenek meg az élet kihívásaival, és tapasztalják meg a világot. Ne lefokozásként éljük meg ezt a szerepváltozást. Noha továbbra is a szüleik vagyunk, ők lassan egyenrangúak lesznek velünk. Az egyenrangúság pedig fontos dolog.

A fenti cikk Iben Dissing Sandahl Kamasznevelés dán módra című könyvének szerkesztett részlete. A könyvből megtudhatjuk, miért olyan fontos, hogy elérhető közelségben maradjunk a kamaszok számára. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.